Forgách András - PQ 2007.

Forgách András kurátori naplója, amely a 2007- es Prágai Quadriennálé magyar  standjának, témájának -  melynek címe: Liliom Bagdadban - a születését, keletkezésének történetét ismerteti.


A Liliom Bagdadban c. magyar installáció a PQ-n

Egy terv születése
LILIOM BAGDADBAN

1.
A díszlettervezés mára már egy annyira komplex és nyitott művészi formává változott, hogy ha valaki megpróbálná definiálni, mit is csinál egy díszlettervező, könnyen bajba kerülne. A díszlettervezők, vagy inkább látványtervezők voltaképpen az első olyan állítást formálják meg egy előadásról, amelynek alapján a néző tájékozódni tud, amihez képest az egész előadás érvényben van. Az öntudatlanul magunkba szívott látvány képe legalább annyira fontos része az előadásnak, mint a színészi játék, vagy a rendezés. Hogy az egymásra következő képekről, a színpadi változások ritmusáról, vagy azok milyenségéről ne is beszéljünk - mindez szintén erőteljesen befolyásol bennünket, amikor ítéletet alkotunk egy színpadi műről. És végül, de nem utolsósorban: habár a díszlet látszatra csak valamilyen kiszolgáló-funkciót teljesít, egy nálánál nagyobb egész része - művészi felfogásával, azokkal a képzőművészeti irányzatokkal, amiket föl- és beidéz, adott esetben inkább elhelyezi a drámai művet az időben, mint az elhangzó szavak: ma az esztétika eminens szerepet kap a dráma értelmezésében, s ez biztosan a film és a többi média domináns szerepével is összefügg. A díszlettervezők, legalábbis a legjobbak, ma már olyan radikálisan különböző stratégiákat választanak egy-egy előadás látványának megalkotásakor, olyan fokon támaszkodnak a művészi installáció esztétikai radikalizmusára: azaz, hogy az üres térbe rakott nagyon erőteljes állítást tegyenek, hogy meglehetősen nehéz elképzelni, amint különböző díszlettervezők - akik mindeközben építészek, belsőépítészek, szakemberei a szerelésnek, mechanikának, különböző anyagoknak, építésnek és bontásnak, konstrukciónak és dekonstrukciónak - hogyan működnének együtt, egy közös projekt létrehozásában.

És itt kezdődik a LILIOM BAGDADBAN kalandja.

2.
Amikor fölkértek arra, hogy legyek a 2007-es prágai Quadriennálé kurátora, nem egészen tudtam, hogy mire vállalkozom. Világkiállítás, seregszemle, egymás mellé helyezett óriási standok, hatalmas csarnokok, amelyeket megtöltenek a különböző országok nem elszigetelten, hanem valamilyen közös vizualitásba összezárt projektjei - ezek a feltételek, és mindehhez egy olyan projekt menedzselése, amelyik a magyarországi díszlettervezés elmúlt négy évét reprezentálja, nos, egy kissé megijedtem ettől. Nem beszélve arról, amikor az merült föl a rendezőkben, hogy nekünk (az egyes országoknak) kell kitalálni, miről szóljon a terv, hogy MI A TÉMA? Hogy nem csak a standok, pavilonok, nemzetek, de még a TÉMÁK is vetélkedni fognak egymással.

Ha egyáltalán van olyan centrális TÉMA, amire föl lehet fűzni ma egy díszlettervőkről szóló kiállítást. Hiszen éppen a heterogenitás az egyik jellemző jegyük, és egyáltalán: az egész színházi világ nyilvánvaló "kaotikus inflációja", hogy egy viszonylag új kozmológiai kifejezést kölcsönözzek arra a jelenségre, hogy folyamatosan tágul a világegyetem az igazi kortendencia. Korábban divatos volt az "entrópia" fogalmát használni ugyanerre a jelenségre, a széttartó értékrendre. Nehéz lenne ma a színházművészetben, vagy a látványtervezésben valamilyen centrális pontot megragadni: az egyetlen elem, ami ezekben közös: a közvetlenség, az, hogy az előadásnak ott és akkor kell megtörténnie, élő, lélegző közönség előtt (álljon az a közönség tíz emberből vagy tízezerből), más szabály nincs: lehet az előadás szabad ég alatt, lehet az a díszlet, hogy nincs díszlet, lehet a nézőtér a színpadon, és lehet a díszletbe beülni, abban bolyongani: nincs szabály, nincs törvény, ugyanúgy, ahogyan maga a színház, mint olyan, egyre inkább egyfajta köztes szférába jutott: a drámainak, az operainak és a mozgásszínháznak közös mezsgyéjén mozog, sőt, úgy tűnik, hogy a nem kifejezetten drámai alapanyagot használó színházak dominanciája figyelhető meg, ami még inkább kitágítja egy látványtervező lehetőségeit, illetve éppen ezeknek a lehetőségeknek az inflálódását, megsokszorozódását és ezáltal totálisan relatív voltát.

Nagy kérdés, hogy vajon MI LEHET AZ A TÉMA, ami összeránt egy ilyen heterogén közeget, szakmát, mesterséget, művészeti formát, és annak művelőit közös gondolkodásra serkenti és inspirálja?

Először arra gondoltam, hogy saját városomat - mely nem csak adminisztratív, politikai, hanem szimbolikus és egyben ikonikus kifejezője az országnak és kultúrájának is -, BUDAPESTET jelenítsük meg Prágában, legkülönbözőbb helyszínein, vonatkoztatásai pontjain keresztül, de nem egy színdarabon keresztül, és nem is olyan anyagon keresztül, mely már valaha színpadra került, hanem mondjuk egy regényen át (ma többek között a színpadi regényadaptációk korát éljük: mintha nem volna elég színdarab, folyton híres regényeket alkalmaznak színpadra, mintha magában a regény műfajában volna valami, ami színpadra kívánkozik), kerestem egy olyan reprezentatív, kanonizált regényt, amely már sok olvasó kezében megfordult (Kafka, Balzac, Musil, Defoe, Móricz, Ottlik, Jókai, Nádas, Marquez, Dosztojevszkij regényei ötlöttek föl nagy összevisszaságban), és annak helyszíneit vetítenénk BUDAPESTRE, vagy ha ez nem megy akkor egy olyan szöveget kerestem, vagy szövegrészletet, amelyik lényegét tekintve valamilyen módon kifejezi azt, ahogyan egy mitologikussá növesztett helyszínhez viszonyulunk. De nem sikerült találnom egy olyan regényt, amely kellően drámai szituációkat kellően univerzálisan sugalmazott volna: vagy ha számomra itt mégis, akkor sem lehettem bizonyos abban, hogy egy másik országban is. Mert bármennyire is szerettem volna egy rendhagyó kiállítást csinálni, ösztönösen be akartam tartani a játékszabályokat is: a látens színházi kiindulópontot mégsem akartam föladni.

