Bábrevü a "nyóckerben"

A Városi Színház ez évad elsõ portékáját kínálja, amirõl nem állítjuk, hogy szenzációs. Egy sztárszínész sincs benne, a darab sem biztos sikersztori, a helyszínrõl ne is beszéljünk. Egy haldokló helyen a nyolcadik kerületben, noném színészekkel, sztárok nélkül lehetetlen megtölteni a 200 férõhelyes nézõteret. Hacsak beetetõ áras jegyeinkre rá nem harap a spórolós, "nyócker-programra" fanyalodó kultúrkedvelõ.

A leírtak ellenére portékánk hiány a piacon, ezért mindenki kíváncsi lesz rá. Nem lehet ugyanis akárhol ízlésesen-jól-megmondós-bábrevüt látni, a hihetetlen helyzeteken sírva röhögni, rácsodálkozni, hogy 6 komoly férfi, komoly történetekben mennyire komolytalan. Hol bábként funkcionálnak széles-vásznú térré varázsolós, többfunkciós paraván mögött, hol hús-vér szereplőként, anyaként, nagymamaként, gyerekként, kutyaként teljes életnagyságban. És mindezeket nézve és ezekre reagálva fogyaszthatunk. Teázhatunk, üdítőzhetünk, vagy sörözhetünk, borozhatunk. Asztal mellett, vagy széken, esetleg párnán a földön, vagy matracon fekve. Ahogy jól esik. Hisz ez egy orfeumelőadás.

Idén tehát újra kinyit a Városi Színház, amit a kislábujjától a füle tövéig kisuvickoltak. Próbahely lesz, előadások színtere. Először a Neszéé. A Városi Színház első idei története akár BOLDOG VÉGgel is zárulhat. Reméljük, az évad végén.
Örülnénk, ha a Városi Színház első ügyének híre elterjedne a városban. Szeretettel látunk minden kedves kollégát az alább felsorolt előadások valamelyikén. Természetesen a bemutató előtt is szívesen mesélnek a munkafolyamatról a színészek, az írók, vagy a rendező. Az országban egy-egy nyári fesztiválon már feltűnt az előadás.


A Városi Színház Kht., a Tatabányai Jászai Mari Színház és a Nocturne előadása: 
NESZE! NESZE! NESZE!
- bábrevü -

A színészek improvizációiból és Vitéz László darabokon túl írta:
Peer Krisztián, Simon Balázs, Kárpáti Péter, Nényei Bori, Háy János

Játsszák:
Bartha Antal, Simon Balázs, Chován Gábor, Honti György, Szabó Zoltán, Viola Gábor

Alkotók:
Kántor Kata, Kárpáti Enikő, Keresztes Zoltán, Khürner Ildikó, Magyarósi Éva, Néder Norbert, Novák Eszter, Niklai Judit, Paizs Miklós, Szvatek Róbert

Rendező: Simon Balázs

Bemutató Budapesten: szeptember 30.
További előadások:
2006.október 1., 7., 27., 28. 19 óra
2006. október 1. 15 óra (a VIII. ker. lakóinak ingyenes!)
19 óra - kapunyitás, kényelembehelyezkedés, rendelés.

Helyszín: Városi Színház, 1089 Kálvária tér 6.

Támogató:
NKA Színházi Kollégium, Oktatási és Kulturális Minisztérium,
Budapest Főváros Színházi Alapja

Orfeumi előadás. Különös, bizarr kabaré, csattanós jelenetek színes kavalkádja. Téma: a pofon. Előadásunk azt a pillanatot idézi fel, amikor "eldurran az agyunk."
De nem csak a nyakleves tud fájni, a szavak néha sokkal jobban sértenek, és hogy tud bosszantani egy-egy  elmaradt pofon!
Főszereplőnk, és egyben védőszentünk Vitéz László, aki nem szeret parázni, fogja a "nagymamucikája báli legyezőjét" (a palacsintasütőt), és dúdolgatva laposra veri a rendőrt, az ördögöt, Oszama bin Ladent - bárkit, aki köreit zavarja. (Kárpáti Péter)

A fenyegető démonok fekete arcait Kemény Henrik bábszínházában Vitéz László pofonjaitól butának láttam. (Simon Balázs)

