Cipóban az igazság

Meg kellene fogalmazni, hogy mi volt ez. Mármint a TÁP Színház eddigi és eztán következõ színpadon megtörtént és megtörténõ eseményei. Nevében lehetne a megoldás, hogy hát színház ugye, de ne essünk kísértésbe, és még véletlenül se higgyük el, hogy ez az.

Mondjuk, nem mondanám, hogy túl sok példát tudnék mondani a színházra mainapság, de legalább körvonalaiban meg szoktak felelni a hagyományos előadóművészeti elvárásoknak, még ha inkább kevesebb, mint több sikerrel is. Aztán az is felmerül bennem, hogy akarom-e én megfogalmazni, micsoda is a TÁP, mikor ők se nagyon akarják, hogy nekem jó legyen. Sőt, legyen nekem nagyon rossz. Meg mindenkinek.
Ám mindezen nyilván hihetetlenül fontos kérdés előtt sietve szeretnék egy sor szótlan tisztelgéssel adózni a Süss Fel Napnak, a helynek, mely mostantól sírjában nyugszik és csak reménykedni lehet, hogy föltámad, midőn a nap ismét kisüt és mi boldogok leszünk.

A nyilvánvaló öncélúság még véletlenül sem engedte meg ezen a 2007. április 30-i éjszakán a Süsüben a TÁP-pal, hogy felhőtlen szórakozásról emlékezzek meg. És én tényleg megpróbálom megérteni, hogy valóságos megtisztulás, ha az ember kínosan érezheti magát legalább egyszer szélrángatta nádszál kis életében, de nem tudom, vajon ez nekem, az önfeláldozó nézőnek, miként válhat lelki épülésére. Pláne, hogy azért ez egy átverés. És nem csak a nézőt, sőt talán a nézőt legkevésbé, inkább saját magát veri át a minden körülmények között változó lélekszámú és személyi összeállítású, Vajdai Vilmos vezette társulás. Hiszen tulajdonképpen ők azért hatással szeretnének lenni, tehát behódolnak mintegy az oly régen ápolt színházi törekvések egyikének és talán legfontosabbikának. Nem titkoltan és többnyire nevettetni szeretnének és a színpadra lépők közül sokaknak leginkább az lehet a vágya, hogy ne rajta, hanem vele nevessenek. Sok produkción - nevezzük most őket így, mert teljesen esélytelen jobban körvonalazni a dolgot - érződik, hogy van mögötte némi brainstorming és tán egy-két próba is egy-két sör mellett. Innentől kezdve pedig már elvárásaim támadnak.


Először azt gondoltam, csak aki elég tehetséges, az tud kínos lenni a színpadon úgy, hogy kínossága értékes ötletté nője ki magát. Aztán kiderült, hogy lehet, még az se. Az mindenesetre nyilvánvaló, hogy erre törvénytelen mennyiségű ember kíváncsi, kik közül sokan visszajáró vendégei a TÁP-nak és már megtanulták a leckét: hangos fújolással, kifütyüléssel kell reagálni a látottakra, és ha valaki nagyon mókás akar lenni, az néha bravózik is, vagy a szuper szócskával ad hangot véleményének. A Minden Rossz Varietével én másodszor próbálkozom. Az első találkozást is megörökítettem, ehhez hasonlóan, és akkor bevallottam, hogy én bizony tíz-tizenöt perc után a foci vb-t választottam. Most becsülettel végigkínlódtam az estét, mert nem volt se foci, se valami jó kis ketrecharc valamelyik sportcsatornán, de az orbitális tömeg, és az ülőalkalmatosság eleinte felmerülő hiánya majdnem mégis megakadályozott ebben és többször gondoltam többek között arra is, hogy feladom. Az egészben az a végtelenül megnyugtató, hogy nem kell végignézni. Hogy nyugodt szívvel és lélekkel hagyhatom el a nézőteret, mehetek ki egy pulthoz egy jó, hideg és frissítő sörre, és akár ott is felejthetem magam az este teljes, további részére. De tényleg, én még véletlenül sem szeretném elvenni az örömöt a minden este kőszínházakban robotoló, halott és néha élő írók előre meghatározott helyzeteiben, előre megírt szövegeiket, egy rendező által előre megmondott szituációkban előadni kényszerülő művészektől, és nyilván felszabadító baromkodni a fentiekhez hasonlóan, szintén nézőközönség előtt. A tök amatőrök esetében pedig egy afféle kevéssé elfojtott, ám annál nyilvánvalóbb exhibicionizmusról lehet szó és az ő esetükben a helyzet azért majdnem mindig tényleg nagyon ciki.
Olyan ciki, mint a szó, hogy ciki.
Nagyon.

És most elkezdhetném sorolni - és végeredményben ezt is fogom tenni -, hogy többek közt tanúja lehettem Diósi Gábor Woodstock imitációjának, vagy annak, amint Schönberger Ádám először egy nyúllal, később egy parféval, majd mindezek után egyszerre mindkettővel találkozott és ennek nem örült, hogy Máthé Zsolt cipóba burkolta meztelen testét, majd később férfiasságának méretét illetően Bodó Viktor akart vele versenybe szállni, melynek eredményéről nem tudok beszámolni, mert messze ültem, rossz a szemem vagy nem számít a távolság, aztán utóbbitól megtudtuk, hogy milyen marha nagy harc és mennyi munka a színházcsinálás, melyet dalban mondott el közös agresszivitásra invitálva néhány színészt, egy fickó az orrával furulyázta el az A-HA-tól a Take on me-t, aztán a sikerre való tekintettel Nenatól a 99 Luftballont is és a két dal eljátszása közben afféle passzázsként fika került a furulyájába, Spilák Klári Szex és New York-ot szinkronizált élőben, mert ő Carrey Bradshaw, aki tudja milyen a jó szex, de legalábbis nem fél megkérdezni, Peer Krisztián beszámolt arról, hogy német származású családja nagy tutyigyártó múltra tekinthet vissza, Vinnai András vezetésével megvilágosodott végre, hogy mit csináltak a statiszták a King Kongban és mit a Godzillában és hogy ez a látszat ellenére két nagyon különböző és kemény feladat volt, meg azt is, hogy Elek Feri nem kellett statkózni a Sorstalanságba egyedi alkati sajátosságai miatt, Áki és Ivcsi (Horváth Ákos és Kamarás Iván) is izgalmas pillanatokat okozott, midőn a világ leggyorsabb embereiként létezésünk fontosságát is megkérdőjelezték mintegy és ami tényleg fergeteges volt, az Nagy Ervin és Keresztes Tamás heppegő erőemberkedése, melyben a több mint három órás "gigashow" vége felé járva már olyan extatikus állapotba kerültek, hogy Tamás egyik pillanatban Ervin fején pörgött, máskor pedig a gravitációt megszégyenítve Ervin lógott Tamáson, miközben utóbbi masszívan kapaszkodott a lámpaparkba.   
Szóval bocs, skacok, tudom, hogy ezt most nektek nagyon rossz lesz hallani, de az este 11 körül kezdődő "műsor" vége felé közeledve, cirka fél 3 körül már nevettem. Sőt, egyszer tapsoltam is. Elfáradtam, na.

Szerző: Szepesi Krisztina
Fotók: Lehotka Judit Zolka