Nem szabad megalkudni

Bocsárdi László a mai magyar nyelvû színházcsinálás egyik legismertebb alakja. Nevéhez fûzõdik a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház mûvészeti koncepciójának kialakítása, 2006-ban pedig a mûvészeti vezetõi posztot az igazgatói székre cserélte. Az erdélyi társulat legutóbb financiális gondjai miatt került az érdeklõdés homlokterébe. Nemrég Egerben és a Thália Színházban vendégszerepeltek.


Bocsárdi László
fotó: Velkei Tamás

- Magyarországon a színházi közvélemény a februári állapotokat ismeri. Hogy áll most a sepsiszentgyörgyi társulat?

Bocsárdi László: Úgy tűnik, valamelyest béke van, már ami az idei évadot illeti. Azonban ha nem kapunk költségvetés-kiegészítést, gondjaink lesznek. Egyelőre be tudjuk fejezni a Csongor és Tündét, amit még az évad végéig beterveztünk. Ezt úgy tudjuk megtenni, hogy bár kisebb a támogatás, nagyobb saját bevételt vállaltunk, mint tavaly. A következő bemutatóra azonban már így nincs pénzünk.

- Magyarországon van rá példa, hogy egy-egy multi évek óta segít bizonyos színházakat. Önöknél van erre példa?

Bocsárdi László: Csak a fenntartótól kaphatunk nagyobb összegeket. Magyarországról, például az NKA-tól csak évenként egy előadásra tudunk támogatást nyerni, de az a színház gondjait nem oldja meg, ráadásul ezekből az összegekből nem is lehet magát az előadást megcsinálni, csak a kiadások töredékét fedezik. Próbálkoztunk nagyobb cégeknél, de ezekből aztán nem lett semmi. Sajnos nálunk általában a sportot szokás támogatni, a kultúrát nem. Ráadásul nem a fővárosban élünk.


Jelenet a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház A nyugati világ bajnoka c. előadásból

- Fennáll a veszélye, hogy egy színház az anyagi helyzet miatt közönségdarabokat kezd játszani.

Bocsárdi László: Erdélyben ez a közönség anyagi helyzete miatt sem kivitelezhető. Az emberek nem tudnak annyit fizetni egy-egy színházjegyért, amennyit külföldön, így nem is tehetjük meg, hogy jelentős mértékben emeljük az árakat. Szívem szerint szinte ingyen játszanék, mert úgy gondolom, hogy mindenkinek joga van ahhoz, hogy színvonalas előadásokat láthasson. Megalkudni viszont nem akarunk, így átmeneti megoldásokat keresünk és találunk. A színháznak inkább a turnékból és a fesztiválokra történő meghívásokból származik nagyobb bevétele. Nyilván folyamatosan dekázás folyik az anyagiak körül, de ilyen szempontból szerencsések vagyunk, mert nemcsak a jegy- és bérleteladásból van saját bevétel. Persze mi is próbálunk új dolgokat kitalálni. Ebben az évben például Jordán Tamás fog eljönni pár előadás erejéig egy József Attila-összeállítással, és az Örkény Színház is elhozza A testőrt. Ezeket az előadásokat magasabb jegyáron tudjuk kínálni, de hangsúlyozom: nem vagyok hajlandó lemondani arról a szándékról, hogy értékeket mutassunk be a színházban. Ha sehogy sem megy, akkor nyilván nem fogom csinálni. Nem akarok mindenáron igazgató lenni. Sőt. Próbálom kitalálni annak a módját, hogyan tudnék szabadulni a poszttól.


Jordán Tamás és Blaskó Péter a Nemzeti Színház Lear király c. előadásában
fotó: Nehéz Andrea

- Itthon leginkább a megyei önkormányzatok alá tartozó intézményeknél próbálja meg a politika akár esztétikai akár nyílt-burkolt politikai indokkal befolyásolni a műsorpolitikát.

