A puskán napozó katicabogár

Dvorák Gábor 1982 óta hivatásos pantomimmûvész, pantomimtanár. Október 7-én a zuglói Cserepesházban lép fel - kedves közönsége, gyerekek elõtt. A mûvésszel Odorik Zoltán beszélgetett.

- Sokan sejtik, de kevesen tudjuk pontosan: mit jelent az a szó, hogy "pantomim"?

Dvorák Gábor: Görög eredetű szó: mindent utánzó. A középkori vásári játékokon a mimus a mutatványosnak felelt meg. A pantomimnek az idők folyamán számtalan irányzata alakult ki: van olyan, amelyik a tánchoz, másik a cirkuszi hagyományokhoz kapcsolódik és akrobatikus alapokon nyugszik. Nagy-Britanniában a XIX.-XX. század fordulóján rengeteg pantomim-színház működött; Chaplin is egy ilyenben készült éhen halni, mielőtt kivándorolt Amerikába. A némafilmekben aztán megmutatta, mit tanult itt korábban. Másik, szintén önálló irányzat vezéregyénisége volt Franciaországban Marcel Marceau, akiről mindenki hallott, pedig ő talán csak ügyesebben reklámozta, menedzselte magát, mint hasonlóan tehetséges kortársai.

- A modern táncszínházi előadásokon is gyakran van olyan érzésem, hogy tulajdonképpen pantomimet látok. Mi a különbség a tánc és a pantomim között?

Dvorák Gábor: A tanítványaimnak azt szoktam mondani, hogy mozdulatokkal fejezi ki magát a tánc is, a pantomim is. A mozdulatnak van egy "hírértéke", a hírértéken belül pedig van hangulati és gondolati tartalma. Ha a gondolati tartalom dominál, akkor nevezzük pantomimnak, és ha a hangulati tartalom a hangsúlyosabb, akkor nevezzük táncnak. De jól látod, a táncjátékokban is gyakran vannak pantomimes jelenetek.

- Olyat gyakran hallunk, hogy valaki kiskorától színész szeretne lenni. A pantomim művészei is ilyen korán kezdenek el érdeklődni leendő hivatásuk iránt?

Dvorák Gábor: Az én sorsom talán még ennél is korábban dőlt el. Tény, hogy elég későn kezdtem el beszélni. Valószínűleg nem éreztem valami nagy szükségét a szavaknak, meg tudtam értetni magamat nélkülük is. Három éves is elmúltam, amikor először vetemedtem arra, hogy megszólaljak.

- Hogyan lehetséges szavak nélkül is hatékonyan kommunikálni?

Dvorák Gábor: A Mindentudás Egyetemén Csányi Vilmos etológusnak volt erről a témáról egy nagyon érdekes előadása, a tanár úr pedig felkért, hogy találjak ki ezzel kapcsolatban egy kis játékot. Tőle hallottam, hogy tudományosan kimutatták: csak az arc 250 egyértelműen megkülönböztethető jelet képes adni. Ezeket a metakommunikációs jeleket valamennyien értjük, akár úgy is lehetne használni, mint egy nyelvet. Ez a tudás ott van bennünk, nyilvánvalóan örököltük, hiszen ismerik az indiánok, a kínaiak, az eszkimók is... Valamennyien tudjuk a Földön - csak nem használjuk.

- Miért nem?
 
Dvorák Gábor: Nem alakult ki a szabályrendszere, a "nyelvtana". Az arcjáték, a mimika "szabályai" sem váltak egységessé. Mégis használjuk. Telefonon talán át lehet engem verni, esetleg rá lehet szedni, de ha szemtől szemben ülünk, és látom az illetőt, hiába próbálkozik, nem tud bepalizni.

- Ezt értem, de azt már nehezebben tudom elképzelni, hogy kizárólag mimikával "teljes értékű" gondolatokat is ki lehet fejezni.
 
Dvorák Gábor: Pedig én ezt rendszeresen látom, tapasztalom. Hatodik éve tantok siket gyerekeket pantomimre. Ők bentlakásos iskolában élnek, csak hétvégére járnak haza, gyakorlatilag három éves koruk óta együtt nevelkednek. A siket jelbeszédet egymás között nem is használják, kizárólag az arcukkal kommunikálnak. Nemcsak érzelmeket fejeznek ki, hanem gondolatokat is. Ők így beszélgetnek. Viszont más a fogalmi gondolkodásuk. Ha siket kisgyerek "beszél" egy asztalról, akkor mindig egy bizonyos asztalra gondol, nem pedig az asztalra általában. Az absztrakciós készségük csak később alakul ki. Viszont egészen különlegesek a megfigyeléseik és az intuíciójuk. A világ dolgairól is többet észlelnek, és a másik ember szándékaiban is jobban olvasnak, hamarabb eligazodnak, mint mi, a halló és beszélni tudó emberek.

- Te ismered és profi módon használod a metakommunikációt, hiszen tudatosan gyakorlod. A nézőnek mekkora metakommunikációs készséggel kell rendelkeznie ahhoz, hogy megértsen?