***

A próbaidőszak két szakaszra bomlott. Nem, mert így terveztük eleve, hanem mert az első hónap után világossá vált, hogy olyan témához nyúltunk, amit nem fogunk tudni csak úgy megoldani nyolc feszes hét alatt, mint egy megírt, egységes színdarab esetében. Én is kényelmesen nyúltam a témához, mint akinek ezer éve van dolgozni és nem két hónapja. Mire felocsúdtunk a bemutató már túl közel volt ahhoz, hogy magas színvonalon kidolgozzunk minden jelenetet és ötletet. 
Az első héten kizárólag Kemény Henrik édesapja kézzel leírt Vitéz László (továbbiakban VL) jeleneteit olvastuk, és rengeteget játszottunk. Olvastunk Punch-ot és Kaspert is (VL távoli rokonait) és persze azokat a jeleneteket, amiket író kortársaink a témában felkérésemre alkottak. A színészek féltek a bábjátéktól (melyhez ragaszkodtam); féltek, hogy a báb "lejátssza őket"; féltek, hogy nem fogják tudni megmozdítani hitelesen a bábokat. Mondogattam ugyan, hogy itt nem csak VL hanem egy szélesebben értelmezett erőszak, erőszak kultusz lenne a téma és a hozott anyagok természetesen kiegészülhetnek más epizódokkal is, de én is éreztem, valahogy kevés a konkrét, használható anyag. Más úton kell elindulnunk.
A második héten kezdtünk el improvizálni. A vonal, amit követtünk az a felvetésem volt, hogy végső soron nekünk nem VL-t kell reprodukálnunk a színpadon, hanem megértenünk, és átélnünk, amit ő képvisel, és olyan minta-helyzeteket kell teremtenünk, amikben VL jelenléte hiányzik. Ehhez első lépésként meg kell találnunk azokat a leghétköznapibb életmozzanatokat, amikor a mindenkiben rejlő VL előpattanhat. Mert mindenki VL. Minden alap-karakterisztika lehet bizonyos végletében VL-i. Így létezhet egzisztencialista, mizantróp, különc, családanya, anarchista, szadista, hajléktalan vagy fatalista VL is. Ami összeköt az az agressziómentes, igazságérzettől vezérelt, gyógyító erejű, brutális impulzus, amely sokk-ként valóban változtatni képes a világ menetén. (Ettől a főcsapástól aztán sokszor eltértünk, végül is utólag látom, hogy ennél még sokkal hosszabb tapogatózó időszakra lett volna szükségünk.) Mindegyikünk azt hitte, hogy tudja mit jelent improvizálni. Meg kellett próbálnunk megérteni, hogy mitől élnek néha nagyon szimpla helyzetek, és mitől pukkannak szét a csodálatosan komplexnek látszó ötletek. Közel 100 improvizáció született, melyből utolsó körben tizenkettőt hagytunk meg, az előadás végleges formájában 7 tisztán improvizációs alapú jelenetet tartalmaz. De ez a szelekció még mindig nem adott világos irányokat, nagyon távolinak tűnt a két világ: a bábjáték és a valóságos durvaság valóságos ábrázolásával kacérkodó valóságos jelenet. A bábokkal való ismerkedésre már nagyon kevés idő maradt, mindenki egy merő pánikban kérdezgetett, hogy mi lesz itt ezzel a kesztyűsbábbal, amit még életében ki sem próbált, nemhogy néhány hét múlva színpadra menjen vele. Csúsznunk egyáltalán nem lehetett, mert Eszternek (Novák) Január 10-én  olvasópróbája volt a Szecsuániból, a karácsony is a nyakunkon volt, szóval nem volt más hátra engednem kellett a valóság erejének és lemondtam a január hetedikei bemutatóról.
Megegyeztünk, hogy tavasszal folytatjuk és én szentül megígértem, hogy egy szépen bekötött példányban fogom összegezni az ún. műhelymunkánk eredményeit. Mire a sokadik halogató művelet után elővettem az egykori jegyzeteket, szinte monomániásan már csak egy mondat kattogott bennem: az lehetetlen, hogy az erőszakot szentesítő, magasztaló előadást csináljunk. Az erőszak megértése nem jelentheti az erőszak legitimálását. Lógtam a szeren és villámcsapásszerűen kellett végre megértenem, hogy VL helyzeteimben (rengeteg volt belőlük, jobbára mindig a hatalom csípte a szemem) az eddigi életemben a kivétel nélkül én húztam a rövidebbet. Tehát az alap mozzanat hibás. A báb jelenetek VL-ja vágyteljesítő figura. Akkor? Kell egy Vitéz László nevű hús és vér személy, akivel igazságtalanságok történnek, aki lázad és akinek lázadása megtörik az élet szenvtelen tényein, és kell vele ellentétben (vagy párhuzamban) a báb, a sors nélküli archetípus aki fittyet hányhat a fizika a biológia és a társadalom törvényeire. Így viszont végre kiderült, hogy hiányzik egy színdarab és van egy tucat fölösleges jelenetünk. Nem beszélve az ilyenkor legtermészetesebb revelációról, arról, hogy ezt a VL élete és jelenetei struktúrát utoljára az olvasópróbán vetettem föl, hogy azonnal el is felejtsem. Peer Krisztiánt rettentő erőszakkal rávetem, hogy gyorsan írjon jeleneteket, egy fiúról és széthulló családjáról melyben egy mindenen és mindenkin átgázoló igazi nagy túlélő, a nagymama az egyetlen, aki megbízható és figyel Lacira, egy ős mester nagymamucika, aki még felnőtt korában is meghatározza VL pillanatainak és tetteinek jelentős hányadát.

