Igen, ezek szociáldemokraták

2006. október 4-8-ig az ASSITEJ magyar központjának megbízásából részt vettem Lipcsében a német gyermek- és ifjúsági színházak 15. mûhelytalálkozóján. (15. Werkstatt-Tage der Kinder- und Jugendtheater, Leipzig - Theater der Jungen Welt, Leipzig - és további helyszínek.) /Fábri Péter írása Werkstatt-Tage: A német gyermek- és ifjúsági színházak találkozójáról/

Ez egy kétévente más városban megrendezett fesztivál, amelyen nem osztanak díjakat, és amely nevében is hirdeti, hogy itt a szakma azért jön össze, hogy dolgozzék. A rendezvényt a német ASSITEJ központ és a meghívó színház közösen szervezi. Összesen 71 színház 87 produkciója közül válogatták a találkozó 13 színházi előadását és a performance-jellegű kísérő rendezvényeket. Ezen túl természetesen voltak minden nap szakmai beszélgetések is. A színházak többsége önálló, legtöbbjük egy-egy város saját intézménye, amely néha (de nem jellemzően) a városi színház épületében működik. Városi színházak ifjúsági előadásával viszont (amire nálunk sok példa akad) nem találkoztam.
(Weboldal: www.theaterderjungenweltleipzig.de/werkstatttage.php)
A lényeggel kezdem: 1990 óta eddig négyszer néztem végig a Berliner Theatertreffent, a német színházak nagy éves találkozóját. Sok remek előadást láttam. De egyetlen Theatertreffenen sem láttam ilyen sűrűségben ennyi jó előadást, mint most itt, az ifjúsági színházak találkozóján, a Werkstatt-Tage műsorán.
Ami a német színházban lenyűgöző, azt itt is megkaptam: van rendkívül alapos dramaturgiai munka, igényes szövegkezelés (ha van szöveg), vannak minden szempontból felkészült színészek, akik nem csak szakmájuk közepében jók (hogy ugyanis megtanultak embert ábrázolni és magasfokú a beszédkultúrájuk), hanem sokféle járulékos ismerettel is rendelkeznek: kitűnően - néha akrobatikusan - mozognak, táncolnak, szabadon bánnak a hangjukkal, és közülük sokan profi szinten játszanak valamilyen hangszeren is. Van esztétikus, precízen kivitelezett látvány. Mindez még a gyengébb előadásokra is jellemző volt. Nagyon sok fiatal színészt láttam. És egyetlen egyet sem, aki ne vette volna mélységesen komolyan a feladatát.
A német színházművészek általában, a jelek szerint az ifjúsági színházak művészei különösen tisztában vannak a színház hatalmas társadalmi felelősségével. Brecht boldog volna, ha látná ezeket a produkciókat. A beszélgetéseken nem volt szó politikáról (általános társadalmi kérdésekről, például az iskolai és színházi nevelés céljairól és eszközeiről annál inkább), de tény, hogy az egész találkozót derűs, barátságos, nagy hagyományú demokratikus és baloldali szellem hatotta át. "Igen, ezek szociáldemokraták" - mondta nekem Novák János, a magyar ASSITEJ elnöke, amikor elmeséltem neki az élményeimet.
Végül a felnőtt német színházzal közös az a jelenség (de itt még egyértelműbb a tendencia), hogy egyre kevesebb a drámára alapozott előadás. Én ennek nem örülök, de tény. Ezen a találkozón egészen pontosan egyetlen egy ilyen produkció volt (Hasenclever Antigoné-ja a drezdai Theater Junge Generation előadásában). További öt előadásnak volt valamilyen erős irodalmi alapja (Jugend ohne Gott - Ödön von Horváth regényének adaptációja, Theater im Marienbad és Theater an der Ruhr, Mülheim; Jumping Mouse - Hyemeyohsts Storm meséjének adaptációja, Theater Ozelot, Berlin; Die Verwandlung - Franz Kafka elbeszélésének adaptációja, Theaterwerkstatt Pilkentafel, Flensburg; lechts und rinks - Ernst Jandl versei, AktionsTheater, Kassel; Sechs Zellen a francia Philippe Minyana monológjai, Thalia Theater, Halle).
Magyarországon ritkán találkoztam olyan színházi előadással, amelyet valamilyen irodalmi alap nélkül is átütően jónak tartottam volna. (Nem a szűk szakmai közönségnek készülő, alternatív színház világáról beszélek.) Tudom, hogy pl. a Krétakör ilyen jellegű előadásairól másoknak jobb véleményük van - nekem nincs. Bozsik Yvette viszont, akinek a színházát szeretem, legjobb előadásaiban valamilyen klasszikus alapanyagot dolgoz föl. Külföldön is ritkán láttam igazán jó, szellemi alépítmény nélküli színházat (de pl. a Blue Man Group eredeti, Off-Broadway produkciója, amelyet 1993-ban láttam, ilyen volt). Itt viszont meglepődtem. Az előadások színvonalának semmi köze nem volt ahhoz, hogy van-e az előadás mögött irodalmi anyag vagy sincs. Láttam nagyszerű előadást irodalmi alapanyag nélkül (Benzin - Zündstoff aus der Arbeitswelt, SchauBurg, München) és tisztességesen megcsinált, de érdektelent, amelynek drámai alapja volt (Antigoné). Ami viszont közös volt az eltérő típusokban, és ami a drámai alap hiányát pótolta: a rendkívül alapos dramaturgi munka, amely majdnem minden produkción éreztette a hatását. Ami döntően eltér a mai felnőtt német színháztól, az azoknak a múló divatoknak a hiánya, amelyek számomra az idei és a tavalyi Berliner Theatertreffen sok előadását rendkívül kellemetlenné tették.
A német ifjúsági színházban a rendezők nem koncepciókat rendeznek, hanem előadásokat. A színházművészeti megoldások nem a darab, nem az elmesélt történet ellenében, hanem arra építkezve születnek. Itt még divatban van a világítás (ellentétben a német felnőtt színházzal, ahol egyre gyakoribb, hogy hosszú jelenetekre beállnak egyetlen fényhatásra). Mindez talán azzal van összefüggésben, hogy ez a színház, ellentétben a felnőtt művész-színházzal, amelyet részben a sznobizmus éltet, nem számíthat a közönsége jóindulatára. Itt kommunikálni kell és kész. Végül megjegyzem, hogy a német ifjúsági színházban a színészek nem vetkőznek. (Nem mintha nem tehetnék meg, ugyanis a német színészek egyszerűen jó kondícióban vannak, jó alakú, egészséges emberek - de az ifjúsági színház szerencsére figyelembe veszi közönége életkori sajátosságait és nem erőltet rá olyan kellemetlen látványokat, mint amit pl. Jürgen Gosch düsseldorfi Macbeth-jében láthattunk, ahol hat meztelen színész rohangált a színen.)
Feltűnő volt, hogy az irodalmi alapú előadások szerzői többségükben osztrákok (és részben a Monarchia szülöttei) voltak: Ödön von Horváth, Franz Kafka, Ernst Jandl. Aki nem volt osztrák, az külföldi volt. (A francia Philippe Minyana és az amerikai indián Hyemeyohsts Storm.) Német írótól, meglepő módon, egyetlen művet láttunk (Hasenclevertől az Antigoné-t).
Ami nagyon meglepő volt: az általam látott tizenhárom előadás közül mindössze három volt gyerekszínházi. (Állítólag egy negyedik is, amely Mauricio Kagel zenéjére készült. Pompás előadás volt, de gyanúm szerint a gyerekek unnák. Ne legyen igazam.) A többi, amit összefoglalóan Jugendtheaternek neveznek, valójában igényes felnőtt színház, de olyan, amit már kiskamaszok is nyugodtan megnézhetnek. (A részletes beszámolóban látható számok a "+" jellel a színházak által javasolt nézői életkorra utalnak.) Az egész jelenség kissé emlékeztet engem a "leszálló kultúrjavak" problémájára. Arra gondolok, hogy egész sor klasszikus regényből lett mára ifjúsági irodalom. Ugyanez a jelenség figyelhető meg egyes klasszikus drámáknál is, és úgy látszik, a közelmúlt színházi felfedezései Németországban viharos sebességgel jelennek meg az ifjúsági színházban is.
 