Dvorák Gábor: A nézőnek nem kell készülnie. A pantomim alapnyelvezete, a gesztusok, az arc, a mimikai játék mindenkiben ott van. Ha nem értik, mit akarok kifejezni, valószínűleg rosszul játszom, és az természetesen az én hibám. Mindez, persze, komoly munka, még az ötperces jelenet is. Egy-egy előadás 10-15 km-es futásnak felel meg. Folyamatosan és tudatosan kell irányítanom a nézők figyelmét. Rutinból nem szabad játszani, az önmagáért való, öncélú technikai elemek mutogatásának akkor sem látom értelmét, ha egyébként nagyon látványos lenne. Ha eljátszom egy történetet, akkor a történet lényegének kell megmaradnia, a lényeg pedig az az érzelmi folyamat, amit együtt élek át a közönséggel.

- Ha a színházban a néző figyelme néhány másodpercre elkalandozik, könnyen vissszazökkenhet a történetbe. Igaz ez a pantomimnél is?

Dvorák Gábor: Itt intenzívebb a kapcsolat, ezekhez a játékokhoz a néző figyelmére, aktivitására is szükség van. Viszont ha megvan a kontaktus, akkor ez a kapcsolat bármelyik színházi műfajnál erősebb lehet. Amikor mutatok egy mozdulatot, arra a néző asszociál. Ha a kettő találkozik, csinálhatom a következő mozdulatot, és ismét a néző következik. Nem hiszek az energiaáramlásban, de nincs rá jobb kifejezés, a műsoraimon mégis valami ilyesmi történik. Ott vagyunk együtt, egyszerre vesszük a levegőt, egyszerre dobog a szívünk.

- Említetted, hogy egy-egy előadás komoly szellemi és fizikai munka. Mennyi ideig vagy a hatása alatt?

Dvorák Gábor: A produkció néha akkora hőfokon sikerül, hogy még minket is megzavar. Az egyik műsorunk után feleségemmel, Patka Helénával már javában csomagoltunk, pakoltuk az eszközöket, amikor odaszólt nekem: még a telefonfülkét is össze kell csuknunk, be kell tennünk a kocsiba. - Milyen telefonfülkét? - kérdeztem nevetve. Először döbbenten nézett rám, aztán már ő is nevetett, hiszen nem is volt telefonfülke, a telefonfülkét csak eljátszottam a színpadon.

- Előfordult már veled, hogy úgy érezted, jól játszol, de a közönség mégis értetlenül nézte, és nem értette, mit akarsz kifejezni?
 
Dvorák Gábor: Nem is egyszer. De ezeknek az eseteknek az oka is érdekes. Még a 90-es évek elején, egy Cegléd környéki tanyasi iskolákban játszottam horgászt a gyerekeknek. Csodálkozva láttam, hogy nem értik. Én meg azt nem értettem, miért nem értik, hiszen nem követtem el hibát. Később jöttem rá, hogy ezek a hét-nyolc éves tanyasi gyerekek sose láttak horgászt. Víz nem volt a környéken, tévéjük sem volt otthon...Viszont a közös szerepjátékot, a disznóölést már el tudtuk játszani, mivel arról valamennyiüknek volt személyes élménye. A hurkatöltés már ismerős volt nekik, azt viszont egy pesti lakótelepen élő gyerek nézné értetlenül. Elmesélek egy másik esetet is. Svájcban tanítottam, helyzetgyakorlatot mutattam az ott élő tanítványaimnak. Eljátszottam, hogyan állunk a sorban, miként viselkedünk, amikor odaérünk a hivatal ablakához, hogyan kérjük, intézzék el az ügyünket. Nem értették. Persze, hogy nem, hiszen a svájci ember nem áll sorban, kényelmes karosszékekben várja, hogy az ablakhoz szólítsák. És az ablaknál sem neki kell állnia, ő kényelmesen helyet foglalhat, viszont az ablak túloldalán az őt kiszolgáló ügyintéző az, aki állva dolgozik. A Muphy törvényeiről szóló gegsorozatomban van egy olyan rész, ami arról szól, hogy a városi ember kénytelen egy fa tövében elvégezni a kisdolgát. A magyar nézők mindig nevetnek rajta, de a svájciak ezt sem értették, hiszen ott nem fordulhat elő, hogy az utcai járókelő sehol sem talál kulturált mellékhelyiséget.

- Van-e olyan ötleted, jeleneted, amely nem valósult meg, ami még csak a terveid között szerepel?

Dvorák Gábor: Sok-sok ilyen van, az egyik nagyon régi élményemből ered. Kiskatona voltam, amikor rohamot játszottunk a gyakorlaton - persze, nem túl nagy lelkesedéssel. De annyiszor kellett megismételnünk, annyiszor kellett üvöltve rohannunk és vaktölténnyel lövöldöznünk a nem létező ellenség felé, hogy akaratlanul az egész csapat fanatizálódott. Elhittük az ellenséget, elhittük, hogy gyűlöljük, elhittük, hogy meg kell semmisítenünk. Az egyik ilyen gyilkos roham végén bevetődtem az árokba. Gyönyörű napsütés volt, én pedig megláttam egy katicabogarat,, amely éppen a géppisztolyomra szállt le napozni. Néztem, nézegettem, aztán sapka le, zubbony kigombolva, és az én őrmesterem ezután már hiába ordított, én csak mosolyogtam rajta: nézze, őrmester úr, milyen szép az idő! Persze, ahhoz, hogy azt a puskán napozó kis katicabogarat észrevegyem, talán kellett Örkény egyperceseinek ismerete is. Látod, ezt a jelenetet nem csak szavakkal, hanem a saját eszközeimmel is el fogom egyszer mesélni.

szerző: Odorik Zoltán