Anya és gyermeke

Jon Fosse kortárs norvég író 1997-es drámájához Domsa Zsófia jóvoltából férünk hozzá magyarul, és Salamon Suba László rendezésében köszönthettük itthon elõször színpadon a múlt hónapban. A nézõkkel egy intim térben zajló Harlem színpadi elõadást követõen a Jónás Judit melletti másik címszerepet alakító Tompa Ádámmal beszélgettünk a darabról, és aktuális terveirõl.

- Miért választottátok a Roma Parlamentet az előadás színhelyéül, és hogy kerültél te a képbe?

Tompa Ádám: Én semmit nem tudtam a dologról, ameddig bele nem csöppentem. A rendezőt ismertem korábban, és rajta keresztül kerültem kapcsolatba Judittal.

- Korábban min dolgoztatok együtt Salamon Suba Lászlóval?

Tompa Ádám: Még a főiskola előtt volt egy diákszínjátszó fesztivál, onnan az ismeretség, aztán pedig ez a csapat 2002 nyarán összeszedett egy kis pénzt, és megcsináltuk Sopronban Molnár Ferenc: Liliomát, amit Suba rendezett. Ezután a főiskola miatt nem zargatott, most viszont, hogy végeztem, szólt, hogy lenne ez a lehetőség, és ha van kedvem, akkor próbáljuk meg. Én meg kapva kaptam az alkalmon, hogy megint olyasmiben vehetek részt, ahol megmutatkozik az esély rá, hogy valami szívből történjen. Nekem ez a fontos, és hálistennek abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a munkahelyemen is ebből élek. (Ez a Maladype). Amit még ezen felül csinálok, az nyilván anyagilag nem túl jelentős, de szakmai és emberi tapasztalatként annál inkább.

- A Harlem-színpadon most játszol először. Itt többnyire inkább zenei eseményeket, kiállításokat szoktak tartani. Szerinted van jövője, mint színházi előadásokat befogadó helynek?

Tompa Ádám: Én abszolút látok arra esélyt, hogy ez folytatódjon. Vagy így, vagy más formációban... Judit az utóbbi években eléggé eltűnt, én magam sem ismertem korábban. De a Duende színházat ő alkotja. Ez gyakorlatilag egy egyszemélyes színház, és minden produkciónál más csapódik mellé.

- Általában ezek kevés szereplős darabok.

Tompa Ádám: Így van, meg gyerekdarabok, költői estek, stb. Elképzelhető, hogy Judittal lesz további közös munkánk is. Én a magam részéről abszolút szurkolok neki, mindegy, hogy Duende-színháznak hívják-e, vagy másnak, vagy a Roma Parlamentben lesz, vagy máshol. A Roma parlament egyébként azért fontos az egész történetben, mert Juditnak régóta vágya volt egy cigány színház létrehozása, és egy időben ez már majdnem sikerült is Érden. Akkor ott ez nem jött össze ilyen-olyan okoknál fogva, helyette a Roma Parlamentet vezető Zsigó Jenő fogadta be Juditot, hogy itt bátran csinálhat előadásokat.

- Az eddigi szerepeidhez képest hogy határoznád meg ezt a mostanit? Kihívásnak érzed?

Tompa Ádám: Persze, persze.. Különösen azért fontos, mert mostanában engem valahogy megtalálnak, vagy én keresem, és találom meg ezeket a szülő-gyerek konfliktusból íródott szerepeket. Nem mintha nekem olyan hátrányos családi hátterem lenne, sőt. De hát nyilván voltak konfliktusok, hogyha más nem, akkor bennem belül lezajlottak. Tehát van mit feldolgozni nekem ebből a múltból. Meg nagyon érdekel magamból kiindulva szintén, hogy mennyire határozza meg az ember későbbi életét az otthonról hozott környezet. Nyilván azért, mert én azt érzem magamon, hogy engem meghatároz. Az ilyen témájú darabokból ezekre a kérdésekre keresek és kapok válaszokat. Tehát egyfajta kutatómunkának gondolom ezt, vagy legalábbis én így csinálom, ez a része érdekel. A dolognak az artistamutatvány része kevésbé. Meg azt is gondolom, hogy - bár engem is nagyon le tud nyűgözni egy nagyon artisztikus színészi teljesítmény, vagy bravúr, a könnyeim nem akkor csordulnak le, amikor valaki úgy hihetetlenül megkomponálva és mindent precízen a helyén...

