Egriek a POSZT-on

Az egri Gárdonyi Géza Színház két elõadással szerepelt az idei POSZT versenyprogramjában. A párnaember két díjjal térhetett haza: a  MASZK Országos Színészegyesület színészzsûri a Legjobb férfi alakítás díját ítélte Mészáros Máténak, a Pesti Mûsor pedig a Legjobb 30 év alatti színész díjat adományozta Schruff Milánnak.

Világjáték
A párnaember a POSZT-on

Polcz Alaine A világjáték című könyvében ír arról az általa kidolgozott terápiás módszerről, amelyben a gyerek egy sok elemből álló építő játékban modellez világot, s tárja föl öntudatlanul azokat szimptómákat, melyek a szakértő számára pontosan jelzik a cselekvés útját, a terápia irányát. Az egriek A párnaember című előadásában egy számítógépes egérhez hasonló kis kamera segítségével vetül a vaszárka-díszlet hátsó falára a lego-játékból felrakott minivilág, hogy később, egy megnyíló hátsó ajtó mögött - a kamerát kezelő, Kaszás Gergő játszotta Katurian révén - félelmetes, emberi méretű vízióvá terebélyesedjen a "világjáték". A hátsó szobában ülő szülők (a vallató tisztekből átvedlett muris parókát viselő Gál Kristóf és Mészáros Máté) évekig kínozzák Katurian bátyját, szentesített eszközként azzal a céllal, hogy a kisebbik fiúból író, pontosabban professzionális rémálomtermelő-kisiparos váljék (A főhős számára a kínzás látványa rejtett, csak a szomszéd szobából átszűrődő hangokból értesül róla). A tervet, mint később kiderül, a szülők túlteljesítik, amibe nem csak ők halnak bele, mikor - testvére állapotát látva - Katurian megfojtja őket egy párnával: a debillé kínzott báty ugyanis mérnöki precizitással, módszeresen hajtja végre később a helyi gyerekeken azokat a horrorisztikus gyilkosságokat, amelyeket öccse meséiből megismert.


Mészáros Máté és Kaszás Gergő  A párnaember c. előadásban

Martin Mcdonagh darabja a mesei helyzetet fordítja visszájára: a hősök által gyerekkorban megszerzett trauma-tőke gazdagon fial vért, agressziót, brutalitást, és persze ugyanilyen mértékben gyilkos, monty pithonos humort (ezt már, tegyük hozzá, az író - nem a darabbeli, hanem a valódi - saját jogán). A repetitív dialógustechnikáról és a mindig új és új csavarral élő történetszövésről viszont Tarantino juthat eszünkbe, sajnos a harmadik felvonásban pejoratíve: a legerősebb mese a "kis Jézus" nevezetű leányról szóló üdvösen zárhatná a darabot, azt követően, hogy a főhős maga fojtotta meg szörnyeteggé lett és tett bátyját, pontosan úgy, ahogy szüleit. (A mesebeli kislány arra kéri szadista mostoháit, hogy játsszák el vele Krisztus passióját - töviskoronázzák, korbácsolják, feszítsék keresztre, temessék el élve -, s azok készséggel teljesítik a kívánságot.) Ez a pont olyan zárlatot eredményezhetne, amely a nézőre bízza, hogy hogyan teszi helyére az utolsó puzzle-darabkát a történetben. Mcdonagh azonban tovább csűr-csavar: az, ahogy a novelláit menteni próbáló Katurian alkudozik a rendőrökkel, s amelynek révén ráláthatunk a két epizodista saját pszichózisára, még némileg indokolható, mert történetet kreál a fakabátoknak, szerepet a színészeknek. A kivégzett főhős rapid feltámadása a végén azonban már biztosan fölösleges. Nagyobb probléma, hogy ez a felvonásnyi vörös farok, a maga tisztán bohózati hangütésével részben kioltja azt a hatást, amit Dömötör András e. h. egyébként invenciózus rendezése, valamint a színészek, mindenek előtt Kaszás Gergő erőteljes játéka előzőleg kiváltott belőlem.
Ennek ellenére és a látottak alapján azt gondolom, hogy Dömötör egyszerre ügyes kezű színészvezető, és "saját világot építő" (tán nem avítt kifejezés még) "látomásos" rendező, aki a színházi eszköztár teljes skáláját uralja. A játékvilágot a valódival összekopírozó vizuális effekt telitalálat, amit az is személyessé tehet, hogy a Katurian által kezelt lego nyilván mindnyájunk kezében megfordult hajdanán. Ezen felül az előadásban nemcsak a vízióknak véget vető ajtócsapások pontosak, hanem a véres helyzeteket eufémizáló swingkorszakbeli zenei idézetek is találóak. Dömötör magabiztosan rángatja dróton figyelmünket, ejt csapdába gyakorta minket, kottahűen poentírozva Mcdonagh darabját. Legfontosabb erénye, hogy a színészek játékfolyamata, minden üresjárat nélkül, végig kristálytisztán artikulált. Gál Kristóf nagy vehemenciával hozza az izomagyú verőembert, míg Mészáros Máté a joviálisabb és engedékenyebb főnök szerepében tündököl. Virtuózan oldja meg a sértődött dilettánst, amikor a vonatsínen közlekedő süket kínai fiúról szóló történetét a főhős leekézi. Schruff Milán tágra nyílt szemű, félszeg, naiv alakot formáz a félkegyelmű nagyobbik testvér szerepéből, megrendítően hitelesen. Kerek Vivien pedig úgy áll az előadásban, ahogy egy gyerekszereplőnek egyedül szabad ebben a rémdrámában: eleven tényként van jelen.