És akkor beugrott. Láttam BUDAPESTET tele mecsetekkel. Láttam BUDAPESTET, és olyan volt, mint egy arab város. Elvégre volt itt török megszállás, maradhattak is volna tovább is, mint 400 évig, ki tudja, milyen hitű ország alakulhatott volna itt ki, ha a történelem másként alakul. Mi van akkor, gondoltam, ha találok egy olyan, karakteresen BUDAPESTEN játszódó nemzeti drámát, amelyet annak a - ma már világméretűvé vált, és egyes történészek szerint a "civilizációk harcának" leírt  - konfliktusnak a tengelyén keresztül vizsgálnánk meg, amely ma leginkább uralja mindennapjainkat is: azaz a mohamedán világ és az európai (illetve amerikai) országok hol intenzívebb, hol kevésbé intenzív, rivalizáló és összeütköző kultúrái (és olykor hadseregei) konfliktusának mentén néznénk meg. Találtam egy univerzális metafórát arra, ami ma a kultúrában és a civilizációban történik. Igaz, meglehetősen politikai karakterű ez a metafora, de ha arra gondolunk, amit a televízióból és az ujságokból és az internetről ömlik ránk nap, mint nap, akár az iraki háborúról szóló tudósítások formájában, akár a többi közel-keleti konfliktus véres és tragikus és szünni nem akaró harcainak formájában, és arra gondolunk, hogy amikor egy színházi előadás - legyen az Moliére-darab, vagy Sarah Kane-mű megvalósítása - megszületik, a beszélgetések a próbamunka és a darabok elemzése során óhatatlanul érintenek ilyen érzékeny, és véres toposzokat, ha nem föltétlenül aktuálpolitikai elemzés formájában. A radikalizálódás, a fundamentalizmusok nagy láthatósága soha nem volt ilyen intenzív a második világháború óta.

De nem akartam egy véresen komoly TÉMÁT, hanem egy játékos, és nyitott, sokféle megközelítést lehetővé tevő témát. Így bukkantam a LILIOMRA, arra a magyar darabra, amelyik kétségtelenül a legnagyobb nemzetközi pályafutást futotta be az összes magyar dráma közül - hogy miért, azt most nem elemzem -, és határoztam el, hogy a kiválasztott öt tervezőnek, akik a legizgalmasabb díszleteket tervezték az elmúlt években magyar színpadon (ötben limitáltam a számukat, de ez nem jelenti azt, hogy ne találhattam volna másik ötöt, aki ugyanolyan színvonalas és izgalmas, de muszáj volt egy vonalat húzni, ma már úgy látom, az ötös szám is nagyon magas volt, a három, amelyre végül a csapat gyakorlatilag redukálódott, közelebb van a kooperációra hajlamos és képes szuverén személyiségek számához, de erről később), a LILIOM BAGDADBAN témát vetem föl. Mi lenne, ha létrehoznánk egy olyan előadás díszletét, amelyben a LILIOMOT úgymond Bagdadban adnák elő?


A tervet 2006 júniusában így foglaltam össze:

"LILIOM BAGDADBAN"

A 2007-es Prágai Quadriennálén nem leltárral, hanem öt díszlettervező közös installációjával mutatkozunk be. A felkért tervezők: Ágh Márton, Antal Csaba, Fodor Viola, Kentaur, Khell Zsolt. A szervezők általal kiirt "TÉMA", amely most a magyar PQ témája lesz ("Liliom Bagdadban") lényegében annyi: miként látunk rá saját kultúránkra, és főleg városunkra, Budapestre, egy távoli - most a tévéképernyők és a média és az internet révén, a háborúk és terrorcselekmények miatt inkább riasztóan, mint vonzóan közeli - és ősi civilizáció, kultúra, politika, vallás és eseménysor felől, egyenesen Bagdadból. Szembesülnénk azzal, miként módosítja, transzponálja, transzformálja világképünket - és közvetlen viszonyunkat a saját környezetünkhöz, szellemi és térbeli környezetünkhöz, a színházról való gondolkodásunkhoz - egy olyan világesemény, amelynek hatásai, hosszú- és rövidtávú hatásai, vizualitása kikerülhetetlen (az olajárakról nem is beszélve). Budapest mint Bagdad, Bagdad mint Budapest.
A közös díszlet (vagy díszlettárgy) Molnár Ferenc: Liliomjának feldolgozása lenne: nem csak azért, mert kevés egyetemesebb - és a világon sikeresebb - magyar színdarab van a magyar irodalomban, amely egyszerre könnyed és balladisztikus, cselekménye egyszerűen elmondható, és igen konkrétan a magyar fővárosban játszódik, és amelyre ugyanakkor nem nehezedik a nemzeti reprezentativitás agyonrágott és agyonértelmezett fogalmi és esztétikai rendszere, és a PQ-projektben ábrázolandó világtól való gyökeres távolsága is alkalmassá teszi arra, hogy az interpretáló és transzponáló vonalhálózat - az elkészült installáció - minél érdekesebb és fantáziaébresztőbb legyen. Távolabbi pontokat nehezebb lenne találni. Iszlám kultúra, iraki háború, útszéli robbantások, precíziós bombázás és a mohamedán kultúra páratlan gyöngyszemei, lángoló olajfúró kutak, ledöntött szobrok, romok és szenvedélyek, Guantanamo és Al Quaida, vallás és ideológia, szunniták és shiiták, érzékenység és érzéketlenség, tapéta és véres valóság, szemben egy olyan európai, vagy európába beilleszkedni kívánó kultúrával, amelyikben még egyáltalán nem dőlt el véglegesen, hogy miként rendeződik a nemzettel, a nemzeti történelemmel és kultúrával való egyetemes viszonyunk, és egyáltalán, hogy hol tartunk magunkkal. A végső produktum nem akkor lesz jó, ha filozófiai válaszokat ad ezekre a kérdésekre, hanem akkor, ha mint színházi installáció hatásos lesz: egy olyan előadás díszlete, amelyben maga a díszlet az előadás.
Az öt tervező intenzív együttgondolkodása, kollaborációja fontos eleme az installációnak: a díszlettervezők ritkán működnek ugyanis együtt. És ezek a tervezők elég markánsan különböznek is egymástól. Megjelennének ugyanakkor külön-külön is, a nem föltétlenül homogén felületű installáció részleteiben, a közös katalógusban, amelyben bemutatjuk őket, és azokon a videókon is, amelyek a folyamatosan pergő Liliom-előadások között bemutatnák (3-5 képernyőn) az egyes alkotókat. Közös gondolkodás, külön artikuláció - a lényeg, hogy ne egymástól idegen elemek inkoherens halma legyen Prágában kiállítva, hanem egy érzékenyen összefüggő rendszer, egy szemünk elé kiterített elképzelt előadás virtuális lenyomata.