- Artisztikus alatt azt érted, hogy előre minden ki van dolgozva, vagy inkább a nagyon látványos...

Tompa Ádám: Hát igen, ez a nagy teatralitás, a nagy érzelmek, nagy amplitúdók, nagy gesztusok, de azért nem túljátszva, tehát szakmailag nem lehet belekötni. Hihetetlen váltások és minden... nekem ez ellen nincs kifogásom, csak a magam részéről ott tartok, hogy egyelőre keresgélek magamban, keresem az igazságomat, nyilván a szerepek igazságát is ezen keresztül. És lehet, hogy egyszer majd eljutok egy olyan pontra, amikor azt mondom, hogy van annyi válaszom nekem a puttonyban is, hogy el lehet kezdeni egy következő lépcsőfokot. De az is lehet, hogy ez az igény soha nem fog fölmerülni bennem. Most úgy látom a színház fejlődési irányát, - Magyarország le van maradva, de most ez mindegy, mert Magyarországon is van egy-két rendező, aki erre fele taszigálja a szereket - hogy a sokkal kevésbé teátrális, és sokkal őszintébb, mélyebbre ásó színészi jelenlétre kíváncsi a rendező is, meg a nézők egy része is. Talán egyre nagyobb része. Tehát inkább szeretne ő bekukucskálni valamibe az én életemből, mint azt látni, hogy mennyire tudok tőlem teljesen független karakterbe belehelyezkedni, és azt aztán előadni, prezentálni.

- Egyébként ez a játékstílus jellemző a Bárka társulatára.

Tompa Ádám: Meg alapvetően Zsótér ezt használja, Mundruczó ezt használja, Schilling is most már ezt használtatja a színészeivel, Balázs Zoli is valami ilyesmit csinál. Csak ő még ennél is jobban redukál, jobban dekonstruál. Szóval ez egy új, de már létező, és nekem nagyon tetsző irány.

- Most kérdeznék arról a karakterről, akit alakítasz. Ez a fiú eléggé ellentmondásos figura, egyik pillanatban teljesen bezárkózik, nem akar reagálni az anyja szavaira, falat emel maga elé. A következő pillanatban ellágyul, és hirtelen elönti az anyja iránti szeretet. Melyik énje dominál, te hogy látod ezt a karaktert? Változtat rajta az anyjával való találkozás?

Tompa Ádám: Nyilván színházi értéke annak lenne, hogyha változtatna rajta. Változtat is rajta, némileg. De a csehovi hagyományokból építkező szerzőről van szó, ahol azért akkora katarzis nincsen, akkora pálfordulások nincsenek a szereplőkben. Vagy legalábbis az nem látszik, nem mutatkozik meg konkrétan a szövegben vagy cselekvésben. Nyilván azért megy a fiú, hogy valamiképp rendezze a viszonyát az anyjával, de hogy mi is történik, arról leginkább a darab végén lévő függelék árulkodik, ezen gondolkoztunk mi is a legtöbbet. Miután valahogy mégiscsak összekapcsolódik a két figura, van egy epilógus, ami első ránézésre leválik a darabról, amikor jön ez a Tennessee Williams-dolog és az anya táncolni akar. Ekkor derül ki, hogy bár a magukban levő feszültséget kiadták a szereplők, és elmondták, hogy őket mi bántja, igazán folytatása ennek a kapcsolatnak nem lehet. A múlt rengeteg terhét le tudták pakolni, de túl sok a baj kettejük között ahhoz, hogy ezentúl kéz a kézben, rózsaszín felhők között... Szóval valamire jó volt, mert talán nem megy a csávó a Dunának egyből. Mert azt hiszem, hogy az nem fenyegetőzés, hanem ő tényleg ezen gondolkozik, elég komolyan. És a végén ez már nem lesz annyira aktuális számára. Hogyha valahonnan valahova eljut, akkor az ez. De nagyon érdekes a vége, hogy nincs happy end. Mint ahogy ilyennél nem is nagyon lehet happy end.

- A végére talán már nem haragszik az anyjára, de nem is...

