Hazahordtuk Európa szemetét

Kovalik Balázs, az egyik legtehetségesebb fiatal rendezõ inkább továbbáll, mint hogy megkeseredjen. Nem tudja, hogy mit hoz az elkövetkezõ néhány év, de az biztos, hogy változást fog hozni az életében, mert a jelenlegi állapotot már unja. Elege van abból, hogy folyamatosan meddõ próbálkozásként csináljanak mindent, mostoha körülmények között szenvedjenek azért, hogy valamit felmutassanak, bebizonyítsanak, majd utána elfelejtsék.


Kovalik Balázs

- Nem tudtam rólad, hogy eredetileg színésznek készültél, ráadásul megtanultál vagy százötven verset, de ennek ellenére nem vettek föl. Akkor nyilván kikészültél emiatt, de utólag mit gondolsz erről?

Kovalik Balázs: Aztán valamilyen úton-módon, a Nemzeti Színház stúdióján keresztül, elindultam a színészi pályán. Biztosan elvergődtem volna színészként is valameddig, csak kezdett nem érdekelni az akkori magyar színház. Nem igazán láttam azt a színházat, ahol szívesen játszottam volna. Az a fajta színjátszás, amit akkoriban látni lehetett, engem nem érdekelt.

- Semmit sem szerettél belőle?

Kovalik Balázs: De igen, rajongtam például a Katona József Színházért, a Három nővér legendás előadásáért, de én nem akartam ilyen produkciókban részt venni.

- Már azt is tudtad, hogy mit akarsz?

Kovalik Balázs: Azt nem, de azt tudtam, hogy mit nem akarok.

- És mit nem?

Kovalik Balázs:  Nem érdekelt a szerepformálás. Az, hogy nekem meg kell formálnom például egy részeg katonatisztet, egy ficsúrt, vagyis az átalakulósdi, a szerepjátszás nem vonzott.

- Nem ez a színház lényege?

Kovalik Balázs:  Ebben nem vagyok biztos. Azt mondhatom utólag, hogy talán ha én akkoriban tudtam volna, hogyan rendez Zsótér Sándor, lehet, hogy nem hagyom ott a színészi pályát. Abban a típusú színházban, amit ő is csinál, nagyon szívesen felléptem volna.

- Megfogalmazható, milyen színházat csinál Zsótér?

Kovalik Balázs: Nem a szerepjátszás domináns benne, hanem az intellektuális belső átalakulás. Nem kell nála eljátszani, hogy valaki öreg, fiatal, részeg, nő vagy férfi, hanem a szöveg értelme, a gondolatok a meghatározóak. Az a lényeg, hogy a színész a gondolatokat hitelesen közvetíti-e, vagy sem. Ezért is mertem egyszer Borisz Godunov szerepével felvételizni a főiskolára. Nem abban hittem, hogy a nagy hatalmú, szakállas Boriszt királyi méltóságként eljátszom, hanem abban, hogy azokat a gondolatokat, amelyek a lelkiismeret pusztító erejéről szólnak, mindegy, ki mondja. Láthatólag nehéz volt elképzelni, hogy az a vézna, hurkapálcika-lábú, Miki egér kinézetű fiú, aki én voltam, miként hiheti magáról, hogy azonosulhat a nagy cárral.

- Borisz dilemmái tizennyolc évesen már tényleg foglalkoztattak?

Kovalik Balázs: Biztos, hogy mást gondolok ma a Boriszról, mint akkoriban, de akkor is gondoltam róla valamit. A Borisz Godunovval már tizennégy-tizenöt éves korom óta foglalkoztam. Hihetetlenül lekötött ez a téma. Nem a nagyszerű szöveg vagy a politikai üzenet, hanem főleg a bűn, a lelkiismeret kérdésköre.

- Hogy jött ez rád? Nem jellemző, hogy egy tizennégy-tizenöt éves fiatal ilyesmivel foglalkozik.