--------

"LILIOM IN BAGHDAD"


Hungary represents itself at the 2007-es Prágai Quadriennale with an installation of five designers. The "THEME", ("Liliom In Baghdad") is essentially the following: how do we perceive our own culture, first and foremost our own town, Budapest, from the point of view of a distant and still - through the constantly streaming images, the news, the media and internet, and because of the terrible war and all the terror acts - frighteningly and not always attractively close civilisation, how do we perceive our own surroundings, our own world from the perspective of the most burning problems of the present, those political, historical and religious events that provoke an answer from us every day: right from Baghdad.
We shall be confronted with the fact of how a world event (of which the long- és short distance effects are inevitable and instant, its visuality is everywhere) influences, transpires, changes, transposes our view of the world (not to speak of the price of the oil). 
Budapest as Baghdad, Baghdad as Budapest.
There are very few Hungarian plays outside Ferenc Molnár’s Liliom that are more universal - and so successful. It is playful and balladistic, light and serious, its action is easily told, and last but not least, it is set very concretely in the Hungarian capital. And with all these virtues, it still doesn’t carry the burden of being a big representative national play, with all the chores of an overchewed and obligatory interpretation. Its a wonderful play with wonderful roles in it.
But its radical distance from the present day war-conflict makes it also a very apt material to be a really fruitful starting point of an interpretative approach, to open up our imagination. Although Liliom (it means "lily" - our hero is a flower), can be seen as a tragedy, it is still a kind of an idyll, a bourgeois drama, the hero of which - the drifting and charming outskirt roughneck, Liliom, who, after a failed and rather amateur robbery commits suicide - turns up even in Heavens, and gets another chance to correct his life. Liliom was written at the beginning of the XX. century, its themes are still the themes of the great bourgeois themes of the XIX. century, love and the eternal solitude of the human being, but its genre and method are unbeleivably modern, its dialogues are swift, spirited, still poetically irrational, its simple heroes get to the heights of Dostoyevski and Woyzek, Pinter and Beckett. 
Liliom in Baghdad.
Scenes of a war, precision bombing, acts of terror, Islam aesthetics, architetcture, calligraphy, burning oil wells, beheaded hostages, bloody rags on the ground, ruins and passions, Guantanamo and Al Quaida, presidents and manifestations, religion and ideology, sunnites és shiites, sensibility and cruelty, wallpaper and bloody reality - against the horizon of our peaceful, still, Hungarian, that is European, or trying to be European culture, in which things go calmly, more or less under the surface, and in which it is not yet decided how we arrange our universal relations with our own nation and our national history and culture, and in general, where do we stay with ourselves and the world, not to mention the Hungarian minorities in the neighbouring countries, and our relations with Asia ("the Chinese are coming") and the Middle-East ("who is a Jew? who is an Arab?").
The resulting product will be a success only if it doesn’t try to give a philosophical answer to these questions, but only if it will be effective as a unique theatrical installation: the set of a spectacle where the set is the spectacle. 
The five designers invited are: Márton Ágh, Csaba Antal, Viola Fodor, Kentaur, Zsolt Khell. Their intensive mutual ideas, their collaboration is an important aspect of this installation: set designers rarely collaborate. The first step would be, that they choose a costume designer together. The designers - who are all very characteristically different, shall appear as independent artists in the segments of the not neccessarily homogenous installation, in the Hungarian catalogue and on those videos, that shall present the participants lifework in the breaks of the continuously streaming Liliom-performances from all around the world.

----------

A cím jól hangzott és vonzó volt. A tervezők, akiket felkértem, igent mondtak. Látszólag sínen volt az ügy.

És akkor jöttek a nehézségek.

3.
Kezdődött tapogatózó megbeszélésekkel, inkább rácsodálkozással. Eljöttek ugyan, de rögtön alapjában megkérdőjelezték a témafelvetést. Talán egy kicsit lilának is tartották. Mi ez a téma? Miért ez, és nem más? Mért Bagdad, mért nem Mogadishu, mért az Iszlám, mért nem Afrika? Vagy Ázsia, vagy akármi más? Egyáltalán, minek politizálni? Mi köze ennek a színházhoz? Naivitásomra jellemző módon, egy meglehetősen elnagyolt tervrajzzal érkeztem erre az első megbeszélésre, ahol azt hittem, minden el is fog dőlni azonnal: a 40 négyzetméteres területet, mely rendelkezésünkre állt, beépítettem egy olyan, meglehetősen ormótlan alkotmánnyal, amelyben öt különböző terem lett volna, amelyeket lépcső kötött össze, három vagy négy szinten (álmom vagy rögeszmém volt, hogy legyen a tervben egy torony is), amely termekben az öt tervező kirakta volna asszociációit, tervrajzait, szövegeit, mindazt, ami eszükbe jut a témáról. Tehát egy ad hoc kiállítótermet terveztem, és a tervezők lesújtó pillantásából éreztem meg, hogy mennyire melléfogtam. Hasonló volt a helyzet, mint amikor először rendeztem színházban, magam előtt látom az egyik színész arcát, amikor a legelső rendelkező próbán részletes pszichológiai instrukciókat akartam adni neki, és pontról pontra elmagyaráztam neki, hogy mit érez. Egy sötét hodály lett volna, kis kreclikkel. Én magam semmisítettem volna meg az egyik axiómákat: nevezetesen az együttgondolkodást. A torony azonban, a new-yorki ikertornyokra tekintettel, egy fontos rögeszmém volt. Valamiképpen még a monumentalitás ígéretét hordozta a szegényességben. Ez néhány tervben, így Antal Csaba varázslatos ötletében is tisztán megjelent. Szerencsére vittem magammal egy CD-t is, amire az internetről letöltött háborús és nem-háborús Irak-képeket írtam, harci jelenetek, Babilon, karácsonyi ünnep - amelyiken Mikulásnak öltözött arabok szolgálták ki az amerikai katonákat -, romok, elképesztő emlékművek Husszein Irakjából, vasút Irakban, városrészletek, légifelvételek, a pusztulás szépsége, értelmetlensége, egzotikus és riasztó képek, sivárak, felkavaróak, mindenképpen fantáziaébresztőek.

A legelső közös megbeszélésen, amit Nagy András, az OSZMI igazgatójának irodájában folytattunk Galgovits Tamás és Huszár Sylvia projekt-koordinátorok (gyönyörű szó) jelenlétében, jellemző módon az a három tervező vett részt, aki végül a közös tervet megalkotta: Ágh Márton, Fodor Viola és Khell Zsolt. Különben - sokat dolgozó és sokat utazó, rettenetesen elfoglalt emberek lévén - amúgyis igen nehéz volt megszervezni ezeket a találkozókat. Tudnivaló, hogy ma már egy díszlettervező egyáltalán nem csak színházi díszlettervezéssel foglalkozik. Televíziós műsorokban, filmekben, reklámfilmekben is sokat dolgozik, de Kentaurnak még zenekara is van. Pusztán színházi díszlettervezésből már ők sem tudnának megélni. Meg sok minden érdekli őket. Vagy rengeteget dolgoznak külföldön, mint Antal Csaba, aki ideje jelentős részében nem is tartózkodik Magyarországon. És sokszor tartózkodnak vidéken is. Fodor Viola és Khell Zsolt Kaposváron. Később az első háromhoz csatlakozott Kentaur is, aki az első perctől fogva hallatlanul kooperatív volt, és ebből meg is született az első olyan közösnek mondható elképzelés, a Színházi Intézet egyik földszinti szobájában, amely Ágh egy korábbi ötletére alapult, aki a Liliomból a vurstlit és a fényképezést emelte ki első motívumként. Azt hittem, megfogtuk az isten lábát. Volt ugyan az elképzelésnek egy olyan karakterisztikuma, amelyik az ilyen közös munkáknak az egyik veszélye, nevezetesen, hogy szürkébb volt, mint az eredeti elképzelés (ezt úgy szoktam leírni, mint amikor a gyerek gyurmázik, és addig gyúrja össze a színes gyurmákat, míg egy szürke massza nem lesz belőle), mégis, úgy nézett ki, hogy lehetséges a közös gondolkodás, amelynek, kis hezitálás, nehézkedés után, és mert ragaszkodtam ehhez az ötletemhez, a tervezők átadták magukat.