A környezetről
A város. Lipcse félmilliós város, ilyenünk nekünk nincs - van egy nagyobb és van sok kisebb. Tartományi főváros (Szászország fővárosa). Belvárosában, ahol Bach két munkahelye, a Tamás-templom (Thomaskirche) és a 89-es tüntetések kiindulópontja, a klasszicista színházteremre emlékeztető Nikolaikirche, valamint a lenyűgöző reneszánsz városháza áll, ma minden utca sétálóutca. Az épületek többsége a múlt század fordulóján épült, a legszebb párizsi szecesszióval vetekszik. Az NDK éveiben persze idemaszatoltak néhány borzalmat, de a város már azokat is kezdi elviselhetővé varázsolni.
A város honlapján az első sorban ezt olvassuk: "Kulturstadt Leipzig." És valóban. Lipcsének, ennek a parkokban gazdag városnak saját operaháza, koncertterme, több színháza, és több nagy múzeuma van. És ami számomra a legmegrázóbb volt: a Leipziger Volkszeitung-ban, ebben a lepedőnyi méretű újságban minden nap négy oldalas a kultúrrovat. De nem ám úgy, mint nálunk a komoly országos napilapokban, ahol a tévékritika és a bulvármédia eseményei veszik el a helyet a kultúra valóságos híreitől. Nem. Azok itt külön rovatban szerepelnek. A négy oldal kultúra egy oldal zenét, egy oldal színházat, egy oldal képzőművészetet és egy oldal filmet vagy irodalmat jelent. A lap naponta legalább egy, általában inkább több cikket hozott az ifjúsági színházak találkozójáról. Hírt, kritikát, mikor mit. Nyilvánvaló volt, hogy az ifjúsági színház része a színházkultúra egészének. Ez egyébként abból is nyilvánvaló, hogy a Deutscher Bühnenverein (amely, ellentétben a mi szétesőben lévő Színházi Társaságunkkal, összetartó és erős érdekérvényesítő szervezet) helyi, szászországi szervezetének az elnöke, Dietrich Kunze, a drezdai ifjúsági színház igazgatója. A Deutscher Bühnenverein 2006-ot az ifjúsági színházak és zenekarok évének nyilvánította. Mint a műsorfüzet beköszöntőjében Dietrich Kunze írja, a szövetség nem jött üres kézzel a fesztiválra, hanem annak egyik legfőbb támogatója volt, a tartomány, a város és az ASSITEJ (az ifjúsági és gyerekszínházak világszervezete) német központja mellett. Nyilván nem véletlen, hogy jelenleg az ASSITEJ (t.i. a világszervezet) elnöke is német, dr. Wolfgang Schneider (akárcsak az ITI, a Nemzetközi Színházi Intézet elnöke is, Manfred Beilharz).

A színház.
Az intézmény, a  Theater der Jungen Welt hatvan éves, de alig három éve költözött jelenlegi, színházi célokra átalakított épületébe. Ez a talán a múlt század elején emelt épület a belvárostól néhány villamosmegállónyira, egy elég csöndes városnegyed (Lindenau) közepén áll, régebben amolyan művelődési ház-féle volt. A legkorszerűbb elvek szerint alakították át színházi célokra. Három teremben játszanak, ezek közül a két nagyobbikban teljesen szabadon alakítható a tér. A nagyteremben - a kialakítástól függően - maximum kb. háromszáz, a kisteremben maximum kb. százötven, a stúdióban kb. hatvan-hetven néző fér el. A színház intendánsa Jürgen Zielinski, aki nem csak professzionálisan, de rendkívül barátságosan is szervezte meg ezt a találkozót. Sajnos az ő színházának egyetlen stúdióprodukcióját láttuk (How to Become God in One Hour and Twelve Minutes), egy holland rendező öntetszelgő és üres munkáját, amelyből azonban így is kiderült, hogy a színházban dolgozik egy egészen zseniális színész, Chris Lopatta, aki akkor is képes lekötni a nézőt, ha ehhez csak egészen minimális segítséget kap a nemlétező szövegkönyvtől és a rendezőtől. A színház sok színésze részt vett az egyik legérdekesebb, amúgy düsseldorfi produkcióban (Der Wal - Reise ins Innere des Orchesters), és bár itt nem kifejezetten színpadi feladatuk volt (erről ld. alább), azt azért láthattuk, hogy a Theater der Jungen Welt tele van remek színészekkel.
Érdekes sajátosság, hogy a színházban nincsen külön színészbüfé és közönségbüfé. Van ezzel szemben egy, a nézők és a színészek által egyaránt használt barátságos és olcsó kis önkiszolgáló étterem, amely minden nap egyféle húsos és egyféle vegetariánus ételt kínál. Ez a közösen használt kis étterem mintha színház és közönsége egységét fejezné ki.
Mint ahogy az is, hogy két színházpedagógus is a színház alkalmazásában áll. Ők tartják a kapcsolatot az iskolákkal, ők segítenek a tanároknak az előadások kiválasztásában és utólagos feldolgozásában. Az ő puszta jelenlétük is mutatja, milyen dinamikus, élő kapcsolatban van a német ifjúsági színház az őt körülvevő világgal. A német ifjúsági színház szerves része annak a társadalomnak, amelyről beszél és amelynek játszik.
(A színház weboldala: www.theaterderjungenweltleipzig.de/


Az előadásokról:

Theater im Marienbad, Freiburg
( www.theater.marienbad.org/ )
Jugend ohne Gott - Istentelen ifjúság
Látvány-hangjáték (Seh-Hörspiel ) / Ödön von Horváth regényét színpadra alkalmazta Stephan Weiland / a Theater im Marienbad, Freiburg és a Theater an der Ruhr koprodukciója
Rendezte: Dieter Kümmel
165 perc (szünettel) | 15+, Nagyterem
(További info: info@marienbad.org  )

A történet: Ödön von Horváth 1935 végén elkezdett és 1937-ben Amsterdamban megjelent regénye a hitleri Németországban, egy középiskolában játszódik. Főszereplője, egyben narrátora egy harmincas éveiben járó, egyedül élő tanár. Ez a minden szempontból átlagos ember egyszer azt mondja a diákjainak: "a négerek is emberek". Meglepve érzékeli, hogy az osztály egy része milyen ellenségesen reagál erre az egyszerű mondatra. A könyv - és a darab - első részében még csak a fojtogató légkört érzékeljük. A dráma a második részben bontakozik ki, amikor az osztály egy paramilitáris táborozáson vesz részt a hegyekben, egy falu közelében. Az egyik fiú naplót ír, amelyet a tanár titokban elolvas. A fiú, amikor a naplóját rejtő kazettát feltörve találja, egy osztálytársát gyanúsítja, és ezt az osztálytársát nem sokkal később holtan találják egy szakadékban. A fején kővel mért ütés nyoma. A rendőrség és később az ügyész a naplóíró fiút gyanúsítja, majd a gyanú a falu közelében élő csavargó lányra, a naplóíró fiú szerelmére terelődik. A tanár a tárgyalóteremben, a tanúk padján vallja be (bár semmi sem kényszeríti erre), hogy ő olvasta el titokban a tanítványa naplóját, akaratlanul elmérgesítve ezzel az amúgy is alig lappangó konfliktust a naplóíró és a meggyilkolt diák között. A történetben egyre inkább előtérbe kerül egy gazdag családból származó tanítvány, aki az osztályban is, a táborban is semlegesnek tűnt, de a tanár mindvégig érzi a fiú gyűlöletének jeleit. Ez az utóbbi fiú fölakasztja magát és búcsúlevelében bevallja, hogy ő követte el a gyilkosságot, lényegében puszta kíváncsiságból: milyen az, amikor egy ember meghal? A tanár végül elmegy Afrikába, a négerek közé, tanítónak. (és nekünk magyaroknak, persze eszünkbe jut, mit írt József Attila Thomas Mannról: "fehérek közt egy európai").  Egyik tanítványa, akit megrendít az, hogy a tanáruk még képes az igazmondásra, búcsúzóul beavatja őt a titkába: néhányan az osztályból tisztelik őt azért, amit a négerekről mondott és alakítottak egy kis klubot. Összejárnak - és gondolkodnak. Az igazságról és az igazságosságról. A színpadi verzióban az előadás végén ezek a fiúk röplapokat szórnak. Ez az előadás egyetlen didaktikus eleme. Kár, hogy pont egy ilen hangsúlyos helyen.
Az előadás, amely a nyomasztó légkörű regénynél - mint a befejezés is mutatja - egy árnyalattal derűlátóbb, a német színház profizmusának minden jegyét felmutatja. 
A díszlet széltében osztja ketté a nagytermet. Mintha egy szélesvásznú filmet látnánk, de osztott képernyőn. A látvány: öt, redőnyökkel zárható cella. A cellák két és fél-három méter szélesek. Itt ülnek majd a diákok, itt van a tanár albérleti szobája, az egyik cellában az a pianinó, amelyen a tanár egyetlen barátja, egy bárzongorista játszik. (Itt jegyzem meg, hogy a bárzongoristát játszó színész természetesen maga zongorázik.)
Az előadás jellemzője a lehető legteljesebb elidegenítés. A tanár belső monológjait nem a tanárt játszó színésztől, hanem egy férfiruhába öltöztetett színésznőtől halljuk. A szereplők nagyon gyakran beszélnek mikrofonba, ami leválasztja a színészt saját hangjáról. És végül: baloldalt elől egy egyszemélyes zajbrigád ül (szintén koabeli öltözetben). Előtte íróasztal. A természetes zajok helyett mindet zajt tőle hallunk, mikrofon segítségével felerősítve. Vizet tölt, halljuk a csobogást. Ha nők mennek át a színen (a tanár főbérlője, egy pincérnő, a gyilkossággal vádolt diák anyja, stb.), a zajművész az egyik lábával, ha férfiak, a másik lábával ad hangot (kétféle cipő van rajta). Ez az eszköz egy pillanatra sem engedi, hogy túlságosan beleéljük magunkat a rendkívül atmoszférikusan megjelenített világba. Folyton reflektálnunk kell rá. Egyszerre vagyunk kint és bent.
A színészek egytől egyig nagyszerűek. A német színházaknak az a bosszantó szokása, hogy szereposztás helyett gyakran csak névsorokat közölnek a színlapon, megakadályoz benne, hogy név szerint értékeljem az egyéni teljesítményeket. Itt is ugyanaz volt látható, mint minden produkcióban: nagyon kidolgozott, szinte gesztusonként megcsinált játék (a magyar színészek ennél lényegesen puhábban, pontatlanabbul játszanak), a hangsúlyok, a mondatdallam úgyszólván zenei alaposságú alkalmazása, takarékos és kifejező mozgáskultúra. Előfordult, hogy rap-ben beszéltek, ezt is hibátlanul hozták.
Nem átütően nagy, de tiszteletreméltóan komoly és alapos előadás volt. A német szélsőjobb közelmúltbeli előretörése fájdalmasan aktuálissá tette a történetet.
A német színházkultúra helyzetéről a bevezetőben írottakat sajnálatosan színezi az a tény, hogy a freiburgi színház financiális nehézségekkel küzd. Mint honlapjuk nyitóoldaláról kiderül, ebben a szezonban azt tervezték, hogy bemutatják - szintén Dieter Kümmel rendezésében - a Danton halálá-t, de le kellett mondaniuk róla, mert csökkenő támogatásukból csak kisebb produkciókat tudnak kiállítani.