Bocsárdi László: Igen, én is hallottam például a kaposvári esetről, alá is írtam a nyílt levelet, mert magával az elvvel nem értek egyet, hogy a hatalom vagy a politika beleszól egy művészeti intézmény munkájába. Romániában - és ez nincsen másképp Magyarországon sem - nagyon sok helyi politikus úgy gondolja, hogy ha ő szereti a kultúrát, akkor már ért is hozzá. A politikai csatározások nem érdekelnek, de persze nem tudom magam kivonni alóluk. Nem szerencsés, ha egy művészeti intézmény a helyi politika kiszolgáltatottjává válik. Ugyanakkor kicsi az esély arra, hogy olyan emberek támogassák az intézményt, akik tudják, miről döntenek. Magyarországon is tetten érhető az a tendencia, hogy a kultúra sorsáért felelős személyek a döntéseiknek alárendelt intézményektől csupán a szórakoztatást várják el, sőt, egyenesen bűnnek minősítik a művészi szempontok érvényesítését.
   Nagyon kényes dolog egy színház művészeti vezetése. Az a legfontosabb, hogy kialakuljon egyfajta művészi szellemiség, amely áthatja az intézmény egészét. Ez később igazi eredményeket produkál, a művészi eredményeknek pedig hosszú távon nyilván hasznuk is van. Csakhogy ez a haszon azoknak, akik a pillanatnyi nyereség bűvöletében élnek, nem elég. Nem jellemző rájuk, hogy értenék a művészet valódi fontosságát. A művészet hosszú távon fejti ki a hatását. Úgy gondolom, hogy ugyan rosszul hangzik ebben a pillanatban, de valahogy ezt az egészet valamilyen központi szervnek kellene irányítani, pontosabban megvédeni az intézményeket, hiszen egy jól működő és jó művészi színvonalat produkáló színház nem csak annak a szűk környezetnek szól, amelyben a produkció születik, hanem jóval szélesebb közösségnek, amely a határainkon is túlmutat - hiszen tud hatni más intézményekre is. Ez a művészeti intézmények közötti folyamatos kölcsönhatás a magyar színházi kultúra továbblépését eredményezheti. Az önkormányzatok ezt nem értik, nem fogják fel.


Mácsai Pál az Örkény Színház Elektra c. előadásában
fotó: Nehéz Andrea

- Magyarországon az Örkény Színházban és a Nemzetiben rendezett eddig. Mit gondol, miért olyan nehéz átállni a magyar színészeknek arra a formanyelvre, amelyet ön képvisel?

Bocsárdi László: Alapvetően más a színészi hozzáállás. Más a színészi képzés is. Ránk nagy hatással van a román színjátszás - ez már-már közhely, de tény, így ebből fakadóan másképp születik meg egy színészi alakítás. Más energiák mozdítódnak. Mi többet játszunk "gyomorból", ösztönösen, az elemi energiákat jobban tudjuk mozgósítani, a magyarországi színészek tudatosabban viszonyulnak egy-egy szerephez. Ebből fakadnak bizonyos következmények is. A mi színészünk testileg talán jobban részt tud venni az előadásban. A magyarországi színész "agyilag" jobban követi a szerepét, de ha nem elég kiforrott személyiség, az alakítása statikussá válik. Persze láttam olyan színészeket is, akikre ez nem jellemző - ezek valószínűleg több műhelymunkában vesznek részt. Például kíváncsi lennék, hogyan dolgozik egy Krétakörös színész. Az igazi gond tehát a színházi rendszerben van. Annak a gondolkodásmódnak a hibája inkább, amely a színházat mindinkább szórakoztató intézménnyé akarja tenni, és megszünteti annak lehetőségét, hogy a színészek színművészek legyenek. A rendezők egyre inkább azon kénytelenek gondolkodni, hogyan lehet egy előadást jól eladni, és nem a kifejezés érvényes módozatait keresik, ami által tükröt tartanának a nézőnek. Ez viszont egyértelműen a színházi struktúra hibája. Ha a piac martalékául dobják az intézményeket, akkor lehetetlenné válik, hogy egy színész el tudjon mélyülni úgy, ahogy egyébként ő arra képes lehetne.


Blaskó Péter és Vass Teréz a Nemzeti Színház Lear király c. előadásában
fotó: Nehéz Andrea

A Nemzetiben például rendkívül jó színészek vannak, de azt látom, hogy olyan kimerültek, hogy nem szívesen kérek tőlük bizonyos dolgokat, mert nincs honnan elővenniük azt az energiát, ami a megvalósításhoz kellene. Ilyen erőltetett menetben nehéz művészetet csinálni. És nem a rövid próbaidőre gondolok. Minden színész olyan töméntelen mennyiségben játszik, hogy minden pillanatuk be van osztva. Például a Lear király főbb szerepeit nem lehet csak úgy elővenni a zsebből, és egy kemény délelőtti próba miatt nincs lehetőség kellőképpen rákészülni, elmélyülni a szerepben, zavarba ejteni a nézőt, sőt, saját magamat is.

- Nálunk nem jellemző az sem, hogy négyórás legyen egy előadás...

