India Londonban

Április közepén Londonban jártam és megnéztem három elõadást. Az egykori gyarmatbirodalom nem szakadt el a múltjától - a három elõadás közül egyet egy indiai társulat hozott Londonba, egy másiknak pedig (Philip Glass operájának)a témája indiai.

A három közül nem véletlenül láttam két előadást is a Barbicanben. Amikor el kellett döntenem, hogy a rendelkezésemre álló három estét hogyan tudom legjobban kihasználni, első dolgom az volt, hogy megnéztem, mit adnak a Barbicanben. Ez a fennállásának 25. évfordulóját ünneplő fantasztikus intézmény ma is például szolgálhat minden nagyvárosi kulturális központnak. Itt, az egykori erőd területén található hatalmas, csöndes lakónegyed közepére épített Barbican Centre-ben van színház, stúdiószínház, mozi, hangversenyterem, kiállítóterem.
A koncertterem programszerkesztési elvei nagyon hasonlítanak a MüPa hangversenytermének programszerkesztési rendjéhez, de a színházi műsor nagyságrendekkel érdekesebb, színesebb, mint nálunk a Fesztivál Színház műsora. Általában néhány hétig játszanak egy-egy produkciót, de azon belül repertoár-rendszerben, tehát három hét alatt mondjuk 10-12 alkalommal lehet megnézni ugyanazt az előadást. A produkciók mindig befogadott produkciók, de előfordul, hogy a London városa által fenntartott Barbican támogatásával jönnek létre. Itt is vannak minifesztiválok, tavasszal például a bite, ennek keretében láttam a nagyszínházban egy indiai társulat előadását, a stúdiószínházban pedig egy kanadai marionett-produkciót.

Az egyes előadásokról

• Nine Hills One Valley. Írta és rendezte: Ratan Thiyam. Chorus Repertory Theatre, Manipur. Barbican Theatre, 2007. április 17.
 
Látványos előadás és semmi több. Sőt, inkább kevesebb. A társulat Manipurból érkezett és ha nem vetítenék ki a darab szövegét, az volna az érzésünk, valamilyen régi, szép mítosz korrekt előadását látjuk. Csakhogy sajnos kivetítik. A szöveg, amelyet a rendező-koreográfus maga követett el, pontosan olyan, mint a leggyengébb pol-beat dalok szövege a hatvanas években. Üres általánosságok tömege. Sehol egy karaketr, sehol egy valódi jelenet. Rítus rítus hátán.
Ami az előadásból mégis emlékezetes, az néhány szép vízió. Felejthetetlen például, ahogyan négy fiatalember fut egy soha el nem ért cél felé - a négy színész egyhelyben fut, alattuk a földön azok a gyékényszőnyegek, amelyeket a rendező végig szinte egyedüli díszletelemként használ. Az egyes szőnyegek végén egy-egy nő - az anyák - várja a négy fiatalembert. Ott vannak egymástól karnyújtásnyi távolságra, mégis elérhetetlenek egymás számára. Ez gyönyörű volt.
Akárcsak az, amikor kilenc, egy-egy táncosnő által felemelt gyékényszőnyeg a kilenc hegyet, a köztük lévő tér az egyetlen völgyet ábrázolta.
Ratan Thiyam tehát azok közé a koreográfus-rendezők közé tartozik, akik nagy formátumú vizuális tehetségükről azt hiszik, mindenre elég, és úgy gondolják, az egész világtörténelmet el kell magyarázniuk nekünk. És így lesz egy nagy lehetőségeket rejtő produkcióból félig dilettáns, felejtésre ítélt előadás.
Tanulságos volt, hogy a nagyszerű színházteremben hogyan viselkedett a londoni multikulti közönség. Lábuk az előttük lévő széken, sör a kézben, étel az ölükben. Ugyanezt láttam később a Coliseum Theatre-ben is. A Coliseumban ma már ráírják a tájékoztatóra, hogy a nézőtérre ételt-italt bevinni tilos. A metróban ki van írva, hogy cipőnket az ülésre helyezni illetlenség. Mindez hiába. A közönség el van rontva, és attól tartok, hamarosan az ebből a szempontból még meglepően civilizált magyarországon is gondolkodnunk kell majd a kellően hatékony színházi feliratokon.


• 10 Days on Earth. Ronnie Burkett Theatre of Marionettes. The Pit Theatre, Barbican, 2007. április 19.
 
Ez nagyszerű volt. A kanadai Ronnie Burkett egyszemélyes színházát a Barbican kb. száz személyes kis stúdiószínházában láttam. Burkett maga készíti a díszletet és a bábokat (kb. 4-5 méter széles a színpad), maga írja és maga adja elő darabjait.
Ellentétben indiai kollégájával, Burkett tud írni, sőt, remek drámaíró. Ez a szomorú kis történet egy magányos fiatalemberről szól, aki öreg édesanyjával él együtt, és tíz napig nem veszi észre, hogy az anyja meghalt. Ebben a tíz napban kis jelenetekben felidéződik a gyerekkora és egész addigi élete.