Ez úgy nézett ki, hogy egy négy oldalról egy nyers deszkakerítéssel körbehatárolt területen (az összes negyven négyzetméteren, ami rendelkezésünkre állt) a fényképezés és fényképezkedés lett volna az a központi ötlet (emlékezzünk a LILIOMBAN van az a bizonyos FÉNYKÉPSTUDIÓ, a szabadban, Julika nénjénél, ahol a szerelmespár meghúzódik, miután LILIOMOT elcsapták a körhintáról): a nézők be lettek volna vonva: bedughatták volna a fejüket a palánkon képzett kerek lyukakba, és ezáltal a palánkra belülről festett tablók részeivé váltak volna a szemközt beleselkedő nézők számára: fényképezhettek volna is: a tér közepén pedig egy olyan - esetleg körbeforgó - romhalmaz lett volna, amelyik a robbantásoktól és bombázásoktól megtépázott Bagdadban mindennap létrejön: egyúttal persze egy nagyvárost is, az átalakuló, átépülő nagyvárost is, még Budapestet is megjelenítette volna.


De még az első megbeszéléseknél maradva: Khell, ez a finoman ironikus, filozofikus szellem, az egésszel szemben egy teljesen más toposzt ajánlott: A MEGSEMMISÜLŐ DÍSZLETÉT. Úgy képzelte, hogy lenne egy gondosan fölépített makett, amit a kiállítás első napjától kezdve rombolnának (vagy mindennap egészen lerombolnának, ennek több változata volt, egy egészen bonyolult, mozgó súly naponta pusztított volna valamennyit a maketten, amely lehetett volna mondjuk akár egy LILIOM előadás makettje is), és ez egyrészt elmondana arról valamit, amit a díszletek közös sorsa, hogy nem maradnak meg (legfeljebb fényképeken, filmfelvételeken), és talán elmondana valamit - ez későbbi asszociáció volt - a LILIOMRÓL is, és az iraki háború képeiről is: a romokról. Tetszett az ötlet (a tervezők már nevettek, amikor én, botcsinálta kurátorként, majdnem minden ötletre azt mondtam: "Nagyon tetszik"), de mégis úgy éreztem, kisiklatná az én koncepciómat (talán részben ez is volt Zsolt célja, mert nem nagyon értette, hogy mit is akarok.) Viola, aki nemrég végzett csak a látványtervezői szakon, ezeken az első megbeszéléseken inkább csak érzékeny és hallgatag megfigyelő volt, habár korán kiderült, hogy az arab ornamentika foglalkoztatja, hozott egy elképesztően szép albumot, melyben különböző egyiptomi szent helyek rajzai voltak láthatók, csempék, szőnyegminták, épületrészletek. Ágh viszont, aki többnyire a hosszú asztal túlfelén ült velem szemben, és kezdetben hallgatagon, bár némi iróniával figyelte olykor lendületes kitöréseimet, kihívásnak érezte azt, amit ő sem egészen ért, illetve kiderült, hogy - mivel Beirutban már majdnem forgatott egy filmet (egy későbbi ötlete, a "STADION" erre az emlékére épült) -, a maga módján érzékien is tudott kapcsolódni az alapgondolathoz. Első érdekes ötlete egy CÉLLÖVÖLDE lett volna (a LILIOM egy motivumából, a vurstliból kiindulva), amelyben a nézők a különböző népek, hadseregek avagy vallások képviselőire célozhattak volna (nem puskával, hogy ne legyen túl provokatív, hanem mondjuk festékpatronokkal). Ezzel az ötlettel szemben fölmerült egy olyan jogosnak nevezhető aggály, amelyet ugyan én nem osztottam, hogy az egyes vallások (zsidó, arab, keresztény, hindu, stb.) képviselői tiltakozhatnának, és nem lenne szerencsés egy ilyen típusú botrányt kelteni (még ha maga a botrány nem is rossz reklám ilyenkor), hiszen nem ez a cél.

Khell viszont ekkor hozott egy olyan ötletet, amelyik már, akár kapcsolható is lett volna ehhez (és a MEGSEMMISÜLŐ MAKETTEL rokon is volt, bár némi teret vett volna el a közös tértől: a FELROBBANÓ GYORSBÜFÉT, a magyar pavilon oldalában egy igazi arab és közel-keleti ételeket árusító büfé lett volna fölépítve, ahol lehetett volna mondjuk igazi falafelt venni kebabot és mondjuk a kiállítás katalógusa is kapható lett volna, de egy televízió képernyőjén, amelyik a büfé belsejét mutatta, a vendégek láthatták volna, amint ők is felrobbannak, mint egy öngyilkos merényletben. Ez félóránként megismétlődött volna. Nekem ez is nagyon tetszett. Az volt a kérdés, párosítható-e a többi ötlethez. Én úgy éreztem, igen. Zsoltnak ez az ötlete később odáig fejlődött, hogy a látogatók egy lépcső feljutva bombázhatták volna, és maguk rombolhatták volna le a hatalmas díszlet-makettet: ez a szívósság Zsoltban nagyon imponáló: a probléma csak az volt, hogy ez minden más ötletet leváltott, tehát egyedül maradt volna. A Kentaur az első percben egy nagyon izgalmas, felrobbanó figura (lásd: "öngyilkos merénylő") ötletét hozta el, amelyik különböző átalakulásokon ment keresztül: ez szerepelhetett volna akár a deszkapalánkkal körülvett fényképész-stúdió középpontjában is, de a többi ötlethez is párosítható volt, végül Kentaur alternatív ötletének - mely a Khell-Ágh-Fodor-terv (KIÁLLÍTÁS, AMELYET NEM LEHET MEGNÉZNI, AVAGY A TERMINÁL) alternatívája volt, de 3:1 arányban le lett szavazva. Ami a felrobbanó figurát illeti, egy felrobbannó és robbanás után lefényképezett és rekonstruált ház installációja ihlette erre Kentaurt, amit egy nagy kiállításon látott, talán Londonban. Viola, aki előbb egy KÖRHINTA-TERVVEL állt elő, ahol a forgó körhinta belül cikkelyekre lett volna fölosztval, amelyen belül LILIOM-előadás részleteket vetítettek volna, és minden cikkely belsejét egy másik tervező tervezte volna meg, később egy nagyon szellemes REPÜLŐSZŐNYEGET gondolt ki, vagy egyenesen öt repülőszőnyeget, vagy egyet, amelyre többen is ülhetnek, amelybe egy komputer monitorján, mint valami bombázóból lehetett volna nézni a földi eseményeket, vagy éppen Irakot, felülről, bombázás közben, vagy egyéb filmrészleteket, és ezek a repülőszőnyegek tényleg lebegnének a levegőben.

