Mielőtt a homokóra lepereg

"Minden szeretet gyanús, mert önzés és fukarság lappang hamujában. Csak a barát vonzalma önzetlen, nincs benne érdek, sem az érzékek játéka. A barátság szolgálat, erõs és komoly szolgálat, a legnagyobb emberi próba és szerep." - írja Márai Sándor a Füveskönyvében. Mintha ezt a tézisét próbálta volna regénybe önteni a szerzõ, amikor 1942-ben megírta A gyertyák csonkig égnek c. regényét, amelyben két megöregedett férfi egy háborús éjszaka megpróbálja felidézni, hogy mi is történt 41 évvel azelõtt.


 A fogadáson (balról a második Christopher Hampton, mellette az előadás rendezője Roman Polák)

A regény története is kész regény ma már, hiszen miután Márait halála után felfedezte a világirodalom, slágerszerzővé vált Olaszországban, Angliában és Németországban is és a bestsellerlisták élére került több műve is. A gyertyák csonkig égnek címűt, mivel gyakorlatig két férfi dialógusa vonul végig a regényben, a színház is magáénak érzi, s Pozsgai Zsolt el is készíti az első színpadi változatát, amelyet Iglódi István rendezésében a Pesti Magyar Színház mutatott be Avar Istvánnal és Agárdy Gáborral. Ezt a változatot meg is filmesítették, s az idei Magyar Filmszemlén került bemutatásra gyakorlatilag ugyanazzal a csapattal. Londonban ugyanakkor megihlette Christopher Hampton Oscar-díjas forgatókönyvírót, aki annak idején Laclos átiratával s az abból készült filmmel vált ismertté. S itt egy pillanatra álljunk is meg. Annak idején az a forgatókönyv Milos Formannak készült, mégis a két alkotó elkerülte egymást. Néhány évtizeddel később Forman kedvet kapott Márai regényének a megfilmesítésére, de Sean Connery visszalépése után egyelőre a munkáról lemondott, ugyanakkor Hampton változatát Ján Sverák készül filmre vinni. Az átirat bemutatója ez év februárjában volt a londoni Duke of York´ s Theatre-ban, s Henrik szerepét a színpadra hosszú évek után visszatérő Jeremy Irons alakította.
Christopher Hampton nagyon finoman teszi színpadra Márai regényét, mégsem tézisdrámát látunk, hanem szinte már krimit, tetemrehívást, ahol még a pisztoly is elsül. Két hajdanvolt testi-lelki jó barát találkozik egyikük kastélyában, hogy felidézzék azt a pillanatot, amikor útjaik végérvényesen elváltak. Vajon miért is kellett ennek megtörténnie, miért történt minden úgy, s vajon elkerülhetetlen volt-e a szakítás? Valójában erre a percre várnak mindketten, hisz a kettejüket a barátság mellett összekötő kapocs, Krisztina már rég halott, mégis örökre beleivódott az életükbe, s nem tudnak az emlékétől szabadulni. Mindketten tudják, hogy ez az az alkalom, hogy elszámoljanak azzal a perccel, amely egész életüket meghatározta, hisz hiába a későbbi karrier, a látszólagos sikerek és a jólét, az ember addig él, amíg bele nem fárad az életbe, s ők attól kezdve már csak tetszhalott állapotban teszik-veszik a még rájuk kimért időben a dolgukat. Mielőtt Konrád megérkezik, még Nini a házvezetőnő elárul Henriknek egy titkot, amelyet az később gyilkos fegyverként fordít vetélytársa ellen: Krisztina utolsó perceiben őt, Henriket emlegette. Konrád megérkezik, a s az utolsó párviadal kezdetét veszi.