Tompa Ádám: De nem is nagyon tudja elfelejteni, amit tett. Megbocsátani meg tud, de elfelejteni a dolgokat nem. És pont az utolsó jelenetben - arra talán nagyobb hangsúlyt kellett volna fektetnem, törekszem is rá, de nem tudom, mennyire jön át - elkezdenek az egymás darabon belüli mondataival élcelődni. Már van egy kis közös múltjuk, amiből lesz egy tényleges kapcsolat, de mivel csomó feszültséggel terhelt kettejük viszonya, ez egy bántáson alapuló kapcsolat lesz, amiből végül kijön a fiú, mert azt mondja, hogy nem. Nem vezet ez sehova. Most vagyunk még a legjobban együtt. Nem szabadna ezt jobban elrontani. Amennyire közel tudtunk egymáshoz kerülni, annyira közel kerültünk, és itt a csúcson abba is kéne hagyni, mert ennél csak rosszabb lenne. Vannak ilyen kapcsolatok, amik annyi fájdalommal terheltek, hogy a legbékésebb pillanatokba is betüremkedik valami neheztelés a másikra. És bármennyire is kineveti, vagy reflektálja az ember magát, hogy milyen kicsinyes módon viselkedem, azért van egy ilyen ösztönünk, hogy nekem fáj, és neki biztos nem fáj annyira, tehát akkor valamilyen kis éllel megpróbálom elérni, hogy neki is fájjon, legalább annyira, mint nekem. De a kérdésed első felére válaszolva inkább zárkózott a gyerek, és csak akkor bír valamennyire kijönni ebből, mikor az egész szerepét, helyét, és bántalmait el tudja maga előtt feledtetni. Én azt érzem, hogy akkor nyílik meg, mikor elfeledkezik róla, hogy miért van itt, és kivel áll szemben. Néha elfelejtődik benne, hogy mi az anyjával való múltja.

- Meg néha előjön benne a kisfiú, a régi emlékekkel.

Tompa Ádám: A kisfiú, igen, amikor még nem romlott meg a dolog. És akkor minden belefér: mese is lehet, ölbe fekvés is lehet. Csak aztán kapcsol, hogy> de várjunk csak... az én anyám egy szar ember, úgyhogy én nem fogom megkönnyíteni az ő dolgát <.

- Korábban ismerted Jon Fossét, a szerzőt?

Tompa Ádám: Láttam a Kamrában az Őszi álom című darabját, Ascher rendezte. Az is egy nagyon érdekes darab volt. Most, hogy ezzel már foglalkoztunk, nagyon fölcsigázott a dolog. Van egy furcsa, leplezett nyelvi humora, ami abból adódik, hogy a szabadversben leírt szövegrészeket lehet egybeolvasva is érteni, meg soronként is. Az ésszerű gondolatmenet, és logikai ív csak az előbbinél látszik, egészen más értelme jön ki, ha a szöveget sorok szerint széttöredezi az ember.

- Nagyon sok ismétlődés van a szövegben, és először én úgy éreztem, hogy ez kicsit túlmagyaráz. Aztán viszont arra gondoltam, hogy ezeknek az ismétlődéseknek is van funkciója. Szerinted mi?

Tompa Ádám: Van ez a zárkózott fiúgyerek, van a mindent bagatell dolgokkal elfedni képes, és magának is hazudni képes anya, akik újra és újra megpróbálnak magukba, illetve egymásba ásni. De folyton újra kell kezdeni, mert még mindig nagyon messze vannak az igazságtól.

-  ... de miért kezdik mindig elölről?

Tompa Ádám: Mert amikor az egyik ásásnak a végére jutnak, akkor mindig valami olyan feszült pillanat következik, ahonnét muszáj visszalépni. Tehát nem lehet onnan folytatni, mert akkor egymás torkának esnének. Vagy a fiúnak lehet, hogy lapul a táskájában egy revolver, és lelövi az anyját, vagy nem tudom... (nevet) Szóval mindkettő megijed. Megijed, visszahátrál. És akkor újból nekimegy. Utána egy kicsit máshonnan közelítenek, és akkor már egy-egy lépéssel előbbre jutnak, megint előbbre jutnak, megint, míg végül borul a bili. Olvastunk egy Fosse-interjút. Ő azt gondolja, hogy ilyen az élet, tehát ez nem az ő valamiféle kreálmánya. A zenei ismétlődéseken keresztül hangsúlyozza a számára fontos dolgokat. És ezek az igenek meg nemek -  mondja, és ebben teljesen egyet értek vele - a legőszintébb megnyilvánulásaink bírnak lenni, mert hiszen nem mondok ki semmit, csak egy helyeslést, vagy elutasítást adok, de az biztos, hogy itt kompenzál az ember a legkevesebbet, mert nem adja vele ki magát. Nincs az a veszély egy igennel, vagy nemmel, hogy belém látna a másik. Tehát a lényeg mégiscsak ezekben a semmitmondó szavakban van.