Ha színészekként nézek erre a kis csapatra, amelynek én voltam a "rendezője", kijelenthetem, hogy Ágh volt az, aki kezdetben a legkellemetlenebb kérdéseket tette föl, a legradikálisabb ellenállást is tanusította, de akit leginkább érdekelt ez a rejtvény és a legszellemesebb, időnként maróan szellemes és paradoxon-szerű ötleteket dobta be. Ezeket később még felsorolom. Kentaur, akinek pazar, és gazdag barokkosan gazdag világát mindig csodáltam, szívesen kapcsolódott bárki gondolatához, nem kérdőjelezte meg a közös gondolkodást. Zsolt szívósan fejlesztette ki a MEGSEMMISÜLŐ MAKETT gondolatát (négy éve ő volt a kurátor, egy egész elképzeléssel akarta az én témámat leváltani), de mindegyik tervhez érzékenyen szólt hozzá, mindig nagyon jó kérdéseket tett föl. Általában viszont megfigyelhető volt, hogy - kivéve a deszkapalánkkal körbevett fotóstudiót, olyan ponton tudták eltalálni a másik elképzelését, hogy az összeomlott. Lassan jöttem csak rá, hogy itt egy lényeges összefüggés rejlik: nem rosszindulatból semmisítették meg a másik ötletét (vagy tették finoman nevetségessé), hanem alkatuk, gondolkodásmódjuk, és szakmai hozzáértésük mindig megtalálta a másik tervének Achilles-ínát. Elgondoltam, mi lenne, ha együtt kellene regényt vagy színdarabot írnom négy másik szerzővel. Amúgyis folyton készen vagyunk azoknak az esendőségeknek a listájával, amelyet kortársaink, riválisaink és barátaink művében folyamatosan megtalálunk és regisztrálunk, de hiszen, ahogy Kafka írta, épp ezeknek a gyengeségeknek sajátosságai hozzák létre az író saját stílusát. A kollaborációban azonban, melyben minden nyitott, s a kurátor is túlságosan nyitott és kíváncsi minden fölmerülő ötlete, ez nem éppen segíti elő a hatékonyságot. Zsoltnak volt még egy "robbanó" ötlete, ami szintén alaposan megragadta a fantáziámat: murván, vagy műfüvön (homokot, vízet tilos beépíteni a Quadriennálé bármilyen projektjébe) állnak kertitörpék, kis Michelangelodávidok, porcelánkutyák, és egyik másik időről időre FELROBBAN. Ám ez is az egész terepet igényelte volna, és nem nagyon volt más ötletekhez párosítható.

4.
EGYÜTT VAGY KÜLÖN?

Antal Csaba volt az utolsó az ötösfogatból, aki felbukkant a megbeszéléseinken. Amikor Khell Zsolt studiójában először megjelent, szokása szerint feltett bizonyos kérdéseket - ezt már tapasztaltam, amikor fölkértem a SCHROFFENSTEIN CSALÁD, első rendezésem díszletének megtervezésére, amikor az első kérdése az volt: "mért akarsz rendezni?" Ő is olyan, aki minden munkája előtt az alapkérdéseket feszegeti, és minden munkájában az egész filozófiáját vagy krédóját dolgozza ki, sohasem csinál olyan díszletet, amelyik pusztán praktikus célokat szolgál, mindegyikben van egy nagy ötlet. Az ő kérdése az volt: miért a LILIOM? Nem tartotta a darabot ideális választásnak, mivel nem különösebben kedveli, vagy éppenséggel túlságosan is evidensnek tartja, ebben a darabban számára már nincsenek rejtvények, mintha túlságosan nyitott lenne, mintha nem volnának benne olyan kérdések, amelyeket érdemes megválaszolni. Ezzel együtt, látva ragaszkodásomat, hajlandó volt elgondolkozni egy ötleten, és amit hozott, az pazar volt. Feljött hozzám két megbeszélés között - miután már a KOLLEKTÍV FÉNYKÉPEZÉS ötlete a másik négy tervezőt már valamilyen szinten megragadta, úgy, hogy kirajzolódtak egy lehetséges együttműködés paraméterei köztük -, és, miután végighallgatta ennek a tervnek általam adott, talán nem túl szakszerű leírását, kiderült, hogy már konferált róla Ágh-gal, és határozott véleménye van róla, nevezetesen, hogy nem elég eredeti, mert ő már ezt megvalósítva látta Budapesten, a Műcsarnokban, egy holocaust-kiállításon, ahol a látogatók ugyanígy bedughatták fejüket egy-egy lyukon és lefényképezkedhettek. Bár megjegyeztem, hogy számomra az eredetiség abszolút értelemben, vagyis az, hogy minden ízében eredeti legyen egy ötlet, önmagában nem olyan fontos, ha hatásos és izgalmas lesz a végeredmény - utána többször idéztem Kubrick mondatát, sajnos akkor nem jutott eszembe, amelyik így szól (Jack Nicholsonnak mondta a Shining (Ragyogás) forgatásán: "Előttünk már mindent megcsináltak. A mi dolgunk az, hogy jobban megcsináljuk" - mégis megragadott az ötlete, amely tartalmazta a tornyot is, és kapcsolódott a LILIOM nagyon karakteres és dramaturgiailag fontos mennyország motívumához is. Amikor egy-egy ötlet fölmerült, amelynek első blikkre nem volt sok köze a LILIOMHOZ, mindig azt mondtam: ezt bizzátok rám, én vagyok a kurátor, nekem kell megtalálnom az összefüggést, és szerintem is meg is lehet találni. Amikor egy-egy tervező egy olyan ötlettel jött, amit megszeretett, akkor ezek az én ideologizálásaim, mármint hogy a LILIOMNAK melyik motívumához kapcsolódik a terv, magának a tervezőnek nem volt ellenére, mindig a többiek voltak inkább szkeptikusak ezzel kapcsolatban. Ha az ember belülről lát egy tervet, a maga teljességében, és elfogadja egy Egésznek, egy öntörvényű világnak, akkor könnyebben látja benne az illeszkedéseket is a világhoz, a terv belső nyitottsága számára evidens. A külső szemlélő viszont esetlegesnek érezheti az ilyen magyarázatokat, az ilyen lábjegyezeteket. Én viszont sohasem jöttem zavarba, mert a LILIOM világsikere többek között éppen univerzális karakteréből is fakad, miközben minden ízében egy nagyon pesti darab.