AGORA Theater, Sankt. Vith (Belgium)
(www.agora-theater.net )
Die Kreuzritter - A kereszteslovagok
írta és rendezte Marcel Cremer és az együttes
90 perc | 15+ Kisterem
(További info: agora@agora-theater.net )

A produkciót a belgiumi német kisebbség (ilyen is van) színháza hozta létre. Ez volt az egész találkozó számomra legellenszenvesebb előadása. Egy ideggyógyintézet-félében vagyunk, ahol egy főápolónő és két segítője öt veterán idegeit próbálja helyrehozni. A katonák vélhetően az iraki háború lelki sérültjei, bár erre nincsen szöveges utalás, csak a filmbejátszásból gyanítom. De ez mindegy is, hiszen darab sincs. A mindvégig a nézőkkel szembeforduló, frontálisan játszó színészek egy-egy idegölő helyzetgyakorlatot mutatnak be. Majdnem mindet szigorúan külön-külön, csoportos magányban. A főnéni elmagyarázza, hogy ezek a gyakorlatok - amelyek egy részébe borzalmasan erőszakos módon a közönséget is bevonja - segítenek a volt katonáknak újra beilleszkedni a hétköznapokba, segítenek nekik elfogadni az érzéseiket, stb. Van például egy sírógyakorlat. Az ápoltak velünk szemben állnak, egyikük gitáron játszik egy érzelgős dallamot, a többiek pedig - igen professzionális módon - addig koncentrálnak, amíg el nem kezd folyni a könnyük. Meg a taknyuk. Van aztán egy gyakorlat, amelyben az ápoltak befőttesgumikkal torzítják el a saját arcukat. Ezt a nézők többsége nagyon komikusnak találta (én csak gusztustalannak), de arcukra fagyott a mosoly, amikor mindegyik ápolt felmutatott egy-egy fotót (portrét) egy-egy olyan katonáról, akinek az arcát eltorzította egy lövedék vagy egy robbanás. Egyenként, hosszan elmondták (a gumival az arcukon) az egyes sebesülések történetét és szakszerű orvosi leírását.
Nemhogy darab - még csak jelenetek sem voltak. Az agresszió közvetlen agresszió maradt - a fiatal nézők (ne feledjük, ifjúsági színházak találkozóján voltunk) semmilyen segítséget nem kaptak a látottak érzelmi feldolgozásához. Volt viszont közös induló-éneklés. Az egész előadást öntelt agresszivitás jellemezte - ilyenkor a művész olyan helyzetet teremt, amelyben ő az, aki mindent tud, és ő oktatja ki a nézőt arról, hogy az valójában mi mindent nem tud a világról. A főszereplő nővér végig hozzánk beszélt, mint egy könyörtelen tanítónéni. Nem volt mód botrány nélkül elhagyni a termet. Az egész helyzet arra emlékeztetett, ahogyan Kornis Mihály elemezte a közelmúltban a Záróra című televíziós műsorban (m2, 2006. október 12.) a Krétakör W-Munkáscirkusz című előadását, amelyben ő, a néző, fogoly-helyzetben van, megvetik és megalázzák, és ha nem csinál botrányt, végig kell szenvednie az egész, töményen agresszív, öntetszelgő produkciót. Émelyedtem.

 

Theater OZELOT, Berlin
Jumping Mouse - Az ugráló egér
Történet az egérről, aki felugrik / Hyemeyohts Storm története alapján írta és jétssza Ulrike Monecke
45 perc | 7+, Etage Eins (Kisterem)
(További info: setti@luciol-theateragentur.com )

A három gyerekprodukció egyike. A legegyszerűbb és a legszebb. Egyetlen színésznő egy kis térben, egy egyszerű, de meglepő, mítoszba hajló mese egy egérről, aki kíváncsi volt, akinek kérdései voltak, és aki végül sassá változott. A történetet a Hyemeyohsts Storm meséjét színpadra állító Ulrike Monecke maga adja elő, meséli el nekünk. Egyetlen eszköze néhány kupacnyi homok. Mintha egy játszótéren volnánk. Minket magyarokat ebben a műfajban ugyan elkényeztetett Czakó Ferenc az ő homok-animációival (a Kolibri Színházban), de azért így is elmondhatom: nagyon szépet, mélyet, megrázót láttam. A színésznő erős egyénisége, az egyszerű eszközök, az intim tér olyan erőteljes színház-élményt teremtettek, amilyenre minden gyereknek és felnőttnek szüksége van időnként. Együtt voltunk, egy szép, a kíváncsiságról és a bátorságról szóló mesét hallgattunk, ott állt velünk szemben valaki és nem használt trükköket - csak varázsolt. Az egész találkozó egyik legnagyobb élménye volt számomra ez a filléres kis produkció.



Theater Junge Generation, Dresden
(www.tjg-dresden.de/ )
Antigone
írta Walter Hasenclever
90 perc | 16+
Rendezte: Volker Metzler
Nagyterem
(További info: service@tjg-dresden.de )

Az egyetlen előadás, amely mögött dráma állt. Sajnos, amekkora remekmű az eredeti Szophoklész-darab, annyira közhelyes szöveg Hasenclever 1916-ban írt változata. Érthető, hogy ha egy rendező a népet főszereplőként akarja ábrázolni, olyan szövegváltozatot választ, amely ezzel próbálkozik. Sajnos azonban Hasenclever szövege sokszor olyan, mint egy gyenge politikai kiáltvány. A költészet és a filozófia tátongó, szakadékos mélységeinek helyére üres általánosságok kerültek.
Szerencsére a szerző megtartotta az erdeti mű dramaturgiáját és cselekményét - mindössze annyit tett, hogy átírta a darabot prózába és a kórust sokkal erőteljesebb véleményalkotásra használta, mint zseniális elődje. Így aztán ez a nem túl jól megírt szöveg nem ront sokat lehetséges Antigoné-élményünkön. A dráma végülis megmaradt.
A színpadkép egyszerű és nagyformátumú. Velünk szemben egy nagyon meredeken döntött, téglavörös színpad, ezen kilenc nyílás - többnyire zárva, néha nyitva. A hét szereplő - négy férfi, három nő - hol a kórust játssza, hol a darab szerepeit. Ez pompás megoldás a maga módján a görög színház szerepváltogatását is felidézi valamennyire. Mindenki egyforma, az antikra stilizáltan emlékeztető, sötétkék ruhát visel, a színészeket a szerepek egyénítésében saját színészi eszközeiken kívül szándékosan nem segíti semmi. Ez ebben a koncepcióban, amelynek lényege, hogy a történet bármelyikünkről szólhat, hogy mi vagyunk a nép (WIR SIND DAS VOLK) és hogy mi vagyunk Keón, Antigoné és a többi szereplő is, jogos és érthető.
Az előadás a régi német munkáskórusok világát is felidézi - a prózai szöveget ritmikusan mondja a kórus, rendkívül precíz összmunkával. A mozgások koreografáltak, néha talán túlságosan is azok. Énekelnek is, de nem ez teszi zenéssé az előadást, hanem a dinamikusan elhangzó próza saját zenéje. Babette Kuschel Antigonéja és Alexander Wulke Kreónja meggyőző és erőteljes, és a többiek is pontosan és jól játszanak. Ismétlem: az egész találkozón egyetlen színészt sem láttam, aki ne jétszott volna minimum pontosan, sokféle színészi eszköz birtokában. A szakmai tudás színvonala magas, magasabb, legmagasabb. Különbséget a színészi munkában csak az eredendő tehetség - a személyiség ereje - és egyes különleges készségek és ismeretek - például az akrobatika vagy a hangszeres játék - jelentettek.
És mégis. Volt az egész előadásban, a színészek itt már megszokott profizmusa dacára, az egyszerű és nagyformátumú térhasználat dacára, valami iskolás. Nekem a hetvenes évek nagyszerű magyar amatőrszínházai jutottak eszembe. (Paál István vagy Fodor Tamás együtteseire gondolok.) Azokban is az együttes játék adta a színházi hatás lényegét, de hát azok amatőrszínházak voltak. Nehéz megmondani egy ilyen szépen, pontosan világított, tempós előadás után, mi is hiányzott - de valami nagyon.
Különös érzés volt ez számomra, aki meglehetősen konzervatív vagyok és szeretem, ha a színpadon színdarabot játszanak - a nagyszínpadi előadások közül ezt, az egyetlen drámát, meglehetősen untam.