Kovalik Balázs: Szerintem tizennégy-tizenhat éves korban fölmerülnek a halál, a becsület, a morál, a hit körüli gondolatok. Ebben a korában rak az ember békejelvényt a nyakába bőrből, nagyra növeszti a haját, és alföldi papucsban járkál, vegetáriánus meg környezetvédő. És abszolúte azt hiszi, hogy a világot egyedül neki magának kell megváltania.

- Jó színész lettél volna?

Kovalik Balázs: Amikor a Pinceszínházban, a Köztársulatban, a Gyík Műhelyben, a gimnáziumban, a Nemzeti Színház stúdiójában, a Holló Színházban játszottam, sikerem volt, tetszettem. Nem mondták, hogy levet magáról a színpad. Annak ellenére, hogy azt állították, jó, amit csinálok, nem tudtam vele mit kezdeni. Úgy jöttem el a Nemzeti stúdiójából is, hogy Vámos László igen nagyra értékelte az éves munkámat. Én viszont nem értékeltem nagyra.

- Ez volt az az eset, amikor felszólaltál, hogy szerinted minden pofára megy? És állítólag az ott lévő Ruszt József azt mondta, hogy neked van igazad...

Kovalik Balázs: Így van, és kimeneteltem nagy büszkén.

- Vámos azt mondta, hogy jó vagy, és te közölted, hogy rossz vagy?

Kovalik Balázs: Nem ez volt a probléma, hanem az, hogy pár nappal előtte volt a felvételi a színművészetire, és a Nemzeti stúdiósai is felvételiztek. Föl is vettek több embert, jó néhányat pedig kivágtak. Azokat, akiket fölvettek, Vámos a Nemzeti stúdiós vizsga értékelésében inkorrekt szélhámosoknak nevezte. És többek között rólam, akit két nappal azelőtt kirúgott a felvételi bizottság, azt mondta, hogy igazán színpadra való színész vagyok. Nem tudtam összeegyeztetni, hogy a nagyszerű, színpadra való embereket akkor miért nem vették föl. Ez számomra borzasztó ellentmondásosnak tűnt.

- Az a szokásod megmaradt, hogy időnként jól megmondod a magadét?

Kovalik Balázs: Nehezen bírom magamban tartani a lehetetlen ügyeket. Sokszor akár meggondolatlanul is otthagyok inkább valakit, kivonulok a szobából, vagy nemet mondok. Például amikor az Operaházban voltak ezek a hihetetlen szemét eljárások, igazgatóváltások, amelyek az elmúlt éveket jellemezték, nem feltétlenül gondoltam azt, hogy nekem a nevemet kell adnom egy általam dilettánsnak tartott igazgató évadjához. Ha egy igazgató kijelenti, nem bírja a fémlétrás, modern előadásokat, s ennek megfelelően el is tünteti a repertoárból az ilyen rendezéseimet, ezzel áttételesen értésemre adja, mit is gondol rólam. Nem tudom magamban összeegyeztetni, hogy mindezek után - gondolom, átnevelő célzattal - miért ajánlja fel mégis, hogy állítsak színpadra egy népnemzeti “remekművet".

- Miért volt ez neki fontos, a neved miatt?

Kovalik Balázs: Ma már olyan mindegy az igazgatóknak, hogy ki rendez. Nézd meg, hogy kik rendeznek! A közönséget nem különösebben izgatja, hogy a takarítónő vagy Kossuth-díjas művész rendezte-e a darabot. Inkább a játék a fontos, hogy valamelyik igazgató esetleg azt gondolja, “én szabom meg, hogy Kovalik Balázs mit rendez, én szabom meg, mit ehet a tenyeremből". Azért van még kivétel!