Így VL, a báb megtarthatta azt a feladatát melyre a természetes bölcselet (valószínűleg) megalkotta és ez közben meggyőződésemmé vált: VL színpadi szerepeltetése enyhe mértékben gyógyíthatta (gyógyítja) a neurózist. VL felhívja a figyelmet a küzdelemre, melyet természetes igazságérzetünknek, életakaratunknak kell megvívnia személyiségünk és a világ árnyas oldalaival (szerecsenjeivel, halálfiguráival, ördögeivel), lustaságunkkal, a nemlét mocsarának gravitációjával.

De még mindig maradt a kérdés, hogyan lehet e témát tovább tágítani, mert ez a tiszta párhuzam nem volt elég az előadás általam vágyott crescendójához, szerettem volna valami általánosan érvényeset is megragadni az emberi csatákból. Így találták meg a helyüket a mindenki VL jelenetek.  A második részben megfordul az arány, eltűnik a báb, marad helyette a vágyfantáziák durvasága, mely folytatja és kibontja és alapjaiban megkérdőjelezi az első rész végén megragadott hamis megváltást: a depresszióra - agresszió gyógymódot.  Így jutunk el a VL figura tanításának folytatásához: a düh elvakít, gyengít, elvonja a figyelmet a jelen pillanatról. VL nem őrjöng és nem is gyűlölködik ellenfeleire, csak simán helyre teszi őket. Megveri őket, hogy ne basztassák. Aki látott már élő, jó bábot játék közben, az tapasztalhatta, hogy a helyzetektől függően mindig kicsit másnak látjuk arcukat, a fenyegető démonok fekete arcai Kemény Henrik bábszínházában Vitéz László pofonjaitól butának láttam.

Így VL már nem más, mint a bennünk lakó egészséges gyermeki lény. Ha megismernénk és megtanulnánk működni, hagyni a természetességnek ezt a forrását, újabb világok nyílnának meg előttünk. Ez persze már teória és illúzió (nekem például nem sikerül hosszabb távon). Mert hiszen vigyázat! Amennyiben igaz lehet, hogy VL nem valakit, hanem valamit, jelenséget, tünetet, balfaszságot üt, akkor vigyáznunk kell, amikor fellángol bennünk a irritáció, ha csak úgy "megkívánjuk" a brutalitást, hogy VL mindenkori ellenfele a zűrzavaros emberi természet maradjon.

Itt tartunk most. A próbaidőszak végén bekövetkezett személycsere miatt be kellett állnom az előadásba játszani, mely anya szerepet nem szándékozom örökre megtartani.

Simon Balázs

forrás: Városi Színház