 

Theaterwerkstatt Pilkentafel, Flensburg
 (www.pilkentafel.de/)
Die Verwandlung - Az átváltozás
írta Franz Kafka
Színpadra alkalmazta és rendezte Elisabeth Bohde
80 perc | 14+ Kisterem
(További info: elisabeth.bode@pilkentafel.de )

Ez az előadás volt az egyik kedvencem. Pedig nagyon féltem tőle - elegem van a nyomasztó történetekből, és az első két nap már itt is megkaptam belőlük a magam adagját. Elismerem Kafka zsenijét, de mélyen undorodom Gregor Samsa bogárrá változásának híres történetétől. Amit ebben a történetben szeretek - nevezetesen a kispolgári család Kosztolányi novelláira emlékeztető, atmoszférikus ábrázolását - azt egy két szereplős feldolgozás nem látszott ígérni.
Aztán a rendező és két elképesztő, mindentudó színésze, Uwe Schade és Torsten Schütte minden félelmemre rácáfoltak. Hogy melyikük játszotta Gregor Samsát, ezt ismét csak nem tudom megmondani - a színház weboldalán található színlap nem segít a rejtély feloldásában. A kommunikatív és előzékeny németek ezen a téren roppant titoktartók.
Bementünk egy 5x5 méteres, teljesen zárt térbe. Körülbelül ötvenen. Körben fekete falak, a falakon, ha jól számoltam, 18 darab rézkilincses fekete ajtó. Az ajtókon később kis kémlelőablakok nyílnak, de ezek először nem tűntek fel. Mint ahogy azt sem tudhattam, hogyan jelenik meg majd mégis Gregor Samsa családja: az ajtónyílások némelyikébe illsztett harmonikán (ezek olyanok, mint egy-egy csuklós busz közepe). Az apa, az anya és a húg fekete-fehér fotója (ezek a láthatóan százéves képek) ezekre a harmonikákra voltak applikálva. Később egyébként Kafka is megjelent egy nagyméretű fényképen az egyik ajtón - annak pedig meg lehetett pörgetni a középső paneljét.
Eleinte mintha hangjátékot hallottunk volna. (Németországban a hangjáték sokkal népszerűbb műfaj, mint nálunk valaha is volt.) A színészek a falakon kívül beszéltek, mi pedig ültünk összezsúfolódva a szép és nyomasztó fekete térben, a rengeteg rézkilincs között. Az egyik ajtó nyílásában megjelentek a bogárrá változott Gregor Samsa csápjai. Később a család az ajtók harmonikáin. Végül a két színész is. Egyikük végig csellón játszott, pontosabban improvizált - a jelek szerint nem elég, hogy remek színész és hogy kitűnően játszik a hangszerén, de még zeneszerzőre sincs szüksége, megoldja ő maga ilyenirányú szükségleteit. Másikuk pedig, tehát a Gregor Samsát játszó színész, a szó legszorosabb értelmében falra mászott, mint bogár. Tökéletes akrobatamutatványai közben épp olyan tökéletesen játszott és épp olyan érthetően és kifejezően beszélt, mint kollégája, aki egyidejűleg játszott a csellóján és adta elő az elbeszélés narratív részeit. Könnyed eleganciájukba még az is belefért, hogy egyszer összevesszenek, mert túl hangos volt a cselló.
Amikor a család Gregor Samsát etette, a kémlelőnyílásokon bádogtálkák röpültek be a színpadra. Volt, hogy mindkét színész eltűnt a színről, ismét csak kintről hallottuk őket - és közben pingponglabdák árasztották el a nézőteret. Egész kis pingponglabdazáport éltünk át.
Amikor a történet végén Gregor Samsa, a bogár, nyomorultul elpusztul és a család megkönnyebbül, az elbeszélés zárójelenetét, az utcai sétát három kis papírmaséfigurával játszotta el a Gregor Samsát alakító színész. Ezeken a kis figurákon is ott láthattuk felkasírozva az apa, az anya és a húg fekete-fehér fotóját.
Lenyűgöző előadás volt. Miközben nézőként Samsával együtt átéltük ezt a rémálmot, a színházi eszközök meghökkentő gazdagsága felszabadító volt és örömteli. Valódi katarzis volt ez, egy nagy író, egy fantáziagazdag rendező és két remek színész jóvoltából.

 

AktionsTheater Kassel
 (www.aktionstheaterkassel.de/)

lechts und rinks
Ernst Jandl eljátszott versei
60 perc | 10+
Rendezte: Helga Zülch
Nachbarschaftsschule, tornaterem
(További info: aktionstheater@web.de)

Az 1931-ben született Ernst Jandl versei közül Eörsi István két kötetnyit fordított le magyarra (A fanatikus zenekar, Európa Kiadó, 1979 és A nemkívánatos személy, Ferenczy, 1995). Eörsi kitűnő meghatározása szerint "üdítően felelőtlen játékosságot vegyítve tragikus humorral" szólnak ezek a versek . Bár az Aktionstheaterhez hasonlóan az Andaxínház nálunk is színpadra vitte ezeket a rendkívül eredeti, szellemes verseket (de az ő előadásukat nem láttam), talán nem árt néhány sorban jellemezni Jandl költészetét.
Aki nem ismeri Jandl verseit, de a magyar irodalomban nem teljesen tájékozatlan, annak azt javasolom, képzelje el Weöres Sándor játékosságát Tandori Dezső legendás sárga kötetének (Egy talált tárgy megtisztítása) hátborzongató ötleteivel vegyítve. Ekkor körülbelül megkapja azt, ami Jandl verseinek lényegét teszi. Jandl úgy ír verset, ahogyan a gyerek bánik a nyelvvel. Minden kipróbál. Meghámozza a nyelvet, mint egy almát. Összegyűri a szavakat, mint egy darab papírt. Vagy, ahogyan az Aktionstheater előadásának végén láttuk: megrágja és kiköpi őket, felfújja őket, mint egy papírzacskót, és végül kipukkasztja.
Ez az előadás valójában két előadás volt. Először a Nachbarschaftschule nevű iskolába járó kisgyerekek bemutatták azt a műsort, amit az Aktionstheater művészeinek segítségével hoztak létre Jandl verseiből. Miniatűr jelenetekt csináltak a versekből, firkáltak hozzájuk, boldogan játszottak a meghökkentő, a mindennapi beszédsémákat álnokul kifordító szövegekkel. Azután megnéztük a tornateremben a profik előadását. Egy szép nagy, fehér kubus állt a színpad közepén, ezt szaladgálták, ugrálták, járták körül, néha gólyalábon, hárman, egy férfi és két nő. Akrobatikus környezettel vették körül az akrobatikus szöveget.
Remek gondolat Jandl verseit gyerkek közé vinni - mint talán az eddigiekből is kiderült, Jandl nem gyerekeknek írt, hanem úgy írt, ahogyan a gyerekek beszélnek, amikor nyelvi kreativitásuk kitör. Ehhez képest volt egy meglepő jelenség. Amikor a gyerekek adták elő a verseket, mindenki nagyon jól szórakozott (az előadók is). Amikor a profik, hirtelen minden nagyon komoly lett. Valami német filozófikus mélység tárult föl előttünk, és bár ez nem teljesen idegen Jandl verseitől, amelyek nagyon komolyan elgondolkodtatják az embert a nyelv mibenlétéről, azért én jobban örültem volna, ha a gyerekek derűjéből és Jandl játékosságából többet érzékelek a felnőttek előadásában.