- Amikor az Erkel Színházban megrendezted a Turandotot, hétköznapi előadásokon is telt ház volt, ami igazán nem gyakori ebben a hatalmas épületben. Szakmai és közönségsikere is lett a produkciónak. Ezután a vezetőségnek meg kellett volna teremtenie a körülményeket ahhoz, hogy rendszeresen dolgozhass mind az Erkelben, mind az Operában.

Kovalik Balázs: A Turandot előadásom lényegében nem 1997-ben jött létre Budapesten, hanem 1995-ben Szegeden. Óriási sikere volt. Jellemző módon erről a szakma nem igazán akart tudomást venni. Nem mondom, hogy nem jelent meg róla kritika, de valahogy mégsem váltott ki komoly visszhangot a produkció. Aztán megrendeztem Boito Mefistofele című operáját és a Se villa, se borbélyt és a Varázsfuvolát. Ezek mind meglehetős sikerek voltak Szegeden, de nem igazán akart tudomást venni róla sem az operai, sem a színházi szakma, sem a később lelkesülő sznob értelmiség.

- Emlékszel arra, hogy a sznob értelmiség valaha is foglalkozott egy vidéki opera-előadással?

Kovalik Balázs: Nem emlékszem. De azért sajnálatosnak tartom, hogy valamit két évvel később úgy fedeznek fel, mintha akkor született volna. Több sikeres produkció, ami a szegediek rugalmas gondolkodásmódjának, bevállalásának volt köszönhető, így ment veszendőbe.

- Szegedről inkább azt szokták mondani, hogy a művészetek terén konzervatív város, már többeket elűztek onnan azok közül, akik valami újba kezdtek.

Kovalik Balázs: Akkor egy bizonytalan időszak volt Szegeden, és Pál Tamás meg Molnár László közötti zeneigazgató-váltás zajlott. Mindkettőjük sikereket akart elérni, érdekes dolgokat akart felmutatni. Később volt egy utolsó próbálkozása Oberfrank Péternek, hogy valamilyen szintet képviseljen, de addigra már elburjánzott a rendszerváltás utáni feltörekvő dzsentrivilág hatalmi játéka, ami Szegeden sok mindent bekebelezett. A nagytőkés pénz és a helyi vállalkozók érdekeltsége már temérdek mindent meghatározott.

- Neked rosszul esett, hogy Pesten rád csodálkoztak, holott már Szegeden bizonyítottál?

Kovalik Balázs: Nem esett rosszul, inkább azt láttam, hogy micsoda egy surmó, rövidlátó ország ez. Éreztem, hogy mennyire nincs a határokon belül sem odafigyelés, kommunikáció. A szakma figyelme elképesztően lelohadt.

- Vannak, akik már egyenesen azt érzik, hogy a régi három t-ből, a tiltásból, támogatásból, tűrésből, a kultúrát a tűrt kategóriába sorolják. A kultúra emberei megalázott, kérincsélő szerepbe kerültek, azt látják, hogy a harmadosztályú étteremben dolgozó pincérek is sokkal többet keresnek, mint ők. Ettől sokan közülük tudathasadásos depressziósokká válnak. Mitől jutott a helyzet idáig?

Kovalik Balázs: Szerintem a régióban a kultúra még a szocializmus ideje alatt is nagyobb szerepet játszott, mint most, de a környező országokban fontosabb volt. Gondoljunk például az orosz, a lengyel, de akár a román irodalomra, színházra. A rendszerváltás után a magyarok hihetetlen mohósággal vették birtokba a nyugati civilizáció javait, és felvásárolták a vacakot a kocsikban, a használt mosógépekben, a kultúra területén egyaránt. A határok megnyitása után Európa szemetét hazahordtuk, és így van ez a mai napig. Az akkor húsz-huszonöt éves generáció tagjai azt látták, hogy hirtelen az addigi szegénységből ki lehet törni, lehetőség nyílik a pénzszerzésre. Ezért ezt a korosztályt hihetetlenül lefoglalta a pénzszerzési manőverek és trükkök elsajátítása. A mai negyven-negyvenöt éves generáció zömét az üzletelés, a csencselés, a marketingszemléletű gondolkodásmód hatja át. Abban a korszakában, amikor fogékony lehetett volna, nem lett az a művészetekre, hanem abban látott lehetőséget, ha üzletembernek, menedzsernek tanult.