- Láthatólag más játékstílusban játszotok Judittal. Szerinted nem válik ez a darab kárára?

Tompa Ádám: Ehhez kívülről kellene látnom magunkat. Nyilván valamennyit érzékelek abból, hogy ő egy klasszikusabb színészetet képvisel, mint én. De mivel a szeme őszinte, a cél pedig közös, méghozzá az, hogy mi ténylegesen kommunikáljunk ott, engem egyáltalán nem zavar belülről ez a helyzet. Ráadásul az Anyának ez a rengeteg elfedése, önhazugsága, és ellentmondása hozza létre ezt a karaktert. Itt is keresendő, - valahogy az életben is így van - hogy a lapátokkal rápakolt leviselkedési forma elfedi a valóságot.

- Mintha egy idegen vendég előtt produkálná magát.

Tompa Ádám: Hát gyakorlatilag idegen is a fia. Sőt, fenyegető idegen. Minthogyha pénzért jönne. Nyilván ez vicc, de valami kínos szituáció, amiről az anya nem akar tudomást venni, illetve nem akarja, hogy látszódjon rajta a félelme, hogy mennyit tudhat a fiú. Csak érzi, hogy valami baj van, nem csak úgy beugrott a srác, mert erre volt dolga, ahogy remélné. Hát ezek vannak mögötte, nagyon szép.

- Volt egy rész a darabban, ami elég durva volt szövegileg, és kíváncsi vagyok a véleményedre. Amikor azt mondja a fiú, hogy az öregeket meg kell ölni.

Tompa Ádám: Azt mondja, hogy meg lehet.

- Miért mondja?

Tompa Ádám: Azon gondolkoztunk, hogy mindkét figurának nagyon torz a világszemlélete, illetve az Isten-szemlélete. Az Anyának is, mert ő teljesen elutasítja a dolgot, felszínen legalábbis, mert rá az anyja ilyen hatást tett. A fiút a nagymama hite, meg az Anya nemléte viszont valami végletbe vitte el, adott esetben akár egy szektába. Ez persze nem kell, hogy valós szekta legyen, hanem a fiú agyában valami torz vallás.

- Úgy érted, hogy nagyon bigott?

Tompa Ádám: Hát, több mint bigott. Van egy sérelem, amire azt mondja, hogy az öregeket kell megölni, nem a gyerekeket. Ez egy olvasott ember, aki megváltást remélt a tudománytól, de e helyett csak még inkább elkeveredett az értékek között. És valószínűleg valami antik spártai dolog ragadt meg az elméjében, vagy mondjuk a lelkek kiegyenlítődése. Ez az én válaszom erre a részre, szerintem így csúszhatott el a fiúban valami. Hogy akkor ne a gyerekeket öljük már meg, ha a lelkek száma konstans. De hát utána rá is jön, hogy miket mond. Ugyanakkor meg sokáig ki akarja mondani az anyjának: ezt is te tetted velem, hogy egyáltalán ilyeneken gondolkozom. Azt akarja, hogy lássa az anyja, hogy ő mekkora roncs. És nyilván a saját fájdalmából építkezik ez az egész őrület. Nem igazságos, hogy én majdnem nem vagyok, ezért igazságot akar osztani. Gyilkos indulatok feszítik.

- Hogy ez egy ennyire filozófiai érdeklődésű, és humán műveltségű fiú, ez közel hozta hozzád?

Tompa Ádám: Beszéltünk arról, hogy ez miért érdekes, és főleg ezeknél a részeknél került elő, hogy miért fogalmazódnak meg mindezek a gondolatok a srácban. Én eléggé elemző típus vagyok, tehát ilyen értelemben tudtam hozzá kapcsolódni. Abban nagy restanciáim vannak, hogy a fiú kijárt egy filozófia-szakot, meg egy irodalom-szakot, én meg nem. És nem mondom, hogy most el akarok menni egyetemre irodalmat tanulni, vagy filozófiát, de lenne rá igényem. A filozófia ellen még nem is lenne kifogásom, de egyelőre megpróbálom autodidakta módon betömködni ezeket a lyukakat.

- Nézzük egy kicsit az Anya oldalát. Az ő élettörténetében hasonló feminista felhangok jelennek meg, mint az Ibsen Nórájában. Szerinted ez még aktuális probléma?

