Requiem - Táncban

Február 17-én mutatták be a Gangaray Táncszínház új darabját, a Requiemet a MU színpadán. Az együttest (Jónás Zsuzsa, Nagy Csilla, Fosztó András, Réti Anna, Tonhaiser Tünde, és Katonka Zoltán táncosokat) Hámor József vezeti, aki a tavalyi Szegedi Alternatív Színházi Szemlén elnyerte a ’Legjobb koreográfus’ díjat. Ötletgazdag, kísérletezõ kedvû, és beszédes kompozíciók fûzõdnek a nevéhez. Ezek sorát bõvíti mostani darabja is, mellyel egészen letisztult, szakrális közegnek lehetünk részesei.

Ez a Requiem a gyász helyett a halál spiritualitására helyezi a hangsúlyt. A fájdalmat, a búcsút ugyan nem zárja ki, de az általa kifejezett kép mégsem keserves, sem félelmetes, és így nem is igazán drámai. Ehelyett letisztultan áhítatos, mely felvillantja az élet körforgását és megújulását. A halált két fő szempontból ábrázolja Hámor. Egyrészt az itt maradók szemszögéből, megjelenítve a távozó elbúcsúztatását; másrészt pedig a halál küszöbén álló individuum szemszögéből: a halálra, mint egy új korszak kezdetére való felkészülésként. Hogy hogy lehet a hagyományosan zenei és vallásos műfajt átültetni a tánc nyelvére? Hát így, szabadon. Hámor József a szemünk láttára tesz kísérletet rá, hogy egy régi formához új kifejezőeszközöket rendeljen. Hat táncosa a zeneinél egy intimebb rekviembe varázsolja a nézőt, mely olyan hatást kelt, mintha egy kamarakórus szólna, mely ugyanakkor az oratórium monumentális jellegéből is megőrzött valamit.

Megőrzött, ha már a zenei műfajjal való összehasonlításnál tartunk, olyan alap dolgokat, mint a témakezelést: a témák különböző szólamokban való felbukkanását; a felvezetett, kibontott, és vezető témák cserélgetését. Az átvezető részekben pedig több táncost léptet színre. A táncosok ilyenkor átsétálnak a színpadon, jelentésteli szünetet teremtve az előző történés után. Ezek az ismétlődő séták döntően meghatározzák a darab karakterét, mert köztes pozíciójuknál fogva hatnak visszafele és előrefele is. Egy épp bemutatott tánc a fuldokló segélykiáltásához, hiábavaló erőfeszítéshez válik hasonlóvá, mikor minden pozitív folytatás nélkül, pőre egyszerűséggel reflektálva saját mutatványára, a táncos odébb sétál a többiekkel együtt.



A beékelt szünetek arra is szolgálnak, hogy fokozzák a csendet, szoktassanak a csendhez. A darab jó részében zsibongó, egzotikus zene megy a háttérben, aztán időnként a zene begyorsul, agresszívebb, követelőzőbb lesz, amint a táncok is mintha azt mondanák: nem értem, nem tudok beletörődni. Hámor a koreográfia végét mégis nyugvópont felé tereli.
  

A darab végére lassan összeáll, hogy az egyes szólók mind ugyanarról beszélnek, csak másképp. A színpad széli égi tálban lassan és meditatívan egyikük arcot mos, másik kezet, a harmadik lábat. Nem hiába szerepel az ismertetőn Lao-ce-től idézet. A keleti filozófia, és a Weöres Sándor Teljesség felé jellegű tanítások szellemisége, inspirációja nagyon is érződik a kompozíción. A dallamfoszlányok közt megszólal Mozart Requiemje, erre tűnnek el a szereplők, de azt már nem árulom el, hogyan. Ahogy azt sem, mik a darab mozdulatkészletének legfőbb szimbólumai. Merthogy ezekből bőven használ Hámor, s többek között ezek szépsége, meg a kiváló táncosok miatt is ajánlom a darabot megnézésre.

Szerző: Csoma Orsi/szinhaz.hu
A felvételeket Nehéz Andrea készítette