Szakácsi visszament

Két legutolsó szerepét még játszotta. A CELLA c. monodrámában az akasztófa kötelével pimaszul kötözködõ Villont, a halállal zsonglõrjátékot játszó költõt, a SZERETLEK, FÉNY-ben a vak Álmos herceget, aki már kétszer eltemettette magát, de még mindig itt van, ijesztgeti a rokonait, õrzi magában a fényt.

Az előbbenihez a végén már nem volt ereje, másfél órát már nem tudott végigállni, de az Álmos herceghez ragaszkodott. Pedig már ölben vitték fel barátai a lépcsőn. A lépcső tizenkét foka sok volt neki - de a játék terhe nem. Döbbent színészkollégák a színpadon figyelték, ahogy mókázik, ahogy bujkál, nevet. Ahogy akkor is feláll, kiegyenesedik a színpadi  dobogón, amikor ez már elvben, fizikai és orvosi értelemben  képtelenség. Ugye nem esik el, nem esik le, kibírja a takarásban, amíg ő kerül sorra - aggódtunk, figyeltünk. Felesleges volt, Sanyi megmosolyogta aggodalmainkat. A darabban eljátszotta halálát, hogy testvérét , Kálmán királyt ismét átverje. Ez sikerült. De aztán a színpadon valóban meghal. Ahogy most is. Fia, a vak Béla herceg, vagyis Őze Áron karjaiban. Ahogy most is. Éjjel két óra ötven perckor. A szerető nő, és a szerető barát, Őze Áron karjaiban. Ugyanaz a kar. Ugyanaz a színpad. Mert neki mindegy volt, hol játszik, a színpadon, otthon, a John Bull Pubban, vagy máshol. Nem tett különbséget színpad és külvilág között. Ezért  fantasztikus, ezért tehetséges, ezért pótolhatalan. Az öltözőben, az utolsó előadása után ketten maradtunk. Áron már elindult kifelé - Szaki nem hagyta, hogy bárki segítsen neki levánszorogni a művészbejáróhoz, beülni a taxiba, kicsomagolni otthon fájdalmait. Nem tűrte. Ketten maradtunk. "Talán nem halok meg" mondta, mert még ott élt benne a színpad, az előadás öröme. "Nem érzem itt a halált, körülötted, Sanyi", mondtam neki, és nem hazudtam. A halálnak illata van, megérezni élőn, de ott csak életszag volt. Mint ahogy most is Életszagot érzek most, is, amikor már visszament oda, ahonnan kirándulni egy kicsit lejött közénk. Köszönet érte Istennek, valakinek, hogy leengedte ide egy időre.
Pécsváradon, a Várszínházban az utóbbi években állandó főszereplő volt. Második otthonának tekintette az ezer éves várat, a természetben, zöldben tobzódó környezetet. Az első évben meghökkent a plakát előtt: "Szakácsi Sándor, Érdemes Művész". Nekem csak Jászai-díjam van, mondta, ez valami tévedés. Nem tévedés, Sanyi. Én írattam rá. Nekem az vagy. Te itt, a Várszínházban Érdemes Művész, Kossuth díjas, és még amit megérdemelsz. Nem vetette le onnan. Ebben az örömben ült a reggeli fényben, messze vett kalapokban, távoli tengereken napbarnított arcával, és utánozhatatlan tekintetével, mosolyogva és sokszor könnyesen.
A vak Álmos a benne levő még fényt tovább akarja adni. Talál egy embert. A fiát. A színpadon, az utolsó előadásán  átadta Őze Áronnak. Láttuk mind. Őze nem önző művész. Minden este továbbadja nekünk. Világít ez bennünk már, amíg csak élünk.

Pozsgai Zsolt


>>> Szakácsi Sándor a Cella című momodrámában<<
FOTÓGALÉRIA