Junges Staatstheater Wiesbaden
(www.staatstheater-wiesbaden.de)
Der perfekte Ton - A tökéletes hang
ZeneTárgySzínház (MusikObjektTheater) Mauricio Kagel zenéjével
60 perc | 4+
Rendezte: Francisco Moura
Nagyterem
(További info: m.faltz@staatstheater-wiesbaden.de )

Ez egy igazi álom. Álomszínház. Egy nagy kortárs zeneszerző - az Argentinában született, Kölnben élő Mauricio Kagel - zenéje szól egy és negyed órán keresztül, varázslatos látványokat látunk, és tele van a nézőtér iskolásokkal. Legszebb álmainkban sem hittük volna. Kortárs zene és háromszáz fiatal a nézőtéren előadásonként! És ez a könnyedség! Nem valami tipikus német tulajdonság, igaz? De hát már a Kafka-produkcióban is a könnyedséget és az eleganciát csodálhattam meg, többek között. Most mondjam azt egy német előadásra, hogy franciásan könnyed? Nem, nem, németesen könnyed. Kezdjük megtanulni, hogy Németország minden sokévszázados kulturális hagyományával együtt vadonatúj, derűs és barátságos ország, de azért én még mindig meglepődöm rajta. Hosszú volt az út a Maria Braun házasságá-tól a Good bye, Lenin-ig. És milyen gyorsan megtették.
A színpadon három muzsikus (zongora, hegedű, cselló) és két clown. Mindenki a múlt század közepének amerikai gengszterfilm-világát idéző szürke öltönyben és kalapban. Szöveg nincs. (Talán volt egy-két funkcionális megszólalás, de nem jellemző.) Végig szól a zene. Finom, elegáns, néha meglepő, érdekes modern kamarazene. A muzsikusok egy-egy mozgatható dobogón. Nem látszik, hogy zavarná őket, amikor a két clown, a színpad átrendezése közben, ide-oda tologatja ezeket a dobogókat.
A két clown behoz valamiféle dobozokat. Előbb egy olyat, amely egy régi rádióra emlékeztet. Azután egy másikat, az mintha egy kis üres utazóláda volna. Vacakolnak ezekkel a dobozokkal, ládákkal, beléjük bújnak, beendezik őket páncélszekrénynek és budinak, rendkívül kedvesen ügyetlenkednek és hülyéskednek. Végül a sokféle furcsa dobozból szinte pillanatok alatt összeállítanak egy pianinót.
Azután egyikük eltűnt az egyik díszletelem, egy mindaddig halvány téglaszínűnek látszó fal mögött. Ekkor kiderült, hogy a fal színe - mint színházban mindig - csak világítás kérdése. A fal egyszercsak fehérré változott, és megjelent rajta az eltánt clown életnagyságban.- ahogyan egy videokamera látta őt. Később előhoztak egy szobrot (egy fejet), amely talán a zeneszerző portréja volt. Egyikük a fejre irányította a videokamerát, és a portré képét a másik arcára vetítette. Így a szobor megelevenedett, a színész pedig megszobrult. Partnere később szétgyúrta a portrét, amelyről így kiderült, hogy agyagból van, és ez a gyűrött fej vetült a másik clown feje helyére.
És így bolondoztak, jókedvűen és kedvesen, amíg csak el nem múlt alóluk a gyönyörű zene. Mi nézők pedig, köztünk a sok-sok fiatal, pompásan éreztük magunkat.


Thalia Theater Halle
(www.thaliatheaterhalle.de/)
Sechs Zellen - Hat cella
írta Philippe Minyana
90 perc | 16+
Rendezte: Babett Grube
Petersbogen bevásárlóközpont
(További info: info@thaliatheaterhalle.de)



Ajjaj. Ez volt az első érzésem, amikor megtudtam, hogy ezt az előadást - hat egymást követő monológot - kihelyezték a Petersbogenbe. A Petersbogen ugyanis Lipcse belvárosának talán legizgalmasabb, a berlini Potsdamer Strasse hangulatára emlékeztető, modern épülete, de hogy hol lehet benne színházat játszani? Csupa mozgólépcső, átlós traverz, szín, nyüzsgés, élet az egész. A Petersbogen egy bevásárlóközpont.
Nem tévedtem. Alighogy leültünk a kedvünkért odaszállított kis kirándulószékekre és az egyik színésznő belekezdett a monológjába, amely arról szólt, hogyan futott tévútra az élete (hogy Szenes Ivánt idézzem: "Mások vittek rossz utakra engem"), a bevásárlóközpont egyik mozijában véget ért az előadás és kitódultak a nézők. Hangosan, ahogy ez előadás után már csak szokásuk nekik. Nem zavartatták magukat attól, hogy itt az épület egyik sarkában éppen egy másik előadás kezdődik. Igazuk volt, arra ők nem váltottak jegyet, minket pedig semmi sem választott el a bevásárlóközpont életétől. Mármost az utcaművészet létező műfaj, csakhogy vannak szabályai. Én még nem láttam olyan valódi utcaművészt, aki ne tudott volna maga körül ámulatot és csöndet teremteni. Egy professzionális színház azonban éppen erre képtelen. Nem ez a dolga.
Így aztán fájó szívvel, de már az első monológ után ott hagytam a produkciót. Nem volt kedvem elgyalogolni a Petersbogen különböző szögleteibe és hasonlóan az elsőhöz, a további öt beígért monológot sem hallani és érteni rendesen.
Mostanában nagy divat az előadások efféle kihelyezése érdekesnek tűnő helyszínekre. Azok a színházművészek, akik ezt csinálják, többnyire elfelejtik a színház néhány, több évezrede jól működő alapszabályát. Az utcaművész leteszi a kis szőnyegét, esetleg azt sem, csak a kalapját helyezi el maga előtt néhány méterrel, és máris megrajzolta a varázskört. Mivel? A személyiségével, a bátorságával, az eszközeivel. A profi színháznak nem kell bátornak lennie. Abból az elvárásból indul ki, hogy őrá majd figyelnek. Hát nem. Előbb tessék varázsolni, utána figyelek. Fordítva nem működik a dolog. Rengeteg néző számára a színház mint helyszín jelenti a varázslat kezdetét. Ha ettől meg tetszenek fosztani minket, akkor előbb tessék alázatosan megtanulni azt, amit a világ nagyvárosainak utcaművészei olyan tiszteletreméltó alázattal megtanultak az elmúlt néhányezer évben. Például azt, hogy egy utcasarkon előadott monológra senki sem kíváncsi. Ahhoz még a Hyde Park sarkán is kell egy hordó.


