Máthé Erzsi karneváli éjszakái

Trois férj, hadarja összemosva a szavakat, mexikói francia dialektusban.
Harapdálja, ízlelgeti a mondatokat, szófacsarintásaival is partnereit kóstolgatja. Szétfolyik, mégis egyben van. Behízelgõ modorban adja a decens matrónát. 
Na, kisfiam, kösd fel a meleg alsónemût, cirógat a szemeivel. 
Koros ember is ember, sõt.
Az érett hölgyekrõl amúgy is nehezebb beszélni.


Máthé Erzsi és Pálmai Anna

A Katona József Színház Goldonijában víg özvegyet játszik.  Szakács Györgyi szépséges kelmékbe csomagolta a madámot. Napsugarasak ezek a selyembrokátok. Nemcsak az övé, az egész együttesé.
Nincs végig színen, de ha bejön, hőhullámok gerjednek, amerre átvonul. Nem nagyon lehet másra figyelni. Könnyedén iskolázza le a konkurenciát. Látja magát, a környezetét, s pörgeti gyűrűkkel ékszerezett ujja körül a férfinépet.
Goldoni mesternél, mint tudjuk, mindenki pörget maga körül mindenkit. Az élet örökös pulzálás, chioggai csetepaté, terecskére nyíló új lakás, jönnek a régi szeretők, az új szeretők, a lényeg, hogy élünk.
Máthé Erzsi tragikomédiába áztatja ezt a gyönyörű, drámai nőalakot.
Megmutatja nekünk az elmúlás szépségét, tragikumát, a búcsúzás groteszk fájdalmát, s az elpusztíthatatlan életerő diadalát.
Sosem a kor diktál, hanem az energiák.
A vitalitás. A vágy.


Máthé Erzsi és Bezerédi Zoltán

Máthé Erzsi nagyasszonyának mindebből sok mérővel adatott. De a hiú, balga kívánósságból is, amelyet úgy cipel egy életen át, mit más a testi adottságait. Bunuel A szabadság fantomjában  végig képen tart egy viseltes férfiút, aki nem csinál mást, csak zsákot cipel a vállán, a la Sziszüphosz.

A vágyokozása lassacskán átárad társaira.  A jó Goldoninál kergetőznek, bukdácsolnak, viháncolnak, üzekednek, civakodnak. Kakaskodnak, kutyálkodnak, szerelmeskednek. Szerelmeznek. Élnek, mint Marci Hevesen.
Ha színen van, övé a főszerep.
Lássuk, uramisten, mire megyünk ketten. Én, az ún. korosodó szépasszony, s a férfinép apraja, nagyja. Van belőlük bőven, hál’ Istennek. 
A szépasszony szó mindegyik eleme hangsúlyos. A szép is és az asszony is. Máthé Erzsi, úgy hiszem, világéletében igazi nő volt és most is az. Szerelmek és csalódások koszorúzták tündökletes színészpályáját. Arcok, képek, filmek, színielőadások rémlenek fel a múltból, amelyekben le szokta nyűgözni a publikumot.
Mindig szabatos. Mindig elegáns. Mindig határozott. Mindig nő.
Ennél többet nem is nagyon merek róla mondani.  Ha rá gondolok, beúsznak vidéki színészévei, mondjuk Pécsről, meg Debrecenből. S a túlpartról integetők csoportjából előtűnik egy testes komikus és színidirektor, a legnagyobb nevettetők egyike. Szendrő József, aki Nóti Károly A nagy  költő című örök érvényű bohózatában úgy ropogtatta  Rabindranath  Tagore nevében az "r" hangzókat, mint más a diót. No meg gyilkosan dévaj, lapos pillantásokkal  lesett oldalvást a feleségére:  "Na mi van, kisanyám?" Beleremegett az ember, és nem csak a kacagásba.
A karneválvégi éjszakában Máthé Erzsi pazar és méltó szerepformálással ajándékozta meg Goldonit, a publikumot, és legfőképpen önmagát. Elindul valahonnét ez a nőalak, s nagyon messzire jut, mert nagyon nagy pályát táncol körbe.
Adva van egy korosodó nő, akinek vágyai nem lohadnak, sőt. Elfogyasztott már néhány férjet, szeretőből is jutott egynehány.  Jut is, marad is.  Vitalitása nem számokban mérhető, hanem életörömben, fájdalomban, szépségben. 
Valósággal szétveti a szerelemvágy.
Mert nem lehet, hogy valaki, egy ember, szerelem nélkül éljen.
Szerelem s küzdés nélkül mit ér a lét.
Aki éppen útjába kerül, annak elkapja a grabancát. Az erősebb nem képviselői sietősen odébbsasszéznak. Az ilyen hevület minimum elgondolkodtató. Van, akit úgy megperzsel, hogy elszáll, mint a pernye az égbe.
Ifjoncok, középkorúak, deresedők riadtan rebbennek szét az útjából. 
Micsoda tragédia rejlik egy ilyen nőalakban. Nem is tragédia, tragikomédia.  Rendre kiröhögi magát. Ő látja legjobban megalázkodása rettenetét. Tudja, könnyen nevetségessé válhat egy efféle nőszemély.
Thomas Mann Halál Velencében című kis opuszában, Luchino Visconti pedig nevezetes filmjében értekezett hasonló élethelyzetekről.
 Egy ember, aki nem egészen ura már az összes körülményeknek. Tragikus ez a sors, tudatosítja Máthé Erzsi szépen megmintázott nőalakja.  Ennél már csak azoké tragikusabb, akik szép csöndben összehúzzák magukat, elszürkülnek és meghalnak. De az övét élteti az energia, s akkor is virgonckodik majd, mikor már nem csapdos a férfiak közt, csak kacagva szemléli a világot. 
Goldoni és Zsámbéki Gábor, úgy hiszem, méltó feladattal szólítottak meg egy nagy művészt. A sziporkázó zuhatag, amit látunk, vajmi nehezen rögzíthető szavakkal.
Inkább csak a zenéjéről kellene beszélni. A hangjairól. A sírásról és az örömről. A végtelen áradásról, ami nem hagyja kihűlni a világot. Mert hát káprázatot látunk, varázslatot. Képeket az ember jobbik énjéről és nyomorúságáról.  Humorral, gyilkos öniróniával.
A beszédmódjáról is értekezéseket kellene írni. 
A hablaty, a mormogás, a szájban  elnyammogott szótestek bugyborékolása vadul önleleplező és roppantul mulatságos.
 In statu nascendi, látjuk, amint átbukik a tragédia komédiába. 
Egy nő, aki magában hordozza a világot.
Une homme.
A nagy tragikomika szarkasztikus piruettekkel köszönti hallgatóit a színészet magasiskolájában.  

Premier után két nappal, egy vasárnapi napon úgy rémlett, színészi remek művet láttam.
A produkció Pécsett folytatódik.
Gondolom, van még, akinek megdobogtatja a szívét.

KOVÁCS DEZSŐ
Fotók: Szkárossy Zsuzsa

(Első közlés: Premier, 2007. június-július)