Csaba tervét, amelynek leírása ezen a helyen szerepelt volna, sajnos nem mesélhetem el az olvasónak: mert ezt az utolsó pillanatban, a katalógus nyomdába kerülése előtt ezt megtiltotta nekem, azzal az indokkal, hogy ez a terve csak megvalósulásában tudja képviselni önmagát, minden más megközelítés a meghamisítása volna. Hiába magyaráztam neki - amit persze tud -, hogy hány mű létezett és hatott projekt-formában, akár az építészetben, akár a képzőművészetben. Csaba ebben nem engedett. Sajnálom. Nehéz a kurátor élete, hiszen nemcsak a határidőkkel viaskodik, hanem szüntelenül érzékenységeket sért és bánt. Erre előre föl kellett volna készülnöm, de működött bennem valamilyen naív idealizmus. Annyit talán elmondhatok erről az izgalmas tervről, anélkül, hogy belegázolnék Csaba szerzői jogaiba, amit föltétlenül tiszteletben akarok tartani - megjegyezve, hogy ezt a tervét Csaba másoknak is elmondta, nem csupán a Quadriennálé csapatának, tehát ha akarom, már félig-meddig publikussá vált -, hogy egyfajta ÖNGYILKOS DIVATBEMUTATÓ lett volna, és ezáltal remekül kapcsolódott a LILIOM alaptematikájához, egyszerre utalva az öngyilkos merényletekre és a darab egyik kulcsjelenetére. Lett volna benne egy torony is, ami nekem volt a rögeszmém, és mindössze négy négyzetméternyi területet foglalt volna el a negyvenből, habár a kollégák azonnal megjegyezték, hogy ez nem négy négyzetméter lesz, hanem inkább hat vagy nyolc, a "szervizutak" és a körüljárás miatt, de végeredményben még az sem lett volna túl sok: a terv elegáns volt és nagyszabású, habár Zsolt, amikor a Színházi Intézetben tartott megbeszélésen ezt Csaba elővezette, azonnal megjegyezte, hogy ehhez hasonlót látott a négy évvel ezelőtti Quadriennálén (aki már volt a Quadriennálén, az csak - folklór - "tavalyinak" nevezi, és ez sokszor mulatságos félreértésekhez vezetett). Amikor Csaba feljött hozzám, azt mondtam neki, hogy nekem ez nagyon tetszik (hiszen ez visszatérő mondatom volt, de így is gondoltam), és ha sikerül meggyőznie a többieket, hogy az ő terve az övék mellett is elfér, akkor vevő vagyok rá. A közös megbeszélésen senki nem vitatta, hogy a terve érdekes, vagy jó. Én arra kértem mindenkit, hogy ha elképzelhető, hogy négy másik terv, vagy a többiek által készített közös terv mellett ez elférne, akkor fogadjuk el. Mégis egyfajta elkedvetlenedés volt észlelhető, hiszen valaki új játékszabályt akart fölállítani. Khell észrevétele, miszerint már volt ilyen, talán kilőtte Csaba igényét a totális originalitásra, de nem lőtte ki az én vonzódásomat Csaba ötletéhez, tehát megint elhalasztottuk a döntést, a halasztásban igen kreatívak voltunk, ámbár ezáltal a fényképező-bodega, a palánkokkal körülhatárolt rommező, amelyben egymást fényképezhették volna négyféle háttér előtt a beleselkedő nézők, mégis kiesett a versenyből.

Megfigyeltem, hogy még egy közös ötlet is, ha felmerül vele szemben egy akár még meg is cáfolt ellenérv, el tudja veszíteni vonzerejét, hamvát, és már senki sem akar visszatérni hozzá, még akkor sem, ha az érv vesztett az erejéből. Hirtelen mindenki kiszeretett a leselkedős ötletből, habár egyes elemeit vittük tovább, és más ötletekben újra meg újra megjelentek. Talán már ekkor fölmerült, az egyik szeánsz során, Ágh fejében A KIÁLLÍTÁS, AHOVÁ NEM LEHET BEMENNI. Erős, kegyetlen, radikális ötlet volt, és inkább tréfának vettük, mint igazi ötletnek: de gyakran az ilyen poénos, paradox ötletek, amiket senki sem vesz névértékén, nagyon termékeny kiindulópontokká tudnak válni. A XX. századi építészet tele van csodálatos, meg nem valósított tervekkel, amelyek nagyon megtermékenyítőek voltak és számos építész képzeletét megindították. Egy betontömb lett volna, egyik oldalán ajtó, mellette üvegfülke, mint a repülőtéren az útlevél-ellenőrzésnél. Itt a látogatók útlevelét vagy igazolványát elkéri egy magyar határőr, majd közli az illetővel, hogy nem mehet be. Ennyi. Ebből csirázott ki részben Ágh másik ötlete, később, amit röviden csak STADIONNAK neveztünk, erről többet fogok még beszélni.

Nos, Antal Csaba okozta az első jelentős válságot, bár megtermékenyítő válság volt, mert Khell ezután hozott néhány érdekes ötletet, többek között a  TÉRKÉP- vagy VÁROS- vagy DÍSZLETPRÉSELÉST, amelyben egy henger folyamatosan vasalja ki, egy üvegfalu folyosón előrehatolva Irak domború térképét. Azonban Ágh kijelentette, hogy amennyiben nem közös lesz a terv, akkor ő nem kíván benne részt venni, mert a színház amúgysem érdekli, nem akar villogni, őt nem érdekli maga a szereplés, hanem kezdi érdekelni ez a projekt, és szívesen töri ötleteken a fejét. Legközelebbi találkozónkra, az Eklektikában megint Antal Csaba nélkül került sor, számos érdekes ötlet merült föl, úgy tűnt, közel a megoldás, többek között (ismét Ágh fejéből pattant ki) egy óriási CSOCSÓ, amelyhez a nézők felmehettek volna létrán vagy lépcsőn, vagy valamilyen futó páston (mert számára roppant fontos volt, hogy a mozgássérültek is ugyanúgy megnézhessék a kiállítást, mint akárki más) és a két csapat, mely egymással szemben játszik, akár lehetett volna az amerikaiak és irakiak is, vagy tetszőleges, más ellenfelek. Vagy lehetnének hatalmas egymásba csavarodó HARSONÁK is - emlékeztettek ezek a rémes bagdadi emlékművekre, amelyeket Husszein építtetet magának - amelyekbe belenézve a nézők különböző képeket vagy filmeket látnának. Netán egy óriási KUGLIJÁTÉK (ez váltotta ki a LÖVÖLDÉT), ahol a felboruló figurák a jelenlegi konfliktus már ismert szereplői lehetnének. Kentaur egy végtelen-jelen (fekvő nyolcas) futó hullámvasut elképzelését hozta, amelyen két repülőgép kerülgeti egymást, mint egy párbajban. Itt bukkantak fel Khell egyik mappájából a kertitörpék és egyéb díszek. A gondolkodás és munka tehát folyt tovább. Megjelent a STADION elképzelés is, mint külső formája a kiállításnak - és ez nekem azért tetszett, mert a stadionok, a XX. században egyszerre váltak a diktatúrák szimbólumává - gondoljunk a 36-os berlini olimpiára, vagy arra, hogy a chilei diktatúra első napjaiban hogyan alakultak át koncentrációs táborokká a stadionok s azóta is, különös tömegjelentek színhelyei, ugyanakkor egyértelműen kapcsolódik ez a helyszín a szórakozáshoz, a vurstlihoz, a LILIOMBELI Lizséhez. Tehát STADION. Sőt, a Népstadion, legalábbis külső formáját tekintve. Ez egy erősen BUDAPESTHEZ kötődő szimbolikus épület, tehát tetszett nekem. Szeretem, ha valami, mégha csak utalásszerűen is, de egy konkrét helyszínre utal. A STADIONBAN lenne a kiállítás, oda csak a cipőket levetve lehetne bemenni, mint egy mohamedán templomba. Hogy mi lenne bent, az persze még a jövő zenéje.

