Egy nem akármilyen szeánsz

Az október 7-én és 8-án az Õszi Fesztivál keretén belül bemutatott táncelõadást az érdeklõdõk legközelebb október 24-én és 25-én este tekinthetik meg a MU Színházban. Mindenkinek csak javasolni tudom, mert egy kivételesen fantáziadús és összetett darabról van szó. Olyannyira, hogy a bõség zavarával küszködik, aki le akarja írni az elõadást.


Jelenet az előadásból

Noha a cím jelez valami szokatlant és különlegeset; - Szeánsz aritmiás szívek klubja - , egy alkalmat, ahol a csapat minden tagja hozzátehet a vizionált produkcióhoz valamit saját édes fájdalmából  (jó kis párhuzammal a Seargent Pepper’s Lonely Heart’s Club Bandre), a szokatlan és különleges jelzőket már túl sokszor használták ahhoz, hogy egy edzettebb orrú néző ne fogja vissza magát, mielőtt lelkesedni kezdene. Aki azonban ismeri Szabó Réka nevét, és korábbi munkáit, az tudhatja, hogy mit remélhet. Bárki bizalmát igazolni fogja új darabja is, mert olyan produkciót formált alkotótársaival, a táncosokkal, Peer Krisztián dramaturggal, és a többiekkel, ami első másodpercétől az utolsóig komoly élményt nyújt. A legmagasabb színvonalú igényesség nem csak a darab csiszoltságában és mesteri koreográfiájában mutatkozik meg, melyről még később szó lesz, hanem abban az emberi kvalitásban, amellyel az előadók önmaguk munkájához, egymáshoz, és a nézőkhöz viszonyulnak.
Mielőtt a színpadi produkció elkezdődött volna, a táncosok "inkognitóban", fekete kendővel a szemükön szivárogtak az előtérben összeverődött közönség közé. Kiaknázva a lehetőséget, hogy a kendőtől nem látnak, bele-belebotlottak az emberekbe, és kedvesen, személyhez szóló közvetlenséggel kérdezgették tőlük, vajon ők is a szeánszra jöttek-e. A kérdéseket finom eleganciával és humorral tették fel, mely elhintette a nézőben, hogy speciális, zárt esemény részese. A néző megszólításán túl egymáshoz is szóltak a darab folyamán, méghozzá "civil" nevükön nevezve egymást. Karakterük így különösen megmutatkozott a játék során, felidézve egy tánccsoport (éppen a sajátjuk?) próbáit, nyűglődéseit, tagjainak érzékenységét, s szereplési vágyaik lecsendesítését, máskor kitörését.


Jelenet az előadásból

Egy alternatív színházi elemekkel fűszerezett, élő és kavargó darabbal van dolgunk, mely valahol a színház és a tánc határán áll. Beszéd helyett a kommunikáció könnyebb, tisztább, költőibb eszközei kapnak hangsúlyt benne: a metronóm, a ritmust adó, de nem ütőhangszerek, s az olyan emberi hangadások, mint a levegő ki-befújása, a kiáltás, a taps, melyekkel ügyesen bánva a legkülönbözőbb lelkiállapotokat és egymásnak közvetített üzeneteket fejezhetik ki. Ezek között akadnak kifejezetten drámai pillanatokat teremtő hangok is, de nagy részben dominál a humor. Az egyik legviccesebb jelenetben két szereplő hangosbemondót imitál, egyikük a masina, másikuk a beszélő, és hangjukkal visszhangot keltenek. Ugyanilyen szellemes az a rész, mikor egymást utánozzák, és mint egy "add tovább" játék fut oda-vissza a mondandó, mindenki hangján kicsit másképp.


Jelenet az előadásból


A néző nagyon hamar tud alkalmazkodni ehhez a nyelvhez, mert magától értetődően tálalják neki, és mert olyan, amitől nincs miért idegenkednie. Azt a játékot hozza vissza Szabó Réka, aminek kisgyerekkorunkban lehettünk részesei, - ott is az óvódás jel a táncosok ruháin, egyikén a cseresznye, másikén a vitorlás... - ami a felszabadultságot és a kreativitást illeti, ugyanakkor érettség, rálátás, összefogottság, fegyelmezettség, és tudás jellemzi, így távolról sem l’art pour l’art. A fent említett jelenetek arra is jó példák, hogy milyen villámgyors ötletcikázásoktól gazdag a darab, akár nyelvileg nézzük, akár a testhelyzetek, szereplehetőségek gyors váltakozása szempontjából. Sok-sok improvizáció is beleépülhetett.


Jelenet az előadásból

A rendkívül jól összeillő, és csupa önnön jogán is átütő szereplőből álló társulat, a Tünet együttes mindenképpen nagy figyelmet érdemel. Táncosai (Dózsa Ákos, Gold Bea, Gőz István, Kántor Kata, Kövesdi László, Szász Dániel, és Ilkay Türkoglu) egyben kiváló színészek is, izgalmas egyéniségek, a csapaton belüli erőviszonyok kiegyensúlyozottak. Zsigereikből játszanak, vitálisan, teljes szívvel, és profin. Ott, a színpadon élik át mindazt, amit elmondanak és eltáncolnak, s emellett kivételes az összetartásuk. Szeretettel és iróniával viseltetnek egymás iránt, ami intim, oldott közeget teremt, és átragad a nézőre is. Munkájuk értékét és színvonalát az egymásra odafigyelés a legnagyobb fokra emeli. A játék frissessége még pluszban hozzátesz ehhez. Gyönyörűen átszűrődik a műhelymunka hangulata például a darab egyik legszebb jelenetében, mikor egy csapatjelenetből egyszercsak egy hosszú duett bontakozik ki.


Jelenet az előadásból

Aktuális hangszerük, a hosszú cső - mely forgatásra esőszerű hangot ad - tartja össze a táncosokat, oly módon, hogy bizonyos testhelyzetekben az egymás melletti szereplők kezükkel két oldalról egy csövet támasztanak meg. Így ugyanaz az összekötő kapocs végighúzódik a körön. Ez jelöli ki a köztük levő távolságot, és ehhez kell alkalmazkodni mozgásuk során, hogy sehol ne eshessen ki. Az átmenet ott lesz, ahol egy fiú és egy lány az eddigi finom ritmusban szájával veszi át a csövet, és pillanatok alatt egy szerelmi jelenet alakul ki a szemünk előtt. Lassú, már-más vontatott, feszült és érzéki mozgásukban forognak, egymás alá-fölé kerülnek, mindvégig tapadva a csőre. A csókot helyettesítő eszköz nagyon táncos megoldás; minden hangsúly a mozgásra, a szerelem közegének leképzésére irányulhat.
A jelenet hál’istennek kellőképp hosszú. Az idő bravúros felhasználása - mindenre épp annyi, amennyit az megkíván - a darab talán legnagyobb erőssége.

szerző: Csoma Orsi/szinhaz.hu
fotó: Nehéz Andrea