Harmadik nap

Az augusztus 11-i, pénteki program a megkezdett hagyományhoz híven kulturális és mûfaji felhozatalban is sokszínû volt. Yukiko Nakamura butoh táncelõadását a szabadban tartotta a füves részen, épp sötétedés kezdetén. A butoh, azaz a modern japán táncmûvészet ötvözi az európai modern tánc és a hagyományos japán színház, illetve zen-szertartás elemeit. Nakamura végletekig leegyszerûsített, alig változó mozdulatokkal, pozíció-kitartásokkal dolgozik. Hogy ez mennyiben tánc, arról talán sokan vitatkoznának. A butoh a csend mûvészetére, a mínuszba menésre törekszik. Mint egykor John Cage a zenében, táncosnõnk is a türelmünk határait kívánta feszegetni, mikor tánca kezdetén hosszú, hosszú percekig - legalább negyed óráig -állt teljesen mozdulatlanul. Attól tartok, ez a türelemhatár bennünk, európai nézõkben nincs annyira kifejlõdve, mint távol-keleti kollégáinkban.

A fesztivál szabad légkörére különben is jellemző, hogy ki-ki akkor lép be egy előadásra, és akkor hagyja el a színteret, amikor jólesik neki. Ez a mentalitás teljesen idegen a zentől, ahol a meditációt tanuló növendékeket testi figyelmeztetésekkel szoktatják rá a koncentrált fizikai mozdulatlanságra. A testi kötöttség filozófiájuk szerint azonban épp a lélek felszabadításához segít hozzá.
    A program összeállítói bizalmat szavaztak a közönségnek, mikor egy estére három meglehetősen nehezen emészthető darabot választottak egymás utánra. A butoh előadás után a szingapúri ’The finger players’ bábcsapat és színitársulat nemzeti legendáikból adott elő egy felnőtteknek-gyerekeknek szóló nagyszabású mesét szemkápráztató öltözékekben. Mindjárt ezt követően a Szegedi Kortárs Balett szerepelt ’Atlantisz’ című darabjával. Magyarország egyik vezető kortárs balett társulatát 1993 óta vezeti Juronics Tamás és Pataki András, akik nagy hangsúlyt fektetnek a látvány és a technika magas színvonalára, és koreográfiáikban kedvelik az akrobatikus elemeket. Az Atlantisz koreográfusa Juronics Tamás volt, aki a történelmi drámák sötét színeit és kedélyborzoló izgalmait próbálta felkelteni a színpadon. Ízlés kérdése természetesen, ki érzi ezt még épp jó értelemben véve hatásosnak, és kinek sok. Nem tudom, miért volt az az érzésem, mintha a Xénia láz egyik folytatásos epizódját látnám itt eltáncolva. A csuklyás táncosok hol feketeségben, hol arany és izzó vörös fények közt mozogtak, olyan szigorral, mint egy hadsereg. A földrész elpusztulását emberi életek erőszakos bevégzésével szimbolizálták; a süllyedést heves, átkos eseményként ábrázolva. Az árnyaltabb megközelítés talán sokak szívéhez közelebb állt volna.

    Hogy az estét sikerül-e valaminek megkoronáznia a Sziget harmadik napján a Színházi sátorban, az éjfélkor kiderült. A Színház- és Filmművészeti Egyetem harmadéves növendékei éles helyzetben voltak, a mai este számukra ugyanis a vizsgaelőadásukat is jelentette. Asher Tamás zenés színész osztálya testhezálló feladatot kapott: Pintér Béla ’Korčula’ című darabja olyan változatos részekből állt össze, melyben alkalmuk nyílhatott különböző színészi, zenei faladatokat megoldani és bemutatni. Pintér Béla színész, zenész, rendező, aki ezúttal a rendezés mellett egyben a darab szerzője is.
    ’Korčula’ egy horvát üdülőváros neve, a színhely egy ottani panzió. Szereplőink tizenhárman vannak (a darab mostani formájában részükre átírt változat volt.) Az üdülőtulajdonos, a különböző rendű és rangú vendégek, egy férj és kicsapongó felesége, félkegyelmű fiacskájuk és a sok apró-cseprő konfliktus remek szatírát bont ki. A figurák képként kimerevítve foglalnak helyet a színpadon, beszédük is szaggatott és nem emberi: hol egyetlen hangon recitálnak, tehát énekelve beszélnek, hol nagymonológokat mondanak egymásnak váratlanul komolyra váltva. Ritkán néznek egymás szemébe, legtöbbször a közönség felé fordulnak. Minden átmenet nélkül rázendítenek egy-egy közös számra, vagy ki-ki hangszert ragad és önállóan játszik. Ritmusérzékük, hangulatváltási képességük és az, ahogy ezt az elsőre kaotikus darabot következetesen és hitelesen előadták, vitathatatlan. A darabot a finoman egymásra fűzött dialógusok és monológok tartják össze, melyek értelmileg kapcsolódnak, habár olyan erősen dominál a kizökkentő, fojtottan mindenhol jelen lévő szarkasztikus humor, hogy a néző agyában nem születik meg mindjárt az összefüggés.


    A szöveget tarkítja és a humorforrást növeli, hogy nemzetközi nyaraló társaságról lévén szó, a szereplők más-más nyelveken beszélnek. A darab nyelve tehát nem csak a magyar, de horvát, német, olasz, angol is. Ennek köszönhetően az előadás különösen adekvát választás volt ide a Szigetre, ahol a közönség soraiban sok külföldi látogató ült. 
    Az előadás végén Radnay Csilla fiatal színésznővel beszélgettünk, aki elmondta, egyik legnagyobb megpróbáltatás a mostani előadás alatt a hideg volt számukra. Szegény színészeknek ugyanis fürdőruhában, jobb esetben kisgatyában kellett tölteniük egy órát, miközben a közönség biztonságos meleg pulóverekbe vagy kabátokba burkolózva figyelte az eseményeket. A darabhoz hozzá tartozott természetesen ez az alulöltözöttség, tekintve a tengerparti helyszínt, és azt a vonulatát a történetnek, hogy egy kisfiú szórakozottságából a korčulai üdülő minden lakosa fehérre meszelődött.
    Pintér Béla Korčulája a színművészetisek friss játékával új színű, és szellemesen polgárpukkasztó műsorrá avanzsált a Sziget Színház életében.

szerző: Csoma Orsi
fotók: Nehéz Andrea