- Többen azt mondják, hogy a gyerekeiket majd jobban érdekli a művészet.

Kovalik Balázs: Szerintem az unokáikat. A gyerekeik nyilván föl fognak lázadni ellenük, de a lázadásuk főleg abban nyilvánul majd meg, hogyan nevelik a saját gyerekeiket. Ebben reménykedhetünk.

- De akkor most milyen esélyük van a kultúra embereinek?

Kovalik Balázs: Az, hogy vegetálnak, és korrektül végzik a dolgukat. Ha valaki pénzt akar keresni, akkor bóvlit rendez, ha pedig ez nem érdekli, vergődik.

- Milyen volt például úgy elkezdeni a Mozart-maratont próbálni, hogy tudtátok, egy-egy operából mindössze két előadást tarthattok?

Kovalik Balázs: Hát ehhez én már hozzászoktam.

- Nyilván, amikor rendezel, belefelejtkezel a munkába, de amikor hazamész, nem keseredsz el attól, hogy a produkció sehol nem kerül repertoárra?

Kovalik Balázs:  Ez ugyanúgy van, mint amikor a nővérek, orvosok tudják, hogy a betegük gyomrát szétrágta a rák, már csak egy hete van hátra, de azért megvizsgálják, ápolják. Nem sok értelme van, de a hivatástudatuk miatt valamilyen belső indíttatásból mégis csinálniuk kell. Amikor megtapasztaltam, hogy néhány produkcióimat egypár előadás után eltüntetik a színpadról, hozzászoktam. Nyilván az az orvos, akinek először hal meg a beteg a kezei között, rosszul lesz, ha gyengébb idegzetű, benyakal fél liter Unicumot. És egy idő után hozzászokik ahhoz, ami történik. Azt hiszem, hogy az elmúlt tíz év alatt én is hozzászoktam, hogy cinikus érvelések alapján a produkcióim olykor hamar elvesznek a süllyesztőben.

- Ligeti György Le grand macabre című operájából is eleve csak két előadást terveztek. Törvényszerű, hogy egy kortárs opera akár remek előadása is csak ennyiszer mehet? Nem lenne több érdeklődő? Vagy azért ez mégiscsak szélmalomharc? Hiszen a világ hangversenytermei és operaházai sem kortárs művekkel vannak tele.

Kovalik Balázs: Ez így van. De ettől még Ligeti műve nyilván megélt volna több előadást. Az igazgatók azonban a mának élnek, mint általában mindenki. Nem fordítanak időt, energiát, pénzt arra, hogy közönséget neveljenek ki.

- Akkor viszont miért mutatnak egyáltalán be rendhagyó műveket?

Kovalik Balázs: Ki lehet pipálni: ez is megvolt. Ez a sztálini gyakorlat, hogy “lám, engedtem, hogy a dekadencia, az ellentmondás, az avantgárd, a megújító szándék megmutassa magát, majd utána hirtelen elfordulok tőle, és kihúzom a szőnyeget a lába alól. Ha pedig a produkció elmerül a semmibe, ezt mindenféle utólagos indoklásokkal megmagyarázom." Például tudva, hogy a Peter Grimes nehéz mű, javasoltam az Operában, hogy hívjunk diákközönséget a főpróbákra, és akár később is, én szívesen beszélgetek velük. Remek ötletnek tartotta mindenki, de csupán egyetlen alkalommal, egy lelkes titkárnőnek köszönhetően szerveződött meg egy gyenge kísérlet. Amikor viszont a Borisz Godunovot rendeztem az Örkény Színházban, Mácsai Pál ráharapott erre az ötletre, és többször is találkoztunk a közönséggel.