Kaszás Gergő  A párnaember c. előadásban

Mégis, az időt Kaszás Gergő elemi érzékenységgel fogalmazott Katurian-alakítása zökkenti ki számomra ebben az előadásban. Hadd csorduljon túl ez az írás ennek - teljesség igénye nélküli, mégis részletesebb - lejegyzésével.
Az első részben látszatra fegyelmezett alattvaló, nem reagálja le, mikor verik. Feláll és ugyanott folytatja, ahol abbahagyta. Csak az arca, a pólója lesz egyre véresebb a vallatás alatt. A néha arcát környékező mosoly akár hebehurgyának is tűnhet, a lelkében és intellektuálisan szabad ember még diktatórikus helyzetben is csak mosolyog, hogy milyen abszurd az egész, még hogy a környéken történő gyerekgyilkosságoknak köze lenne a szövegeihez. Naiv, ál-naiv? Védi az írói mundér becsületét? Szétválasztana fikciót és valóságot? Röviden: normálisan viselkedne? Hiába, mindhiába. (Aztán kiderül: mégsem neki lesz igaza.)
A második felvonásban egy cellában látjuk a testvéreket. A félkegyelmű bátyus valóban gyermek; naiv és bújós, a fenekét vakarja, mesét kér, hogy feledje a kínzó viszketést. A mesék az inkriminált szövegek szabad, élő változatai. Nyugodt, szinte meditatív hangon kapjuk Kaszástól a legdurvább horror képeit, almába rejtett zsilettpengét nyelő egyik, lábujjait lemetszett másik gyerekről. De Katurian életében először - ez az alakításból százszázalékosan kivehető -durván bánik a tesóval: fejét a vaszárka falába veri, mikor az angyali hangon bevallja, hogy tényleg ő követte el a gyilkosságokat. Ám, mivel továbbra is csügg rajta, kapaszkodik belé rendületlenül: nincs mit tenni, mesélni kell neki megint. Valódi altatót arról, hogy milyen is az élénkzöld malacnak, aki rózsaszínre festi magát, mert nem bírja a kirekesztettséget. (Aztán divina machina: élénkzöld zivatar hull az égből a rózsaszínűekre, hogy mostmár ők együtt, kollektíve éljék meg a másságot.) A mese véget ér, a gyermek alszik az ölében: a gyönyörű Pieta-utalás után meglepő, mégis egyszerű mozdulat, ahogy a párnát az arcába nyomja a nagytestvérnek, hogy végleg elaludjon, hogy ne szenvedjen tovább, és ne mondhasson ellent, amikor az öcsike tettestársnak vallja magát a gyilkosságokban.


Kaszás Gergő és Schruff Milán A párnaember c. előadásban

Még az is lenyűgöző, ahogy Kaszás teljes értékű, egyszemélyes rádiójátékot prezentál a "Kis Jézusról" szóló mesében a harmadik felvonás elején (ezt is videokép illusztrálja a háttérfalon). A különféle szerepeket egyedül az ő hangján halljuk. Az elváltoztatott hangok karakterisztikusan, mégis minden ripacsériától mentesen, bár kissé karcosan törnek elő belőle.
Kaszás Gergő olyan színész, aki, miközben végigkísér bennünket egy nyakatekert sztori olykor alig követhető fázisain, a fikció direkt és/vagy indirekt zsákutcái közepette sem téved el. Arányérzéke, fegyelme segíti abban, hogy teljes biztonsággal válasszon megfelelő tónust a színházi stílusok gazdag palettájáról, legyen az akár aprólékos és pepecselő mikrorealizmus, vagy a cartoon-network világ túlzásaiban is mértéktartó megjelenítése.
Mindezen túl a legemlékezetesebb a mesélés kivételes szépsége marad számomra, mely egyben kedvenc magánideámat juttatja eszembe, miszerint a Peter Brook-féle színházminimumnak némileg ellentmondva, nekem már a téren átmenő ember sétája se kell, elég, ha velem szemben egy másik ember olyan belső erővel mesél, ahogy azt Kaszás Gergő teszi a Párnaemberben: saját képzeletem terén belül a legszemélyesebb és legvalódibb színház születik meg általa.

Pap Gábor
Fotók: Gál Gábor


Már csak a bohózat...