JES - Junges Ensemble Stuttgart
(www.jes-stuttgart.de/)
Die Schöpfung - A teremtés
Zenés színház gyerekeknek és felnőtteknek Friedrich Karl Waechter azonos című képeskönyve alapján
60 perc | 6+
Rendezte: Brigitte Dethier
Kisterem
(További info: info@jes-stuttgart.de)

Friedrich Karl Waechter író, karikaturista és színpadi szerző volt. 2005-ben halt meg és Németországban ő volt az egyik legnépszerűbb humorista. Rajzkönyvek alkotója, gyerekdarabok és mesék szerzője. Mindennek tudatában a helyi hagyományt nem ismerő néző (a továbbiakban HHNIN) rettenetes zavarban van. A darab írójaként ugyanis ez a közkedvelt szupersztár van feltüntetve - de a HHNIN csak néz: miféle darab? Darab ugyanis nincs. Felvonul öt bohóc, egy nő és négy férfi, hangszerekkel. Rezek, harmonika, dob, metallofon. Végigzenélik a produkciót (zeneszerző is van, Simon Hostettler, de nagyon sok dallamot nem kellett kiötlenie, folyton ugyanazt ismétlik, pedig nem követeltük vissza). Valamiféle történetet az egyik, pozanon játszó bohóc és az egyetlen nő játszanak el. A főszereplő (erős egyéniségű, jó színész, a nevét a HHNIN-nek nem sikerült kiderítenie a matt névsorból) az által válik ki zenész- és bohóctársai közül, hogy míg azok fapofával játsszák az éppen mindig kötelező dallamocskát, ő kíváncsi lesz - hogy is van ez? Úgy általában minden? Szaladgál, körülnéz, belenéz a pozanjába, ilyesmik. Aztán egyszer a falhoz áll és vizel - ezt a rendező ízlésesen, stilizáltan oldotta meg, semmi olyasmi nem történik, ami megzavarná egy kisgyerek lelkivilágát. A bohóc a falhoz áll, háttal nekünk. Aztán ellép . és valamivel később megjelenik a színpadon egy víztócsa. Ha már lúd, legyen kövér, ebbe a tócsába azért a székletét is beleüríti - ezt is olyan babás-játékosan, a nadrágját szerencsére nem tolja le, és székletdarabok gyanánt hatalmas piros műanyag paradicsomok hullanak az égből. Na, ez volna a teremtés. Utána még rohangál egy ideig a kolléganővel, kicsit zenélnek is - és vége.
A közönség nagyon lelkes volt - valószínűleg felismertek egy közkedvelt mesefigurát. A HHNIN unatkozott.


Theater Kontra-Punkt, Düsseldorf
(www.kontra-punkt.de)
Der Wal - Reise ins Innere des Orchesters
A bálna - utazás a zenekar belsejébe
Zenekari installáció bejárható zenekarra, 11 színészre és 8 buszra
60 perc | 8+
Koncepció, szcenika, rendezés: Anette Bieker, Frank Schulz
Zeneszerző: Johannes Hameit
LTB buszpályaudvar
(További info: info@kontra-punkt.de)

Hát ez igazán amolyan projekt volt, nem egyszerű előadás, nem is akárhol, hanem egy hatalmas buszpályaudvaron, azon belül is az egyik óriási garázsban, ahol kilenc busz állt (és elfért volna legalább még egyszer annyi). A garázs közepén zenekar, amelynek egyes hangszercsoportjai szét voltak ültetve a kilenc buszban (de így is maradtak elegen középen). A tizenegy színész, mint tizenegy idegenvezető, vezette a csoportokra osztott nézősereget. Egy kivételével - aki a karmestert írta körül egy monológban, mint egy kiállítási tárgyat - mindegyikük elvitt minket egy-egy buszba, eljátszotta a jelenetét - vagy inkább, előadta a monológját - azután átadott a társának, aki vitt a következő buszba és így tovább. A tizedik színész a zeneszerzőt játszotta. Egy-egy buszban, mint mondtam, egy-egy kis hangszercsoport. Az egyes buszok - és így az egyes hangszercsoportok illetve hangzások - meg voltak feleltetve egy bálna egy-egy részének. A szöveg többnyire szellemesen (bár azért elég felszínesen) kapcsolta össze a zenét a bálna adott részével. A színészek (a düsseldorfi rendezőkkel együttműködő lipcsei ifjúsági színház színészei) látható élvezettel játszották el meglehetősen végletes kis szerepeket. A zene amolyan kellemes kortársi kakofónia volt, ügyesen egyensúlyozott a befogadhatóság és a kortárs zene szűk szakmai követelményei között. Az egyes buszok belsejében látványos, szép világítási effektek szolgálták a varázslatos hangulatot. Mert varázslat volt, igen, ezúttal sikerült - ellentétben a Petersbogen-beli kudarccal, itt igazi kalanddá változott a külső helyszín érdekessége. Talán nem véletlenül - az egész tér színházként volt kezelve, idegenek nem jártak arra, semmi sem állt útjában az élménnyel való összeolvadásunknak. És a sok fiatal nézőt nem kellett fegyelmezni.