Dušan Jamrich és Martin Huba

A kedélyesnek induló csevegés, amit a sajtófőpróbán egy érdekes közjáték is megzavar, amit a színészek remek improvizációval oldanak meg, rövidesen átvált egy ördöngös nyomozásba, hogy Henrik számára végre kiderüljön az, amit egyébként eddig is tudott. Konrád sokkal mélyebbről indult, mint Henrik, s hiába fogadták be a családba, valójában antagonisztikus ellentétről van szó, s Konrád még a látszólagos teljes egyetértés időszakában is rejtett gyűlölettel viseltetik Henrik iránt, s elszereti tőle fiatal feleségét, Krisztinát. Hogy ez a gyűlölet valós volt-e vagy csak Henrik agyszüleménye, arra a darabból és az előadásból sem kapunk választ. Roman Polák és a díszlettervező Juraj Fábry nem szokványos módon oldották meg az előadás képi világát, a nézőket ugyanis felültetik a színpadra, s a homokórát formázó színpadon a szemünk előtt néz farkasszemet egymással Henrik (Martin Huba) és Konrád (Dušan Jamrich). A homokóra lassan elkezd peregni, s mi szemtanúi leszünk egy legendás barátság felbomlásának, s annak, hogy ha nagyon nehéz is, néha igenis szembe kell nézni a múlttal, és be kell vallani azt. Hampton változatában megelevenedik néhány nagyon fontos pillanat (hisz az ördög a részletekben lakozik), a vadászat, ahol Konrád barátjára fogja a vadászfegyvert, de nem süti el (gyávaság vagy Henrik megint csak képzelődik?), s a felismerés pillanata, amikor a barát lakásán megjelenik Krisztina, s amikor megtudja, hogy Konrád megszökött, csak annyit vet oda lemondóan, hogy gyáva volt, mint mindig.


 Dušan Jamrich, Lívia Bielovič és Martin Huba

De tényleg gyáva volt-e Konrád vagy csak a Henrikhez fűződő barátsága és hálaérzete akadályozza meg abban, hogy megszöktesse Krisztinát? Martin Huba parádés jutalomjátéka Henrik szerepe, hisz egy évtizedekig "tetszhalott" állapotban lévő, a bosszúra szomjazó férfit kell eljátszania, s elfogadtatnia velünk olyan eszmei értékeket barátságról, életről, szeretetről, amiket ma már nem igazán tartunk fontosnak. Túlléptünk rajta, ahogy könnyűszerrel átlépünk embertársainkon is. Méltó társa Dušan Jamrich, aki fokozatosan semmisül meg, hisz mi lett volna ha... Talán a legrosszabb megoldást választotta szökésével, hiszen ezzel egy nagy szerelmet és egy barátságot is cserben hagyott. Nini szinte az örökkévalóságot testesíti meg, az örök tanút, aki ott van mindenhol és mindig, mindenről tud, s a hátán viszi el a világ bűneit. Eva Krížikovának súlya van a színpadon, mintha csak Marquez Ursulája lépne elő egy pillanatra. S az egész előadás nem tud kilépni Krisztina árnyékából, ő az, aki végig ott van, szabadon jár és kel a szereplők között, akaratlanul is beissza magát az életükbe. Lívia Bielovič áttetsző horgolt ruhájában (Peter Čanecký jelmezei) megérteti velünk, hogy ennek a két férfinak még találkoznia kellett.
 "Nincs emberi kapcsolat, mely megrendítőbb, mélyebb lenne, mint a barátság. A szerelmesek, igen, még a szülők és gyermekek kapcsolatában is mennyi az önzés és a hiúság! Csak a barát nem hiú, mert minden jót és szépet barátjának akar, nem önmagának. Montaigne, mikor eltűnődött az érzés fölött, mely La Boétie-hez fűzte, ezt mondotta: Barátok voltunk... Mert ő volt ő, s mert én voltam én." Erre a fajta eltéphetetlen barátságra kapunk példát a Hviezdoslav Színház igen szuggesztív, érzelmekkel teli előadásában.


Szerző: Juhász Dósa János
Jana Nemčoková és Braňo Molnár felvételei
Forrás:
www.ujszo.com