Azonban.

Antal Csabának nem tetszik a STADION, illetve, ha tetszik is, idegen tőle, ő inkább támogatná azt, hogy mindenki készítsen az ő tornyához hasonlóan erős, különálló ötletet, melyet összeraknánk - mint egy elvarázsolt palotát, teszem hozzá én. Zsolt, aki 11 tájban érkezik egy megbeszélésre az Eklektikába, és ezáltal lekési Ágh-ot, akinek el kellett mennie, figyelmesen hallgatja Csaba indoklását, de én azt mondom, hogy a tervnek legalább annyira fontos eleme az, hogy közös legyen, mint az, hogy kapcsolódjon a LILIOMHOZ. Látom Csaba arcán, hogy elkedvetlenedik, amit megértek, de még mindig reménykedem abban, hogy sikerül egy olyan keretet találni, amelyikben mind az öt tervező meg tud jelenni. Kentaur izgalmas figurákat hoz, ezek a felrobbanó alakot vették volna körül eredetileg, most olyanok, hogy ha hozzájuk ér az ember, akkor mozognak, hangot adnak ki. Egy utolsó utáni megbeszélésünk - közben egyre másra kapjuk Prágából a megváltoztathatatlanul szilárd időpontokat, melyeket nem szabad lekésni, az első november 30-a volt, és most már márciust írunk - során megint kiderül, hogy ami az egyiknek megfelel, az a másik számára nem nyújt kapcsolódási pontot, Ágh ötletek tüzijátékával szórakoztatja a társaságot, talán már itt felmerül a talapzaton álló KÉT HATALMAS NŐI BOKA (nők helye az iszlám társadalomban? Julika a LILIOMBAN?), amelybe be lehetne lépni, és ott bent valami teljesen funkcionális valami volna, esetleg vécé, vagy egy képernyő, amin részletek futnának a LILIOMBÓL, vagy a háborúból, esetleg hiradórészletek, vagy az egyes tervezők előadásairól fölvett filmrészletek. Kentaur korai elképzelése volt, hogy plazmatévéken elevenedjen meg az öt tervező addig életműve a látogatók számára, tizenötperces, ismétlődő anyagokban, közte esetleg részletek LILIOM-előadásokból (ezt én forszíroztam). Ez az ötlet is számos transzformáción ment keresztül, míg végül az utolsó és végleges tervbe is beleolvadt, a repülőtereken szokásos néma és folyamatosan futó tévéadásba, amelyben megjelennek maguk a látogatók is (ez felidézi Khell ROBBANÓ BÜFÉJÉT is), amelyben színház keveredik hiradórészletekkel és reklámmal. Hiába minden erőfeszítés, nem jutottunk előre. A kurátor úgy képzelte, hogy már csak össze kell illeszteni a különböző elképzeléseket, de az illesztések mentén mindig fölrepedt. Nem volt olyan kompromisszum, amelyik ne semmisítette volna meg az egész elképzelést.

És megint ott voltunk a kezdőkockán.

5.
Ha együtt, hogyan?

Ekkor megkértem Ághot és Khellt, hogy találkozzanak kettesben, hátha akkor dülőre jutnak egymással, mert tulajdonképpen ők párbajoztak szüntelenül, Viola és Kentaur csöndesebb asszisztálásával. Nem voltam jelen ezen a megbeszélésen, de a végeredmény világos volt. Nincs semmi kifogásuk a másik ellen, de ami jó az egyiknek, nem érdekli a másikat, és viszont. Khell közben hozott egy nagyon szép ötletet, GUANTANAMÓBÓL kiindulva: ablakokon be lehet nézni egy szobába - ez még az ÖNFÉNYKÉPEZŐ PALÁNK ötlet folytatása is lehet, amelyben sámlik állnak, s ezeken a sámlikon kell végigmenni, mert a vízbe - itt tükröző felület jelezné a vizet - áramot vezettek: ez interaktív lenne, lehet esetleg kapaszkodni is huzalokba, melyek fönt vezetnek: a néző az egyik oldalon bemegy, a másikon ki, átlépdelve, a többiek nézik. Tanulmányoztuk az Abu Ghraib börtönben az iraki foglyok kínzásáról készült fotókat is többek között. Kentaur gyönyörű akvarelleket hozott, melyek a Siratófalat és a palesztin területeket Izraeltől elválasztó hat méteres betonfalat ábrázolták, egy új elképzelése kezdett kirajzolódni, amelyet még próbált fejleszteni, felhasználva az addigiakat: kívül a beton, belül a siratófal, bent pedig a burnuszos alakok, vagy csadort viselő nők - ez a terv már korábban is foglalkoztatta, és még egyszer, az utolsó menet utáni utolsó utáni menetben is előkerültek. Khell a GUANTANAMO tervhez kezdett ragaszkodni.

Ekkor felkértem Ágh Mártont, hogy ő legyen a "főtervező", próbáljon meg - az eddig ötletek figyelmbevételével - elkészíteni egy olyan tervet, amelyet a többiek (immár Antal Csaba nélkül, bár nem adtam fel, hogy visszacsábítom közénk) is el tudnak fogadni. Marci, nem minden kétség nélkül - mivel nem szeretett volna ebbe a pozícióba kerülni - némi gondolkodás után (és talán felelősségét is átérezve) vállalkozott erre. Ez 2006 decemberében volt, és a Beckett’s ben, az Alkotmány utcában előadta elképzelését, ami nekem újfent nagyon tetszett. (Nem való kurátornak, akinek minden terv tetszik.) A tervet így foglaltam össze a többiek és a Színházi intézet számára:

Kivülről stadion, amelyből, ha valaki arra jár, kihallatszik a sportesemény zaja, talán egy focimeccs zajlik odabenn, a nézőtér morajlik. Ám nem könnyű bejutni, a bejáratnál megkérik a látogatót, hogy mint egy mohamedán templomban, vegye le a cipőjét, mielőtt a szőnyegre lép. Bent teljes sötétség fogadja, mert egy fekete hangszűrő függöny állja útját, azon keresztül jut be egy belső térbe, ahol már egészen más hangok hallatszanak, és semmi abból, amit kívülről hallunk: talán arab zene, talán visszhangok, ima, zümmögés, moraj. Ez a belső tér, amelyet vörös függöny keretez, tele van alakokkal, akik ott állnak, és elállják a belépők útját, ha hozzájuk érnek, akkor megmozdulnak, és talán még külön hangot is adnak ki: a távolban, mögöttük, a talán csuklyákat is viselő figurákon túl a mennyezetről hulló erős fénysugár világít meg valamit, amely fölkelti a kíváncsiságot, s ahova eljutni csak úgy lehet, ha a látogató átfurakodik a figurák között: és ott, mint Mekkában a kába-kő, egy kis kiállítás látható, lebegő üveggömben, vagy üvegkockában, vagy akváriumban: az öt tervező kiválaszt öt olyan tárgyat, amellyel üzen valamit, közöl, emlékeztet, egy olyan világ számára, mondjuk a Liliom túlvilága számára, ahogyan Liliom egy csillagot hoz le, ajándékba a lányának, amely még csak most következik el. Ehhez jut el a látogató. Kint, a stadion pillérei között az egyes rendezők további módon, akár flat-screenen, akár egyetlen rajzzal, akár képekkel, bemutatkozhatnak a PQ-n. A bejárat esetleg hátul lesz, tehát az egész épületet meg kell kerülni. És hiányzanak a rajzról a stadionlámpák is: ez döntés kérdése. Én pártfogolnám, hogy jobban emlékeztessen egy valódi épületre, ne csak jelezze azt. Valamint az alaprajz is inkább legyen ovális, kint is bent is, mint kerek kint és négyszögletes bent: de ez megbeszélés kérdése.