 

SchauBurg, München
(www.schauburg.net/)
Benzin - gyúanyag a munka világából
Létrehozta: Andreas Denk és a SchauBurg együttese
75 perc | 14+
Rendezte: Andreas Denk
Nagyterem
(További info: theater@schauburg.net)

Azt hiszem, ez volt a legjobb.
Öt színész: egy fiatal nő, három fiatalember, egy középkorú férfi. A négy fiatal egy autószerelő műhely alkalmazottait, a középkorú férfi a főnököt játszotta.
Szöveg alig volt - egy-két rövid dialóg és egy rövid monológ. A történet nagyon egyszerű - néhány nap története a műhelyben. A lány az egyik fiú szerelme, azután átpártol egy másikhoz. A végén pedig a főnök mindannyiukat elbocsátja - valószínűleg bezárja a műhelyt.
Na de ahogy ez meg volt csinálva! Egyetlen munkafolyamatot sem láttunk a maga valójában, minden stilizált volt, a folyamatok részben tánccá változtak, részben zsonglőrmutatványokká, részben percussion-játékká a különböző autóalkatrészeken. Állandó mozgás volt a színpadon, végig szólt valamilyen zene - hol a műhelyben található rádióból, hol az alkatrészeken keltett zajból összeolvadva, hol pedig azért, mert a négy fiatal felkapott egy-egy pozant, és azon játszott. Ugyanis ezt is tudták - német színészek, hiába, ha azt mondják nekik, ma pozanon kell játszani, hát akkor ma pozanon játszanak.
A sok zörgés, koppanás, csattanás között a rendezőnek a lírára is jutott ideje és ereje. Minden reggel a lány érkezett elsőnek (Tamara Hoerschelmann játszotta, aki nagyon szép, de a színpadon még szebbnek látszik, szóval remek színésznő), kinyitotta az öltözőszekrény ajtaját - és a szekrényből fújt a szél, fújta a lány gyönyörű hosszú haját. A többiek is mind nagyon jó színészek, de engem legjobban Hussam Nimr nyűgözött le, egyszerű, erőteljes mozdulataival, pompás humorával (az övé volt az előadás egyetlen rövid kis monológja), pontosságával és muzikalitásával.
A Benzin-ben alig volt szöveg, mégis, mintha Arnold Wesker Konyhá-ja hatott volna rá. De azt is odaírhatták volna alcímnek: Brecht szöveg nélkül.

babelfish, Berlin
(www.florianfeisel.de/)

Zoon. Ein pneumatischer Abgesang mit Pixeln
Zoon. Pneumatikus búcsúdal pixelekkel
Florian Feisel és Antje Töpfer
30 perc
Kisterem

Ez volt a legfurcsább produkció. Itt nem csak történet nem volt, de rendezés sem - mégis remekül szórakoztunk. Egy férfi és egy nő játszottak. A nő eleinte nem csinált mást, csak egy kamerával vette saját arcát. A terem közepén egy felfújható fotelben egy felfújt gumibaba. A feje helyén képernyő, a képernyőn a nő arca. Bejött a férfi, levette a fölső ruháját, alatta gumiruha volt. Ezt egy mozdulattal - mint egy mentőmellényt - fölfújta. Beült a felfújt baba helyére, fejére illesztette a képernyőt a nő fejével. Később a nő is felfújta a rajta lévő gumiruhát. Azután a férfi kibújt a gumiruhából és bebújt a gumibabába. Ennek a végtagjai össze-vissza lógtak és nem tudtuk, melyik a férfi saját keze és melyik kéz van műanyagból. A férfi kieresztette a levegőt a gumiruhából. Azután a nő vizet pumpált a férfi leeresztett gumiruhájába. A férfi a vízbe szórt valami kékítőt, és egyszer csak az áttetsző anyag mögött megjelent egy aranyhal. Még egy darabig elcsetlettek-botlottak így felfújva illetve teleeresztve vízzel - rejtély, hogy a ruhák hogyan működtek, hogy-hogy nem eresztettek sehol, stb. Azután vége lett az egésznek.
Elképesztő látvány volt a két emberi keljfeljancsi. Annyira meglepő dolgokat műveltek, hogy ebből aztán nem hiányzott se történet, se koreográfia, se rendezés. Ami nem is volt. Az egész olyan volt, mint egy szemünk láttára zajló kísérlet. Mondták is, hogy egy kísérlet szemtanúi vagyunk. Nem tudom, mi volt a kísérlet célja, de az eredménye rengeteg nevetés volt. Őszinte, nagy, közös jókedv.


Theater der Jungen Welt, Leipzig
 (www.theaterderjungenweltleipzig.de/)
How to Become God in One Hour and Twelve Minutes
Hogyan legyünk Istenné egy óra tizenkét perc alatt
Teremtéstörténet Robert Steijn, Chris Lopatta, Violetta Czok és Bettina Frank díványáról
72 perc | 12+
Etage Eins (Kisterem)
(További info: info@theaterderjungenweltleipzig.de)


Chris Lopatta

Na, ez aztán a blöff. Vagy még az se. Ülünk a stúdiószínházban. Sötét van. Egy férfi és egy nő beszélgetnek. Arról, hogy mit fognak csinálni az elkövetkező hetvenkét percben. Világos lesz. Arany dívány a terem közepén. A férfi és a nő ezen fekszenek. Üres fecsegés a semmiről. Arról, hogy az előadásnak semmi köze a saját címéhez. Hogy ezt csak úgy odaírták. Hogy a rendező magukra hagyta őket. És ráadásul holland!
És ez így megy, tényleg így megy, hetvenkét percig. Néha lemásznak a díványról, a férfi be is mászik a dívány alá, valamit keres, jön még egy színésznő, stb. Stb. Néha megkérdezik a technikust, mennyi van még hátra az előadásból.
Ha a férfi, Chris Lopatta nem volna annyira jó színész, tényleg kibírhatatlan volna az egész. De így legalább hetvenkét percig nézhetünk egy embert, akinek annyira gazdag arcjátéka van, hogy nincs két egyforma pillanata. És elképzeljük, milyen csodálatos lehet az, amikor ugyanebben a színházban valami valódit játszik.
Nem tudom, mi szükség volt erre. És még tapsoltak is utána.

***

Kísérő rendezvények

Volt még néhány olyasmi, ami kifejezetten hangulatossá teszi egy ilyen fesztivál környezetét, de nekem nem ér meg annyit, hogy részletesen leírjam. Egy színházi installáció, amelyben rizsszemek jelképezik az embereket. A rizskupacok mellett felirat: Németország összlakossága - Ennyi ember hal meg ebben a pillanatban a világon - és ilyesmik. Egy másik installáció: ágyak egy teremben, megy egy video, az ágyakba bele lehet feküdni (már akinek van kedve nyilvános térben lefeküdni), és akkor valaki más odaül az ágyad szélére és elmond neked egy történetet. Nemzetközi környezetben ez azt is jelentheti, hogy nem értitek egymás nyelvét. Úgy állítólag még érdekesebb.
Én az effélékre nem haragszom, ha nem erőltetik rám. Itt nem erőltették. Ennyi fontoskodás igazán belefér egy ilyen jó légkörű fesztiválba.De azért ezek a mache dolgok engem teljesen hidegen hagynak.

Összegzésül: nehéz választani. Ha díjakat kéne osztanom, a Benzin, az Átváltozás, A tökéletes hang és az Istentelen ifjúság volna nálam versenyben az első helyért. És a Jumping Mouse-nak adnám a különdíjat.
Ez ugye, öt előadás a tizenháromból. Szerintem ez elképesztően jó arány. A magam részéről irigylem a német fiatalokat. Szeretnék színházba járó német fiatal lenni 2006-ban.

szerző: Fábri Péter