- A Borisz Godunovnak jelentős szakmai sikere volt, miközben a nézők közül sokan otthagyták az előadást. Ilyenkor azt gondolod, hogy nem elég érett a közönség?

Kovalik Balázs:  A Borisz Godunov előadása volt az első drasztikusan erős szakítás a hagyományos Madách Kamara-i attitűddel, miután Mácsai átvette a színházat. Volt ott egy törzsközönség, melynek tagjait Pali át akarta formálni. A Borisz Godunov volt az első keményebb ökölcsapás. Hogy azok a nézők, akik zömében bulvár komédiákhoz szoktak, kiborultak tőle, engem nem zavart. Hogy nem értették, nem volt türelmük hozzá, ez csak azért bántott, mert azt talán láthatták, hogy a színészek nagyon becsületesen dolgoznak, el akarnak valamit mondani. Én csak olyankor hagyok ott előadást, ha lustaságot, gagyizást látok, azt, hogy nem dolgoznak. Egyébként mindegy nekem, hogy Oszvald Marika hány cigánykereket, vagy Nagy Ervin mond egy monológot, ha megdolgozik érte, akkor az engem érdekel. Hogy aztán ez tetszik, vagy nem, az már más kérdés. Voltak olyanok, akikben a Borisz Godunov elindított valamit, akár többször is megnézték, tehát ilyen értelemben kudarcnak sem nevezném az előadást. Speciális, szűk réteget tudott ez akkor megérinteni, evvel betöltötte a hivatását. Azért nem bántam, hogy lekerült a műsorról, mert azt a tizennégy-tizenöt előadást, ami volt benne, kifutotta. Az Odüsszeusz Tours már két évadot ment, pedig sokkal nehezebb produkció.


Jelenet a Mozart-maraton - Don Giovanni c. előadásból


- Nagyjából elkönyveltek operarendezőnek. Mennyire akarsz prózát rendezni?

Kovalik Balázs:  Érdekel. Persze nem minden. Nem gondolom, attól, hogy imádom Csehovot, meg kellene rendeznem a darabjait. Az ő nyelvezetével nem biztos, hogy tudok mit kezdeni a színpadon. Shakespeare számomra az egyik biblia, de csak egy-két darabjával mernék foglalkozni, nem is biztos, hogy a könnyebbekkel, hanem éppen fordítva.

- Jó számodra, hogy abban az értelemben kezdesz olyan lenni, mint Zsótér Sándor, hogy hol itt, hol ott csinálsz egy előadást, nincsen saját csapatod. Illetve amikor megrendezted a Mozart-maratont, tulajdonképpen kiderült, hogy a tanítványaidból is összeállhatna egy csapat.

Kovalik Balázs: Sanyinál is azt látom, jó lenne, ha lehetne állandó társulata, én is szeretném, ha lenne. De ma már a színházigazgatók nem nagyon hívnak a társulathoz fix rendezőket.

- Félnek, hogy a fejükre nőnek?

Kovalik Balázs: Nézd meg, hogy vidéken zömében kik igazgatnak, és kikkel veszik körül magukat.

- Több vidéki igazgató mandátuma is hamarosan lejár. Mégsem látom a nagy tolongást. Szerintem már eddig is voltak olyan vidéki igazgatói posztok, amelyeket meg lehetett volna kapni...

Kovalik Balázs: Látszólag. Mondok egy példát. Egy-másfél évvel ezelőtt találkoztam néhány debreceni munkatársammal. Akkoriban írták ki ott a pályázatot. Ők mondták gunyorosan, cinikusan, hogy ugyan már, minek a pályázat, tudjuk, hogy Vidnyánszky Attila lesz a művészeti igazgató.

- Vidnyánszkyról évek óta lehetett tudni, hogy akar egy színházat, és valószínűleg meg is érdemelte.

