Kívülállók

Mielõtt a cím alapján bárki az ’50-es, ’60-as évek kallódó fiatalokról szóló nagy filmjeire, és témáira asszociálna, jelzem, hogy nem errõl van szó. Noha a Kívülállók fõhõse két fiatal lény - egy testvérpár - a darab nem egyszerûen az õ magánkonfliktusuk, a világgal való szembenállásuk bemutatása, hanem a környezetükben lévõ összes elveszett lélek tragédiájáé.

Elektráé, Klütaimnésztráé éppúgy, mint ahogy bizonyos értelemben még Jupiteré is. A görög mitológia klasszikus Elektra-története, melyet megannyi író fedezett fel magának, itt sajátosan átértelmezett formában és nézőpontból fogalmazódik meg. A Kívülállók alapja Sartre: ’Legyek’ című drámája, de kiegészítik más Elektra-dráma szövegek is. Végeredményben tehát egy klasszikus - átgyúrva és újra összerakva, melyből ez a csípős, szabálytalan szépségű darab került ki.

1943-as drámájába Sartre beleszőtt politikai-erkölcsi kérdéseket; a népek kollektív bűnösségének kérdését, és a szabadság végső dilemmáját, hogy megengedett-e a gyilkolás. De a másik különbség, és ez a fontosabb az eredeti görög drámához képest, hogy az emberi sors és az ember-isten konfliktus pszichológiai tényezőkkel együtt jelenik meg. Tompa Ádám rendezése is ez utóbbiakra hegyeződik ki. A mozgatórugóknak és indulatoknak az a természete, hogy egymást hol felgyújtják, hol kioltják. Hogy ez hogyan is működik, arról jó sokat megtudhatunk a Kívülállók szereplőin keresztül. 

A mozdulatlan élőkép, mely mindjárt az elején szembenéz velünk, azt a poshadt hangulatot árasztja, melybe a szereplők már belegyökereztek. Oresztész, a messzi városból érkező idegen elé a bűnös város, Argosz képe tárul, melyet, mint mocsarat lepnek be a bűntudat legyei. Az itt élők már eggyé váltak városukkal. Ez alól nem kivétel valójában még Elektra (Sipos Vera) sem. A lány - akin Oresztész ismerős jegyeket vél felfedezni - igyekezete, hogy kitörjön innen, keserves hattyúdalhoz hasonlít, mert már évek óta táplálja magában, és lassan utolsó erőit meríti ki. Erőfeszítése, hogy különbözzék anyjától, akármilyen fájdalmas is, szintén halálra van ítélve. Ez a darab egyik legpesszimistább tapasztalata. Elektrában éppúgy ’benne van a halál és az öregség, mint a vihar ígéretében a vihar után maradó pusztulás’ - hangzik el. Míg gyilkos anyjában Elektra ’merev tekintetet, kiégett arcot’ lát, addig lánya ’fiatal, sziszegő’ fejében, melyben gyilkos gondolatok forognak, Klütaimnésztra (Fekete Kata) saját magát ismeri fel. A beszédes, metaforikus jelzők egyébként kitüntetett fontosságúak az alakok jellemzésében. A találó szereplőválasztást, és a színészeket egyaránt dicséri, hogy nem kevés sikerrel domborodnak ki ezek a karakterisztikus vonások.     
                                       
A játéktér, mely Izsák Lili munkája, a rendelkezésre álló szűk terület ügyes és gazdaságos kihasználása: középen a várost jelképező színes építőkockákkal, háttérben a külvilággal összeköttetést fenntartó, eleve adott ablakokkal, és egy menet közben láthatóvá váló, óriási akváriummal.
A rendezés egyik legszellemesebb húzása ez a túlméretezett akvárium a benne úszkáló hatalmas hallal, amely a fiatalok halott apját, Agamemnónt képviseli a színen. Amikor az egykori király szóba kerül, az utalások legkézenfekvőbb és explicit módján szereplőink könnyed, lemondó gesztussal csak rámutatnak a tátogó pontyra, vagy tiszteletteljesen fejet biccentenek az akvárium irányába. A rendezői humor másutt is megcsillan, legtöbbször egészen váratlan helyeken. Szöveg és kép közti átfedéseknél, mint a halnál, vagy ott, ahol Aigiszthoszt megjegyzés éri, hogy körme alatt alvadt vér szárad; mire az gyanakvó szemeivel futó pillantást vet a nevezett körmökre. Az Agamemnón helyét elfoglaló Aigiszthoszt a vészterhes Tzafetaas személyesíti meg (lásd ’Ópium - Egy elmebeteg nő naplója’, és a ’Rossz helyen szálltunk le’ c. filmeket), aki remekül adja az először hátborzongató, majd a nevetségességig degradálódó figurát. 

A legtöbb szereplőről először csak homályosak a sejtéseink. A középen sötétségbe olvadó Aigiszthosz kilétét sokáig nem tudni egyértelműen, (ahogy Jupiterét sem). A szín ugyanis nem változik, a szereplők pedig az első perctől az utolsóig jelen vannak amolyan fenyegető árnyként; függetlenül attól, hogy emberi szerepüket játsszák-e, vagy mást. Az összevont tér (palota, város, trónterem, Olümposz) ugyanakkor fontos szimultán megoldásokat tesz lehetővé. A szereplők a kis térhez igazodva roppant kevés mozgást végeznek, ám épp ezért a tényleges helyváltoztatások, és különösen a mozdulatok kifejezőereje jóval nagyobb jelentőségűre duzzad. A figyelmet párhuzamos történések osztják meg, s a szereplők a szűk téren belül sokszor olyan elkülönült szigeteket alkotnak, mintha óceánok választanák el őket. A mind színészileg, mind koreográfiailag izgalmas, és bravúrosan fenntartott, sőt bonyolódó állapotot indokolja, hogy a darabban ki-ki annyira bezárul saját világába, hogy a viták (pl. Aigiszthosz - Jupiter), szembesülések (Klütaimnésztra - Elektra, vagy Aigiszthosz - Elektra) és önigazolási kísérletek csak fokozzák izolációjukat, és őrület felé sodorják őket. Mindennek ellenére a darab sugall egyfajta józanságot, elsősorban Oresztész alakján keresztül. Bár ő is egyedül marad, mint a többiek, másként marad egyedül, függetlenségét visszanyerve. A Jupiterhez (Réthelyi András) pártolókra a kollektív felejtés álma telepszik. Oresztész is, Elektra is majdnem szerelmes illúzióban éltek, míg rövid időre azt hitték, lehetséges lesz egy boldog, szabad élet együtt.  Akaratuk úgy váltotta egymást, mint a váltóáram.  Oresztész és Elektra figurája is bővebb leírást érdemelne, de ezért kell a darabot megnézni.


Mikor legutóbb hírt adtunk Tompa Ádámról, a maladypés szerepek mellett az Anya és gyermekében játszott, és a Kívülállók rendezése egyelőre csak dédelgetett terve volt. Az akkor készülőben lévő darab azóta összeállt, és elkötelezett csapatmunkát mutat. A színészek élettel teli alakokat formálnak, különösen kiemelendő az Elektrát alakító Sipos Vera tiszta, erős alakítása, és Horváth Kristóf egyenletesen bátor Oresztésze. Arcán tükröződik Oresztésznek az a tulajdonsága, hogy miközben hű önmagához, megért másokat is. Mindkét szerep elég szenvedélyes ahhoz, hogy kellőképp megmutathassák benne tehetségüket. Tompa Ádámra pedig továbbra is figyelni kell.

A felvételeket Varró Anna készítette
Szerző: Csoma Orsi/szinhaz.hu