Új Színház: Phaedra

Szeptember 29-én tartották az Új Színház új darabjának, a Valló Péter rendezte Phaedrának fõpróbáját. A helyüket elfoglaló nézõk elsõ meglepetése a színpadi tér és nézõtér hagyományos felosztásának cseréje lehetett. A nézõket a színpadon ültették le, míg a játéktér a hagyományos széksorok közé rendezõdött be, és kiterjedt egészen a karzatig.


Jelenet az előadásból

Berendezés úgyszólván nem volt. Szerepet kapott a függöny nyitott, zárt állapota, és kellékek helyett a rendezés a fokozottan erős emberi gesztusokkal való jelzésekre épített. Ez alatt nem csak a gesztikulálást értem, hanem a radikálisan kifejező, látványos testhelyzetek használatát is. Szereplőink határozott váltásokkal összegörnyednek, a függönybe rejtik arcukat, leroskadnak a földre, és így tovább. Hogy úgy érezzük, ez a tervszerűség megöli a természetességet, valószínűleg jogos, ám azt látnunk kell, hogy mindenképpen szorosan hozzátartozik a koncepcióhoz. Érdekes ötvözet ez: nem állítanám, hogy a rendező nem törekedett a természetességre, inkább tapinthatóan egy másféle természetességre: a görög drámák természetességére törekedett.
Ebben a világban az érzelmek kiterítése éppoly fontos, mint a velük való vívódás és kordában tartásuk. Erre jön még, hogy Euripides tragédiáját Racine vette kezébe, akinél különösen fontossá válik a józan ész, és a szenvedélyek, indulatok ütközése.
A játékra ennek folytán átfogóan egy kimért, vonakodó, elfojtott érzelmekkel terhes stílus volt jellemző. Ingázás elgondolkodó, intellektuális megközelítés, és pergő dráma közt. De ahogy Szerb Antal mondja a velencei nőkről, akiknek szőke hajuk és latin metszésű szemük van: a kettő együtt nem jó valahogy.
A legnagyobb hiányosság, hogy Phaedra karakterének felépítése nem volt konzisztens. Az érzelmeit mérlegelő, gondolkodó nő, aki hol erőteljes, hol gyenge személyiség a drámában, nem volt igazán megindokolva (nem szövegileg természetesen, a szöveg erre pont, hogy nem elegendő, ettől nehéz). Világos, hogy Phaedra tettei közül csak végső vallomása és öngyilkossága az, mely valódi elszánást hordoz, hogy kézbe vegye a sorsát. De miért? Hogy az ide elvezető út érthető legyen, többet kellett volna látnunk ebből a nőből, méghozzá jelentőségteljes pillanatokban. Jobban meg kellett volna mutatni a figura belsejét. Eltűnései, színpadról való levonulásai nem hagytak maguk után űrt, kíváncsiságot. A gyönyörű mély hangú Takács Kati megjelenésének első pillanatától olyan volt, mint aki várja sorsának beteljesedését, elfogadja, bármi is lesz; ám ez így egyhangú, nincs mit várnunk. A dramaturg, Hársing Hilda hosszú folyást engedett a leíró dialógusoknak, s evvel inkább leállította, megakasztotta, mintsem előre vitte a drámát.


Bálint András és Takács Katalin

A mostohaanyjában szerelmet gyújtó Hippolitoszt játszó Huszár Zsolt felmentést érdemel a fönt említett kifogások alól. Játéka elsöprően hiteles és erőteljes volt. Noha emlegetett hidegszívűségét jobban kiélezhette volna Phaedrával szemben, karaktere végig következetes volt. Szerelmi kettősük az ugyancsak nagyszerű Pálfi Katával, aki a kitagadott hercegnőt, Aríciát játszotta, az előadás egyik legjobb jelenete. Mind a szerelmi vallomás, mind a lánykérés alkalmával meséset nyújtottak; hozzásegítette őket ehhez a szép, finom koreográfia, de ezen túlmutatóan szívből átélt játékuk, összhangjuk.  
A görög anyag sajátossága, és összetéveszthetetlen hozadéka az őszinteség. Hőseink nem trükközhetnek, nem bújhatnak ki emberi felelősségük alól. A darab sorra olyan drámai jelenetekre fut ki, ahol az egyes szereplők többé nem képesek magukban tartani igazságukat: előállnak, és nyíltan konfrontálódnak környezetükkel, magukat azonban ilyenkor hozzák egyenesbe. Mindez remek drámaanyag, de olyan sűrű, hogy nagyon meg kell érte dolgozni, hogy a mai nézőhöz közel kerüljön a téma. Nyilván a rendező intellektuális távolságtartásában benne volt a szereplők - mindenekelőtt Thézeusz és Phaedra - undora és meghasonlása önmagukkal szemben; ami alapvetően jogos értelmezés, mégis érzelemből és pszichológiából többre van szükség ahhoz, hogy a darab sikeres legyen, és megszólítsa a nézőt.
Ami feltétlenül izgalmas az Új Színház Phaedrájában, az az a hangsúly, mely a főszereplő nő szenvedéséről az összes szereplő Istenekkel való kétségbeesett harcára tevődik át. Szereplőink - Phaedra, Thézeusz, Hippolitosz, Oinoné, Arícia - mind emberek, akik próbálják megérteni saját tetteiket, és a velük történő eseményeket, de nem tudnak szabadon élni; veszett görcsösséggel függnek Isteneiktől, állandóan őket fürkészik, és nekik igyekeznek megfelelni. A Thézeuszt játszó Bálint András alakításából nem derült ki egyértelműen, vajon csak nem veti be magát a főpróbán, vagy tényleg egy kopott, fakó, enyhén megbutultra vett figurát hoz.     
Kíváncsiak lehetünk a darabra, különösen néhány lezajlott előadás után, ha már jobban összeért. Különösen ajánlom mindenki figyelmébe Huszár Zsoltot, Pálfi Katát, Hirtling Istvánt, aki Hippolitosz nevelőjeként tűnik fel, és az Oinénét játszó Nagy Marit.       

Csoma Orsi /szinhaz.hu