Hol vagy, Egon?

Egon Schiele, aki ellen annak idején sûrûn fordultak az erkölcsrendészethez, olyan figura volt, aki nem fért meg kora tûréshatárai között. Nem csak képei maradtak kihívók az utókor számára, de bõven hagyott megfejteni valót saját magából is. Sokan a mai napig polgárpukkasztónak tartják, vagy ha tisztelik is, mint festõt, leválasztják róla a taszító embert. Gergye Krisztián elemzõ, aprólékosan vizsgálódó elõadást szentel ihletõjének, Schiele-nek, s egyben próbálja megragadni a mozgatórugóiban szét nem választható festõt és a személyiséget. Az Egonegonegon névre hallgató darab, melynek címszerepét Gergye maga táncolja el, a Közép-Európai Táncszínházban látható.

Kézenfekvő az az út, amin Gergye elindul, ám mégsem evidens. Megközelítésében Schiele gondolatvilága akkor mutatkozik meg legteljesebben, ha munkafolyamat közben tárul föl előttünk. Legelemibb környezetében ábrázolja tehát a festőt a darab: műtermében egy társsal, aki a férfi minden valaha volt modellje és álma. Gyűrött talaj, rajta két ember. Testük vibráló megelevenedés a szemétdombszerű földön. E zárt térben Schiele kísérletezik, belefeledkezik a munkába. A megtestesült női figura úgy formálható, gyúrható, alakítható, ahogy csak azt neki megszabja. Be van azonban csempészve egy gondolati játék e mögé: melyikük is az élő, és melyikük a holt? A lány a festményről alighanem túlélte festőjét...
A teremtés és kutatás ábrázolása kínálkozott igazi terepnek a koreográfus számára. Szabadjára engedhette alkotókedvét, és a karakterhez illő, bonyolult, kicsavart testhelyzetekből építkező kortárs táncot hozott létre. Expresszív arcmimikával él (elsősorban szájgesztusok, néma üvöltés, stb.), s mindvégig nagyfokú érzelmi töltettel dolgozik (kézmozdulatok, csókok, stb.) Konkrét pozíciókhoz Schiele festményei, gyakori beállításai jelentettek támpontot Gergye számára. Ha megnézzük, alapos kutatómunka előzhette meg a végleges koreográfiát.
Védtelenségében, összetörtségében, egyben érzékiségében ábrázolja Schiele a Nőt, s ezt teszi Gergye is. Egyfajta torz méltósággal ruházza fel képei tárgyát a festő, vagy mondhatjuk, azt látja meg benne. Gergye pedig féktelen bátorsággal adja vissza a tüzet, amivel a művész alkothatott és szemlélhetett, a babaként létező lányból kusza, élettelen testeket, más, kiváltságos pillanatokban pedig magasra nyúló, királynői testeket formázva. Testeket, mondom, mert a koreográfia és Gresó Nikoletta révén hihető lesz, hogy az apró változtatások mintha más-más lényeket szülnének. Az a szögletes bábu, aki lábát széttárva ül öntudatlanul, és kezével azt csinálnak, amit akarnak, nem lehet ugyanaz, mint a csavarodó fatörzs módjára beállított álló nő, akit szinte önálló életre keltve feszít a pozíció. Közhely, hogy modelljeit Schiele legnagyobb részben prostituáltak közül választotta, és a hagyományos szende aktábrázolással szemben beállításaiban látványosan kiemelte a nemi testrészeket. De mi indította érdeklődését ebbe az irányba? Perverz volt, ahogy kortársai tartották róla; vagy fokozatosan azzá vált?  Figurái miért csontsoványak, színeivel miért ábrázolja egyszerre hullának, és égő húsnak a testet? A fizikai és lelki kínok kamaszkora óta foglalkoztatták a fiatal Schiele-t megrögzötten, azóta, hogy apja szifiliszben meghalt.
Gergye darabjában ijesztően jelenik meg a művész magánya. Az előadás egy órája alatt megannyi formában elmondva szüntelenül egy dologról van szó. A zene (Alfred Schnittke zenéje) sem ad támpontot, hogy akár tisztulási, akár más folyamat bontakozna ki. Valamelyest érinti minden őrült alkotó szenvedését és önmagába zártságát, akik megszállottan keresnek, és aztán találnak. Hogy mit, azt itt magukra bízom. Megszállott a darab mindenesetre, ahogy Schiele maga is, s a mániákus keresésből ezáltal sikerül üstökön ragadni valamit.
A magányos delíriumból nem hoznak feloldást a festő és modellje között zajló groteszk táncjelenetek. Mikor Gergye-Schiele átkarolja a babaszerű modellt, és vezetni kezdi az ugyancsak groteszk muzsikára, egy kis hideg fut végig a hátunkon.
A testek vonzásáról Bozsik Yvette munkái szoktak ily mértékben lecsupaszított táncnyelven beszélni. És még az is rátesz egy lapáttal, hogy a nézők szemszögéből Schiele egyedül van a szobában. Egy ennyire intim előadásnak amennyi előnye van, annyi hátránya is. Felerősít minden információt, s ez esetben veszélyesnek tűnik, hogy emberként milyen kiszolgáltatottként jeleníti meg Schiele-t. Egyszerre mutatja nem-emberinek, és ugyanakkor rettenetesen emberinek is.

szerző: Csoma Orsi/szinhaz.hu