Ez így elmondva nem ígér valami sokat, bár maga a darab is nagyon emberséges. De Burkett nem csak szenvedő hőseit szerető író, hanem tüneményes humorú előadó is, aki hihetetlen sokoldalúsággal játssza el az összes - sok - szereplőt a legkülönbözőbb hangokon. És közben finoman, érzékenyen mozgatja a marionettfigurákat. A (felnőtt) közönség jobbra-balra dől, szurkol, együttérez.
A történet külön szépsége, hogy a főszereplő gyermeki álomvilága is megjelenik. Mivel az anyja "Honeydognak" becézi a fiát, egyszer csak látunk egy kedves kiskutyát, aki ráül egy tojásra, kikelt egy kiscsirkét, és léghajón elszáll egy revűtáncosnőként érkező - és léghajóvá átalakuló - vadlibával. Az állatok jelenetsora váltakozik a szinte hiperrealista módon megjelenített emberi jelenetsorral. És mindez egy műbútorasztalosokat megyszégyenítően kidolgozott, tömör fából épült díszletben (amely minden valószínűség szerint szintén Ronie Burkett munkája, bár erről nem szólt a műsorfüzet).
 
További információ:  http://www.johnlambert.ca/english/ronnie/ronnie_productions.htm



• Philip Glass: Satyagraha. Vezényel: Johannes Debus. Rendező: Phelim McDermott. Díszlettervező-társrendező: Julian Crouch. English National Opera at the Coliseum Theatre.
 
A The Times kritikusa tömören írja le ezt a hihetetlenül szép előadást:
 “Akrobaták és bábjátékosok halmoznak csodát csodára. Tele a színpad újságpapírrral: mindenütt újságok zizegnek, miközben a lapokat olvassák, majd szinte észrevétlenül, hatalmas papírmasé-figurákká alakítják, és lesznek belőlük istenek, állatok és politikusok."
Részletesebben: olyat már sokat láttunk, hogy egy viszonylag jól megírt történetet egy rendező lilán adott elő - kitalált mindenfélét, hogy érdekessé tegye saját magát. Itt az ellenkezője történik. Az 1980-ban született mű, amelynek zenéje a legszebb repetitív zene, amit valaha hallottam ( és amelyből részletek hallgathatók az English National Opera weboldalán: http://www.eno.org/satyagraha/home.html ), rendkívül elvont módon van megírva. Szövege teljes egészében a Bhagavad Gítából vett részletekből áll, bár a szerző olyan címeket ad az egyes jeleneteknek, mintha azokban valódi történés zajlana. A szövegkönyvet elolvasva azonban semmi sem derül ki egy nagyon vázlatos történésen kívül. És ez három felvonáson át így megy.
A darab arról szól, hogy a fiatal Gandhi ráébred a feladatára: fel kell szabadítania India népét. A mű finoman utal a reinkarnáció tanára is, amikor az első részben Tolsztoj, a harmadikban Martin Luther King is megjelenik, mint Gandhi eszméinek elődje és utódja. Ebből a rendkívül nehéz anyagból készített az egyre sikeresebb Improbable színházi együttes két alkotója, Phelim McDermott és a díszlettervező-társrendező Julian Crouch egy majdhogynem szórakoztató, mindenesetre varázslatosan látványos előadást.  (Weboldaluk: http://www.improbable.co.uk/  ) Még az angol nyelvű feliratok is bele vannak komponálva a látványba. A színpadot hátul félkörívben lezáró fal néha különböző pontjain ablakszerűen megnyílik, és ilyenkor hol egy ember, hol egy állat, hol valamilyen különös szörny tűnik fel az ablakban. Végig visszafogott, derb színek jellemzik a látványt, de ezt a látszólagos szürkeséget folyton oldja a szereplők világítóan fehér ruhája és a váratlanul, az újságpapírokból titokzatosan kialakuló óriásbábok.  A repetitív zene pedig tökéletesen illik mindahhoz, amit Indiáról gondolunk. Az egész este egyetlen hatalmas meditatív varázslat.
 
Külön élmény maga a tény, hogy a legalább 3000 nézőt befogadó színház zsúfolásig tele volt és hatalmas, tomboló siker volt. Kortárs operaelőadáson ilyesmit még soha nem láttam. Éppen ideje, hogy végre itthon se csak felvételről ismerkedjünk John Adams és Philip Glass operáival.
A produkció a közeljövőben New Yorkban, a Metben lesz látható. (A Coliseumban május közepéig játsszák, összesen kilenc alkalommal. Tehát Londonban körülbelül harmincezer ember fogja látni ezt az előadást.)

Fábri Péter