Darvas Iván a Sorstalanságban

Darvas Iván arca végigkíséri az életemet.
Azt hiszem, akkor döntöttem el, hogy színész leszek (mert én az vagyok, ha írónak is hisznek), mikor a Liliomfiban úgy változott át zsémbes öregbõl csintalan ifjúvá, hogy a szájából kivett néhány dió és szilvaszemet, és felnevetett. Férfiasabb jelenség volt Gérard Philippe-nél, de néki is nagy bája volt. Ráadásul magyar volt. Mint én. /KORNIS MIHÁLY/


DARVAS IVÁN
(1925. június 14. - 2007. június 3.)
Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Hogy az én magyarságomat, magától értetődő hazaszeretetemet idehaza megkérdőjelezik majd, mégpedig a szabadság első napján (és az övét is) ez hatéves koromban - és még sokáig - bevallom, fel sem merült bennem. Korosztályomban ezzel nem voltam egyedül. "Sorstalanságom" nem volt nyilvánvaló, bár egyike volt szüleim legrosszabbul őrzött titkainak. A forradalom alatt azután anyám - aki mint akkortájt minden jó ízlésű nő, a maga nézői és persze színésznői módján egy kicsit szerelmes volt Darvas Ivánba - lelkesen tárgyalta apámmal a hírt, hogy "az Iván" bement a testvérbátyjáért a börtönbe a felkelőkkel, hogy kiszabadítsa. Ez igen, ez férfi, hallottam apámtól, akinek nem volt kétséges, hogy a forradalmat az oroszok le fogják verni, és ha Darvas nem emigrál, börtönbe kerül majd, sőt, ezért a tettéért akár fel is akaszthatják. De Liliomfi, Rómeó, a Királyasszony lovagja, satöbbi - az én gyermek-szememben a szerepeivel ő azonos volt - itthon maradt. Mikor így döntött, csak azt tette, amit én, gyermek rajongója, elvártam tőle. Én azt gondoltam, hogy az igazi színész ilyen. Ma is ezt gondolom, de a színészek többsége azért mégsem ilyen. Legföljebb a színpadon.

Hát Darvas Iván mindenütt ilyen.


DARVAS IVÁN A LILIOMFI CÍMŰ FILMBEN

Nézem a hetvenhét éves művészt a Sorstalanság dugig telt nézőterén a József Attila Színházban, két notábilis nyak között a résben, és - ami ritkán szokott megtörténni velem, ha színházban vagyok - hiszek neki. Felolvas egy regényt. Alaposan (de jól) meg van húzva a szöveg, mégis, azért ezt megtenni: a magyar Nobel-díjas alapművét, egy tizenéves fiú Auschwitzról tett vallomását láttató erővel - nem, ennél többet kell mondanom: - az Eszköztelen Át-változás varázslatát bemutatva, pszichofiziológiailag is hitelesen - még egyszer mondom, mert a Sorstalanság speciális esetében ennél nem lehet nagyobb dicséretet elképzelni sem: - hitelesen olvasni fel, jóval túl a hetvenen: ez több, mint egy ősz mester tudása.

Több mint a kortárs méltó tisztelgése.


 DARVAS IVÁN A SZERELEM CÍMŰ FILMBEN, TÖRŐCSIK MARIVAL

Darvas Iván evvel a felolvasással letette doktori disszertációját a magyar kultúra asztalára. Mégpedig oly tárgyban, amire az életútja jelentkezik az embernek, nem ő maga, amire nem lehet aspirálni, amit előbb bizonyos értelemben hibátlanul meg kell tenni, mármint az életet, hogy utána az ember a véletlen - Véletlen? Nem, inkább az Okvetlen? - vizsgabizottsága elé állva sikerrel bizonyíthassa, ’44-es és ’56-os mártírok láthatatlan serege előtt is, hogy a maga részéről képes a Holocaust lényegében felfoghatatlan tanulságainak megcsendítésére.


DARVAS IVÁN AZ EGY HÉT PESTEN ÉS BUDÁN CÍMŰ FILMBEN, GARAS DEZSŐVEL

Ül az ember a nézőtéren, és kettős megrendültséget érez. A szöveg jó, nagyon jó, nagyon kemény, szabad, vad, keserű, de hát ezt én tudom, tudtam már évtizedek óta. Hanem az öreg Darvast ebben a szerepben látni több mint ha Minellit látnám valamelyik Thomas Bernhardban, nekem. Hófehér a haja már a hajdani markáns arcú hősszerelmesnek, aki olyan bravúrosan játszott vén embereket fiatalon, és úgy jutott el valóságos aggkoráig, hogy ha kellett, gondolkodás nélkül kockára merte tenni annak esélyét és mindent - nem is egyszer. Ez az ember nem nyalt seggeket, így élte le hosszú életét. Modorosnak minősítettem dikcióját a nyolcvanas évek végén, de ez minden jelentős színész sorsa; mára megértettem, azoknak a hangsúlyait a néző úgy bevágja, mint a Hiszekegyet, és aztán vagy azt kéri számon rajtuk, miért hallja, vagy azt, hogy miért nem hallja épp.


DARVAS IVÁN ÉS GÁLVÖLGYI JÁNOS
Foto Szkárossy Zsuzsa

Darvas Iván teljes, eseményekben és szerepekben is bőséges életével ütötte a hitelesség pecsétjét kényesen úri beszédmodorára. Hallgatom e nagy színészt, immár öreg embert, aki betegségekben elnyűve, de művészi és emberi alázatában ronthatatlanul, csorbíthatatlanul, bárha nem mindig bírja levegővel Kertész Imre csodálatosan font körmondatait, de - nem adja fel. Sosem adja fel. Nem érdekli, hogy egy-egy lélegzetvétele meddig tart ki a Markóban meg a Csillagban kissé tönkrement tüdejében, mert ő minden esetben tudja, meddig kellene tartania, és MEG IS MUTATJA, mi a pontos hangsúly-beosztás, hol a vége egy-egy gondolatnak. És ott a vége.

Megéljük, borzongva.


TÖRŐCSIK MARI ÉS DARVAS IVÁN AZ EGY HÉT PESTEN ÉS BUDÁN CÍMŰ FILMBEN

Utólag döbbentem rá: a felolvasás alatt egyszerre, egyben láttam ebben az emberben a sokarcú tisztességet, amit végső soron több mint ötven éve bámulok; akit már másik színész-példaképem, Gábor Miklós is őszintén irigyelt autonómiájának a gráciája miatt. (Gyönyörűségesen ír erről ötvenes évekről szóló naplóregényében, a Sánta szabadságban.) De hát valóban: Darvas Iván volt e nehezen viselhető korban és helyen több magyarajkú nemzedék számára is a tiszta szemű kamaszkor, az életet élvezni bátor, vad ifjúkor, aztán a halnikész férfikor is, és a rezignált, bölcsebbé lett felnőttkor éppúgy: Tuzenbach és Popriscsin és Asztrov, Alvinczi Eduárd, Beckett- és Moliére-hősök, Alceste és maga Moliére... és... és... Darvas nem alkudott senkivel, semmivel.

Talán mégis ilyen a színész.

És ilyen az igaz magyar.

Örülök, hogy látom.

-  Kornis Mihály-

Kritika, 2003. február

 

Kapcsolódó cikk:

- ELHUNYT DARVAS IVÁN