Egri Tangó a POSZT-on

Néhány hónappal ezelőtt Slawomir Mroźek Magyarországon járt: a Tangó egri bemutatóján. Élete egyik legjobb előadásának minősítette, olyan produkciónak, amely szinte minden írói szándékával megegyezik. Komoly dicséret ez Radoslaw Milenković rendezőnek és komoly tehertétel is: a szerző autentikusnak tart egy előadást a saját különleges szempontjából, amit nem feltétlenül erősít meg az átlagos és a "rontottabb" szemű néző véleménye. A lényeg, hogy az egri előadás kapcsán nehezen vethetőek fel olyan elméleti kérdések, hogy "vajon a szerző így képzelte-e el a jeleneteket a színpadon" vagy "mennyire értelmezte át a rendező a művet önkényesen". Ha hihetünk Mroźeknek, akkor ő Milenković-hoz hasonlóan képzelte a Tangó világát.

A Pécsi Nemzeti Színház nagyszínpadán félbevágott szobát látunk, három bohózati ajtóval. A szoba ki és befordulhat a forgószínpadon: az idő sajátos változását a technika "jeleníti meg". Bal oldalt kis ravatal is látható, a nagymama részére. Jobb oldalt decens, vörös szófa. Valaha szebb napokat látott előkelő család otthona ez. Az ajtók közötti középső fal áttetsző csipke, a padlón világos parkett: Juraj Fabry tere légies és könnyed, átlátható és könnyen bejárható.


Blaskó Balázs és Rácz János a Tangó c. előadásban

A furcsaság az, hogy ebben Feydeau-ra hangolt minimál-díszletben egy kamara-darab kezdődik el, bohózati elemekkel. Egy család változatlan összezártságban él hosszú évek óta. Egymás minden kicsi rezdülését ismerik és már meg is vetik. Életük örökös szenvedélyes egymásnak feszülés, és örökös helyben toporgás. A szellős díszletben nem lehet pontosan érzékelni az indulatok irányát, körkörös mozgását, mert valami "szűkségre" volna szükség az atmoszféra megteremtéséhez. (Könnyen lehetséges, hogy saját helyén, Egerben, kisebb színpadnyílással és színpadmélységgel nem lett volna ennyire feltűnő a díszlet és a szöveg párhuzamossága.)


Nádasy Erika és Vajda Milán a Tangó c. előadásban

A családi lápból Artúr, a huszonéves fiú (Vajda Milán) próbál kitörni. Megelégeli szülei permanens modernitását, és a régi formák felé tör. Hatalmat gyakorol a családja felett. A hatalom látszik az egyetlen érvényes formának, amiből majd kibontakozhatnak az élet új keretei. Sajátos rendszerváltozás, visszarendeződés zajlik le. A hippi szülők (Nádasy Erika, Venczel Valentin) újra elegáns ruhát húznak, tartják az etikettet - hiszen fiuk pisztollyal kényszeríti őket. És Artúr egyik legfontosabb ambíciója, hogy társadalmi státuszát megerősítse, ezért esküvőt is szervez magának. Felkínálja a házasságot Alának (Mészáros Sára), unokahúgának. Az előadás egyik legpontosabban kidolgozott jelenete a fiatalok kettőse, amint Ala érzelmeket próbál Artúrból kicsikarni, de a fiú csak saját forma-eszményével foglalkozik. Artúr kísérlete nem vezethet máshova, csak tragikus bukáshoz. Korábban szüleit vádolja azzal, hogy bohózatban élnek, hiányolja a tragédiát, amit aztán éppen ő idéz elő. A sötétből persze a hallgatag kisember, az örök alkalmazkodó, Edek (Blaskó Balázs) lép az előtérbe, és ő lesz a játszma győztese.

A rendező pontos kézzel építi fel a figurákat: az alakok jól körüljárhatóak, karakteresek, önmagukban mind érdekesek. Ami hiányzik: az együttmozgás, együttjátszás, hogy csapatként teremtsenek meg egy szétesett családot. A széttartó játék mellett a szöveg is "okolható" mindezért: hosszúnak tűnt ezen az estén a darab, feleslegesnek látszott két résznyire meghagyni a szöveget.


Bozó Andrea a Tangó c. előadásban

A többgenerációs család legidősebb tagja Eugénia, a nagymama: Bozó Andrea láthatóan  lubickol az alakításban. Emlékezetes epizód a székkel és a botjával való kilátástalan küzdelme. Megjelenéseikor felélénkül a színpad, a panoptikum élettel telik meg - groteszk módon. És neki köszönhető az este egyik legihletettebb pillanata (ami a meleg ellenére is megfogta a nézőket, mert elhallgatott a széknyikorgás és a folyamatos duruzsolás): a nagymama halála. A világ legtermészetesebb módján felfekszik a ravatalra fekete ruhájában és egyszerűen, szabadon meghal.

A Tangó 1964-ben íródott, még bőven a kommunizmus időszakában, amikor a változások lehetősége sem körvonalazódott. Most, 2007-ben még erősebben látszik, mennyire tisztán és érvényesen látta akkor a történelem (és az ember) természetét Mroźek. Látlelete pontos és fájdalmas. Milenković rendezése egyenetlenebb és elfolyóbb: az írói szigorúsághoz hasonló alkotói szigor hiányzik még talán ahhoz, hogy képes legyen az átlagtól elemelkedni az előadás.

Sőregi Melinda
Fotók: Gál Gábor