Tompa Ádám: Hát, van egy eltolódása Nyugat-Európához képest a közép-kelet-európai blokknak, és ez most kezd igazán nagy dilemmává válni. Most van nálunk az az időszak, amikor már az a gát is leomlott, amit valamennyire fönntartott még a kommunista rendszer. Nem mondom, hogy tiltva volt a válás, de nem volt elfogadott, nem volt a világ legtermészetesebb dolga. Manapság akkora a liberalizmus, - amivel nincsen semmi baj - hogy tényleg mindennaposak a pár éves házasságok. És abból aztán többnyire van gyerek is, aki ezzel a helyzettel kell, hogy szembesüljön. És ha már egyedülálló az anya, akkor eldönti, meg tud-e birkózni azzal, hogy vannak személyes ambíciói a hivatásában, és valahogy össze tudja-e egyeztetni ezt a gyerekneveléssel, vagy nem tudja összeegyeztetni, és akkor bébiszitter, vagy a nagyszülők jönnek be a képbe. Ez a része szerintem nagyon aktuális, és ebben a régióban pont most kezd aktuálissá válni.

- Nekem nagyon tetszettek a darabban a díszletek, és ahogy használjátok a díszletet. Ebben van nektek is részetek?

Tompa Ádám: Ez is egy koprodukció. Hoztunk alapötleteket, aztán azokból összegyúrt Suba egy kulcsra kész állapotot, és abban történtek még technikai jellegű módosítások. Mindezt át kellett ültetni a gyakorlatba, tehát a megvalósításhoz kapcsoltuk be a díszlettervezőket. 

- Szándékoztok előadni a darabot máshol is?

Tompa Ádám: Egyelőre annyi a biztos, hogy február 8-án fogunk szerepelni a Thália Színházban úgynevezett Nemzetiségi Színházak Találkozóján. Mi az Új Stúdióban leszünk, de amúgy a fesztivál február 3-9-ig a Thália mindhárom helyszínén zajlik majd. Egyelőre a Roma parlament a biztos bázis, és hogyha találunk más játszóhelyeket is, akkor van arra sansz, hogy máshol is megfordulunk vele.

-  Mikben játszol még emellett?

Tompa Ádám: Négy előadásban. És nincs ugyan érdemem benne, legfeljebb boldogsággal tölt el, de véletlenül mind a négy ősbemutató Magyarországon. A Maladype színház tagjaként, ami helyileg a Bárkát jelenti, két darabban játszom. Az egyik az Empedoklész, ami tavalyi bemutató, ez egy Hölderlin-szöveg. Itt Balogh Rodrigo szerepét vettem át, aki kilépett. És van az Akropolisz, amit már én próbáltam végig. Amúgy nem lettem volna Maladypés, mert mikor Balázs Zolival megismerkedtem, akkor ő mondta, hogy szeretne velem dolgozni, de már megvolt az az öt fiúból és öt lányból álló csapata, akiknél többet szakmailag és anyagilag sem tudott vállalni. De pár hónapra rá végülis Rodrigo kilépett. Ezeken kívül pedig van a Merlin Színházban egy monodrámám, ami szintén tavalyi bemutató. Ez a Beckett írta Surranások, ami az első nagy lépés volt az önállósodás fele. Afelé, hogy fel merjem vállalni azt, amit én a színházról gondolok, amit az általánostól eltérően gondolok. Nekem meg kellett azzal birkóznom, hogy a felfogásomnak van-e helye, létjogosultsága egyáltalán. A főiskolán általában röhögtek rajtam, hogy mit művel ez a gyerek, milyen agyament jeleneteket hoz?! Én sokáig keresgéltem, hogy mi lehetne az, ami belőlem igazán ki akar jönni, és Wéber Péternek hála, ezzel a Monodrámával valamit megtaláltam, amit szeretnék is továbbvinni. Tehát a következő cél az lenne, hogy embereket gyűjtsek magam köré, akiknek át tudom ezt adni, és csináljunk többszereplős előadásokat. Erre van is most némi esély, mert március 19-én, ha minden jól megy, lesz egy bemutató a Merlinben, aminek én leszek a rendezője.

- Címe?

Tompa Ádám: Még csak munkacímet tudok mondani, mert Sartre: A legyek című drámáját vesszük alapul, de nem akarom ezt a címet meghagyni, mert több szöveget ollózunk össze, és A legyekhez képest túl sok a változás. Úgyhogy valószínűleg az lesz a címe, hogy Kívülállók.

Szerző: Csoma Orsi/szinhaz.hu