Kovalik Balázs: De látod, én is így gondolom, éppen ezért üdvözöltem volna, ha Debrecen városának közgyűlése, polgármestere azt mondja, hogy “mi Vidnyánszky Attilát kértük fel". Pont. Miért kell álságos pályázatokat kiírni? Hányok az áldemokratizmustól. Utálom a pályázati procedúrákat, amelyeken embereket aláznak meg, készítenek ki. Ilyen körülmények között az érdemi embereknek már semmi kedvük nincs részt venni a “nemes" versengéseken. Az Operaház pályázata is ugyanezen a kötéltáncon lejtett végig.

- Mindenki azt mondta, hogy Zimányi Zsófiának és neked állt volna a zászló, ha nem léptek vissza az utolsó pillanatban.

Kovalik Balázs: Utólag bármit könnyű mondani, de amikor Bozóki Andrástól, az akkori minisztertől megkérdeztük, hogyan is van a hivatalos költségvetés és a hivatalos hiány, és az orra előtt bebizonyítottuk, hogy ellentmondásos, amit a jelentésekben leírtak, akkor nehéz helyzetbe kerültünk. Kiderült, az Operaházban tulajdonképpen nem négyszázmillió forint hiány volt, hanem elbújtatva, lényegében másfél milliárd. És erre nem választ kaptunk, hanem hümmögést. Ekkor azt mondtuk, hogy vagy kompenzálják a hiányt, vagy nem megyünk bele a csapdába. Bozóki pedig sajnálta, de nem tudta megígérni, hogy kompenzálják a hiányt. Ezek után Hegyi Árpád Jutocsa és csapata bement az Operába, és lenyilatkozták, hogy nincs is ekkora hiány. Majd fél év múlva bejelentették, hogy kétmilliárdos hiányuk van. Azért álltunk fel, mert kiderült, a tárgyalópartner nem tudja, hogy mi van abban a dobozban, amit el akar adni nekünk.

- Amúgy szeretnél az Operaházban művészeti vezető lenni?

Kovalik Balázs: A legboldogabb akkor lennék, ha Budapesten lenne egy hat-hétszáz személyes alternatív operaház, ahol úgy lehetne dolgozni, ahogy én szeretnék.

- Erről valószínűleg hosszú ideig hiába ábrándozol.

Kovalik Balázs: Mégis ezt szeretném.

- És ha lehetőséged nyílna az Operaházban a művészeti igazgatásra?

Kovalik Balázs: Akkor, ha a feltételek olyanok, elvállalnám, mivel lassan nincs más választásom. Ha a házon kívül nem lehet, akkor odabent kell megvalósítani a reformot.

- Ha netán egy vidéki társulatot vezethetnél?

Kovalik Balázs:  Az is baromira érdekelne. Csak elképesztő hamiskártyázás folyik. Egy mutyi világban élünk, így aztán az ember nehezen kockáztatja meg, hogy bevállal valamit. Nem vagyok úrifiú, aki ne menne Szegedre, Miskolcra vagy Debrecenbe dolgozni, de azt éreztetik velem, hogy még csak véletlenül se jöjjek, mert fájna a jelenlétem, kellemetlenek a kérdéseim. Volt például olyan eset, hogy azt tudakolták tőlem, nem rendeznék-e meg egy operát három hét alatt. És erre azt mondtam, hogy én művészileg lehetetlennek tartom azt a darabot, abban a színházban, azokkal az emberekkel. Ennyi idő alatt csak egy haknit lehet összehozni. Erre nem az a válasz, hogy “ennek a fiatalembernek igaza van, szégyellem magam", hanem az, hogy “b... meg, ez engem kompromittál, tűnjön a fenébe, nem kérdezem meg semmiről, mert folyamatosan az orrom alá dörgöli, hogy dilettáns vagyok". Az Operában tavaly október végén felmerült, hogy alig két hónap alatt színpadra állítanám-e az Anyegint. Még csak akkor osztották volna ki a kottát, és természetesen orosz nyelvű lett volna az előadás. Elmondtam, hogy ezt szakmailag elképzelhetetlennek, dilettánsnak tartom. Garantált a nívótlanság. Ennyi idő alatt az énekeseknek, a kórustagoknak korrektül “torkába ültetni" a szerepet, és közben próbákat tartani, miközben a repertoár többi előadását is abszolválniuk kell, lehetetlen. Erre megszületett az álláspont, velem nem lehet együttműködni, direkt betartok nekik, szemét vagyok, ragaszkodom a sok próbához, nem vagyok hajlandó kompromisszumokra.

