Most jobb?

Bejön a színpadra két hótkoksz figura, és elkezdenek vedelni. Aztán még kettõ. Azok is. Edward Albee drámája beleérett a korba. Nem mintha nem lett volna elég sikeres. De amit eddig különlegességnek néztünk, az átment az általános kategóriájába. Nem annyira az alkoholra gondolok, hanem arra, amit elfed. Félelmetes. Félünk tõle. Jobban, mint a farkastól.

Béres Attila hidegre rendezte Albee drámáját. Jéghidegre. Martha, aki imádja rágcsálni a jeget, aztán elfelejti, hogy megette, az egyetlen izzó lény benne. De ő is hidegen izzik. Horesnyi Balázs díszlete az alkoholizálás hűvös szentélye. (Melegség csak az utolsó képben, de végül ott se.) Csupasz, fehér, sarkára állított szoba - görbe - tükrökkel. Hátul bárpult, metálszínű fridzsider, jobbra óriási, kétszintes italtartó, ménkű sok üveggel. Középen kanapé, két fotel - de csak hogy legyen mire ülni. Meg, hogy legyen min fetrengeni, hányni, szexuális inzultust kezdeményezni. Bár mindez a földön is megy nekik.

 Az egyetem rektorának idősödő lánya és történész férje invitálja otthonába az ifjú oktatót és feleségét. Két generáció vicsorog egymásra, miközben tudatmódosított állapotban egyre inkább lemennek kutyába. Valójában a mindenki mindenki ellen című játékot játsszák, miközben négy ember, két kapcsolat - valamint a nézők világba vetett hite - omlik végleg össze. Béres Attila nem ad föloldozást. Ez a Martha és ez a George a pokoljárás után nem képes újrakezdeni azt, amit soha meg se próbáltak elkezdeni.
 A bugyuta gyerekversikéről elnevezett drámából ma sokkal többet értünk meg, mint húsz éve. (A jól ismert darabok sorában ezzel nincs egyedül.) Béres Attila rendezése miközben ráerősít erre, ellene is játszik. A kapcsolathálót, mely úgynevezett emberi érzelmekbol lenne össze szőve, itt az érdekek, a berögzült társadalmi szokások, a ki kit aláz le harci szelleme és az önmagába zárt ego kommunikáció-képtelensége tartja - úgy ahogy - össze. A tévedés ott van, hogy nem csupán a saját pszichéjükben vergődő figurák mennek el egymás mellett, olykor a színészi játék is. A kapcsolatok inkább csak verbálisan tisztázódnak, a viszonyok mibenléte, története, töredékessége és lassú leépülése többnyire csupán demonstráció. A lényeg nem a szereplők között, hanem a szereplőkön belül történik. Négy akciódús “monológ". Van köztük kevésbé látványos is. Egészében véve nem kis élmény így se. Főleg azért nem, mert...

 Az előadás Udvaros Dorottya jutalomjátéka. Bevezeti, fölépíti, elénk tárja Marthát, majd lerombol szinte mindent, amit addig hittünk róla. A mai színpadra hitelesített műben a huszadik századot is megmutatja. Azt a nőképet, amely az emberi játszmák hatalmi pozíciójából hirtelen kipenderültet mutatja. A hisztéria mögötti törékenyt, elesettet. Vesztest, aki a két vesztes közt a vesztesebb. De a szigorúan mai olvasat emblematikus mondatának is ívet épít. A “Lehet, hogy én nem akarok boldog lenni?" gondolatának, amellyel a belénk kódolt boldogtalanságról mesél komolyan és szenvtelenül, miközben sugárzó szenvedéllyel mutatja meg, hogy korunk Marthája miként próbálja megúszni a saját érzelmeit.
 Balikó Tamás fáradtságból és cinizmusból építi George-ot, aki szemérmetlenül titkolja szemérmes érzelmeit. Ő ebben a játékban marad egyedül, ahogy a sajátjában egyedül marad Darabont Mikold Honey-ja és Zayzon Zsolt Nickje is (micsoda beszédes nevű szereplők, hű), azzal a különbséggel, hogy jóval kevesebbet árulnak el abból, ami bennük zajlik. Pedig, állítom, irtó érdekes lehet az is.
 Most jobb? - kérdezgethetnék maguktól Albee kétségbeesett figurái, de nem kérdezik. Inkább kétségbeesetten élik tovább az életüket. A történet végén George - miután rituálisan meggyilkolta meg sem született gyermeküket - a karjában tartva kiviszi Marthát a tükör mögött megelevenedő kertbe, és a meleg reggeli fényben az ég felé emeli.
 Bemutatja két áldozatát: a nőt és önmagát.

Kállai Katalin

(A Pécsi Nemzeti Színház Nem félünk a farkastól című előadása a Vidéki Színházak Találkozóján vendégszerepelt a budapesti Nemzetiben.)