Bocsárdi László: A hosszúsággal konzervatív vagyok. Ma is születnek Oroszországban hat-hétórás előadások, melyekben a színészek a folyamatos tréningnek köszönhetően olyan intenzitással vannak jelen, hogy a nézők figyelmét végig fenn tudják tartani. Akkor van baj, ha a pillanatok nincsenek megtöltve. Ilyenkor egy egyórás előadás is hosszú. Ha minden összejön, akkor egy három és fél órás előadás tulajdonképpen egy ajándék a néző számára. Tehát nem a hosszal van a gond. A Lear király esetében például három hét játszás után nem lehetett megoldani, hogy szövegösszeolvasó próba legyen. Egy dolog a színészi készenlét, ám az energiák a közös játék során jönnek elő, és azt nem könnyű három hét után előkapni. Jelen pillanatban Magyarországon nem előadások vannak, hanem intézmények. Az intézmények működése arról szól, hogy évente hány előadást játszanak és ezek milyen típusúak, hány néző vett részt ezeken, s ezek a számok döntik el, hogy az intézmény jó vagy rossz. Hogy vannak-e olyan előadások, amelyek a közönség lelkiállapotát gondozni, építeni tudják, az önbizalmat növelik, segítik a tisztánlátást - és itt most a létkérdésekről beszélek, nem a fizetésekről vagy a lakáskérdésről, hanem a halálról, a társas viszonyokról stb. Ez a funkció szép lassan megszűnik. Ehelyett van egy másfél órás, jó esetben nagyon intenzív, a figyelmet jól lekötő produktum, de kilépünk belőle, és öt perc után már el is felejtjük. Ez azt eredményezi, hogy a színház ma már ritkán művészet, inkább mestermunkák sorozata.


Hámori Gabriella az Örkény Színház Elektra c. előadásában
fotó: Nehéz Andrea

- Ha határon túli magyar rendező kerül egy társulatba, sokan elégedetlenkednek, hiszen sok magyar szakember nem tud érvényesülni.

Bocsárdi László: Nem kell ezzel foglalkozni. Mindenki a saját útját járja. Mindenki az életének egy bizonyos lépcsőfokánál tart, és nem lehet tudni, hogy hány van még hátra a végéig. Ha az ember elkezd az őt körülvevő színházpolitikai összefüggésekkel foglalkozni, akkor elvesztődik. Ha valaki nem tudja magát függetleníteni a körülményektől, elveszti a képességét, hogy a belső hangját követni tudja, és a világ igazán fontos eseményeire figyelni, reagálni tudjon.

- Ezért választ visszatérően klasszikus szerzőket?

Bocsárdi László: Úgy érzem, hogy a klasszikusokban van meg az az energia, amiből táplálkozni tudok. Az az energia, amit mai nyelvre nehéz lenne lefordítani. Nagyon pontosan megfogalmazott archetipikus történetek ezek, amelyeknél valóban szükség van a rendezőre. Giorgio Strehlernek volt ezzel kapcsolatban egy nagyon fontos gondolata: egyetlen feladatunk, hogy a költőt közvetítsük a kortársaknak. Egyfajta hidat jelentünk. A színház legfontosabb kiindulópontja maga a költői mű; az a mű, amely valóban megérdemli a figyelmet, és amelyet a színház korszerű eszközeivel el kell juttatnunk a mai nézőhöz. Az alapvető témák nem változtak. A nagy kérdések ugyanazok maradtak. Persze nem vitatom, hogy olyan kortárs szövegek is születnek, amelyek mondanivalójukhoz már eleve megtalálják a mai színházi formát. Én viszont úgy érzem, a klasszikus remekművek mai színpadra való alkalmazása jelenti számomra az igazi művészi feladatot. Ezekből a művekből folyamatosan energiát is merítek.


Blaskó Péter és László Zsolt a Nemzeti Színház Lear király c. előadásában
fotó: Nehéz Andrea

- A kortársakat nem érzi elég erőteljesnek?

Bocsárdi László: Valahogy úgy alakult a rendezői pályám, hogy a kortársakkal nem jött létre szorosabb kapcsolatom. Persze készítettem kortárs előadást, például Tadeusz Slobodzianek Ilja próféta című szövegéből. A darab alapvető problémákat feszeget. A pillanatnyi dolgokra való reagálás színházát nem szeretem. Rendben van, foglalkozni kell velük, de a remekművek nem csak erről szólnak. Én a színházat sokkal tágabbnak látom, számomra Shakespeare színháza a követendő példa. Egy előadásnak, akár egy jó szövegnek, összetettnek, nyitottnak és árnyaltnak kell lennie, amit nagyon sok kortárs szövegből, illetve előadásból hiányolok.

Kónya Orsolya