- Ha ilyenek az állapotok, az marad számodra, hogy tanítasz, és a tanítványaid majd nyilván ugyanúgy nem kapnak munkát, mint te, mert szintén megmondják a magukét? Ez farkába harapó kígyónak tűnik. Miközben a szakma úgy tartja, hogy nagyon jó rendező vagy, és amikor néhány előadásban láthatók a produkcióid, aki teheti, megnézi.


Jelenet a Mozart-maraton - Cosi fan tutte  c. előadásából


Kovalik Balázs: Nézd, a Mozart-maratonba azért vágtam bele nagy elánnal, mert be akartam bizonyítani, hogy van másik út. Vannak hozzá emberek, van társulat, akarat, erő. Azt mondtuk a kultúrpolitikának, hogy tessék, mindez itt van, most ti jöttök. Nem jöttek.

- Azt vártad volna, hogy miután jókora szakmai és közönségsikere lett a Mozart-maratonnak, jön egy politikus, és felajánlja a segítségét, hogy együtt maradhasson a csapat?

Kovalik Balázs: Jött is kultúrpolitikus, és azt mondta, “Balázs, ez remek, miért nem játsszátok többször?" Én ettől meg röhögőgörcsöt kapok. Talán gondolni kellene arra, hogy ez pénzbe kerül. Már amikor fölmerült az ötlet, Zimányi Zsófia megpróbált tárgyalni mind az Operaházzal, mind a Művészetek Palotájával. Nem akartak koprodukciót.

- Szerinted miért nem?

Kovalik Balázs: Itt “az én váram az én váram, a te várad a te várad". Európában más a szokás.

- Ilyen körülmények között milyen a te helyzeted?

Kovalik Balázs: Vicces.

- De ha ez még így megy tíz évig, nem tartod majd viccesnek.

Kovalik Balázs: Nem fog tíz évig így menni, mert nyilván elunom.

- És akkor elhúzol külföldre?

Kovalik Balázs: Lehetséges. Inkább továbbállok, mint hogy megkeseredjem. Nem tudom, hogy mit hoz az elkövetkező néhány év, de az biztos, hogy változást fog hozni az életemben, mert ezt az állapotot már unom. Elegem van abból, hogy folyamatosan meddő próbálkozásként csináljunk mindent, mostoha körülmények között szenvedjünk azért, hogy valamit felmutassunk, bebizonyítsunk, majd utána elfelejtsünk. Ez valóban kezd unalmassá válni. Lehet, hogy elveszítettem a fiatalos bájamat, hitemet, de ez már nem érdekel. Most nem fognék bele egy Puccini-maratonba azért, mert 2008-ban Puccini-év lesz. A Mozart-maratonnal sikerült valamit bebizonyítani. A lelkesülésen kívül semmilyen fogékonyság nem mutatkozott, azt leszámítva, hogy a Tavaszi fesztivál, aminek az az üzletpolitikája, hogy ami a rendezvénysorozaton történik, az ne ismétlődjön, idén mégis újra műsorra tűzi a Mozart-maratont. Legalább ennyi történt.

- Bóta Gábor-


Ez a cikk a KRITIKA 2007 márciusi számában jelent meg.