A terv egyszerre idézi fel a sportstadionokat, amelyek nagy katasztrófák, puccsok, háborúk idején olyan tragikus helyszínekké válnak, börtönné, kórházzá, lebombázandó objektumokká, a templomot, a börtönt, a tömegeket, a színházat, a túlvilágot, egy látomást arról a valóságról, amelyet az iraki háború hozott olyan közel: egyszerre színház és kiállítás, installáció és rejtvény.

------------

After an almost one year long discussion and brainstorming with five stage-designers a plan, a draft of a picture has been completed. Based on my original idea but following the winding directions of our discussion it represents a way of thinking:
how five people with very different artistic philosophies, and looking trough the prism of their own profession, relate to a certain, pretty burning question of our time. With a special sensitivity Márton Ágh's two drawings show the impulses of our dialogue that started with difficulty and very often went on jerky.

It is a stadium from the outside and if someone walks along, he can hear the noises of a sports event: maybe a football match is going on inside. But it is not so easy to get in there. Just like in a mosque the visitor will be asked to take off his shoes by the entrance before he steps on the carpet. Complete darkness is waiting for him inside, because a black sound-filter curtain is hanging in his way and only through that can he get into the inner room, where completely different noises can be heard, maybe Arabic music, echo’s, pray, humming, murmur, but nothing of the kind that he could hear from outside. This inner space, which is framed by red curtains, is crammed with figures that by standing there are just in the way of the entrants. If the figures are touched, they make a move and may give out different sounds, too. Far behind them, behind these figures who might be wearing hoods, there is something  flooded in a strong ray of light from the ceiling , which the visitor can only reach by threading his way through the figures. And there, like the Kaaba in Makkah, a small exhibition can be seen, in a floating glassball, or glasscube or in an aquarium. The five designers choose five objects to send a message, tell something or remind a world of the future - for example  the Lilioms other world, where the Liliom brings down a star as present to his daughter. The visitor’s way ends here .

The plan simultaneously recalls the sport-stadiums, which at the time of disasters, coups (d’état) and wars turns into tragically scenes: jails, hospitals, objects to be bombed . And it recalls  the church, the jail, the masses, the theatre, the other world, a vision of the reality that the war in Iraq brought us so close. It is a theatre, an exhibition, an installation and a riddle at the same time.

-----------

Amikor összegyűltünk, a két ünnep között, 2006 decemberében, Khell Zsolt studiójában, érezhető volt az izgalom. Úgy tűnt, Ághnak sikerült elvágnia a gordiuszi csomót, a figurákat Kentaur tervezte volna, az arab vonal ("Bagdad") egyértelműen megjelent, a stadion is megmaradt, mindenki megmutatkozhatott volna az egy kiválasztott tárggyal, amelynek terét Zsolt tervezte volna, Viola pedig a belső teret, a szőnyeget.

Azonban.

Azon a megbeszélésen, amelyen már csak a feladatokat kellett volna végleg rögzíteni, Ágh bejelentette, hogy már nem tetszik neki a saját terve. Jöjjön valami más. Ő hozott rögtön három elképzelést is, egyik ragyogóbb volt mint a másik. Persze a kis társaság és az Intézet munkatársai, ha jól leplezték is (beleértve a Kurátort), kétségbe volt esve. Immár volt egy elfogadott tervünk, és most semmivé lett. Még kiültünk együtt a Csészényibe, a Krisztina körútonon, mivel az Intézet bezárt, ahol a társaságon egy kis euforikus kétségbeesés lett úrrá, nem először az elmúlt fél év során. Ágh hangoztatta, hogy lehet, hogy örülni fogok annak, hogy ezt a tervet elvetettük, mert egy jobb terv születik majd utána. Felbukkant tervei között egy ÓRIÁSNŐ, amelyik elnyúlva fekszik, és csak közelről látszik, hogy egy vértócsában. És egy bámulatos ötlet: ÜTKÖZÉSTESZT: a néző beülhet a kocsiba, mint egy terrorista mellé (lásd autósmerényletek, mint az iraki terrorizmus egyik tipikus formája), amelyik nekifut egy falnak. És még az ÖT KIÁLLÍTÓ elképzelését is továbbfejlesztette: bevásárlókocsik öt sinen, amelyek Kentaur azt hiszem, ezen a ponton vesztette el egyébként végtelennek tűnő jóindulatát és türelmét. Voltaképpen megértem, és fájó veszteségnek érzem, hiszen ő, pedig nagyon komoly teljesítményt, igazi életművet tudhat a magáénak, még sohasem szerepelt ezen a Quadriennálén. Még eljött a következő két megbeszélésre, amelyek nagyon kellemes hangulatú, világégés utáni megbeszélések voltak, és végülis Zsolt, akiben szerencsére a szkepszissel egyenlő arányban van jelen az akarás és kíváncsiság, rájött arra, hogyha ennyire nem megy a közös alkotás, muszáj ezt kifejezni, és visszatért a KIÁLLÍTÁSHOZ, AMELYET NEM LEHET MEGNÉZNI elképzeléséhez, és a a Margit krt. elején levő Menta Terasz nevű étterembe egy kis TERMINÁL-makettet is hozott magával, amelyik már - kérésemnek megfelelően - a puszta ötleten túl egy történetet is tartalmazott. Ez megragadta a fantáziámat. De ugyanúgy megragadta a fantáziámat Kentaur elképzelése, melyben a Siratófal és a palesztin területeket leválasztó betonfalat kombinálta volna Ágh Stadion-elképzelésével: egy kis forgószínpadon álltak volna a figurák, s azon kellett volna, mint egy Vidámparkban (lásd LILIOM) mozgás közben áthatolni, a finoman lengő és hangokat kiadó figurák arca helyén kis képernyők, amelyeken különböző híradókat lehetne látni, egy középponti figurát is képzelt - még a ROBBANÓ FIGURA emlékeként, vagy egy gyönyörű mór stílusú csillárt, amelyik forogva szórta a fényt a figurákra: egy fülkén át jutottak volna be a látogatók ide, ebbe az elvarázsolt helyiségbe, amelyben az öt tervező munkáiról készült képeket vagy filmeket nézhették volna meg, esetleg ugyanúgy a cipőjüket levetve, mint Ágh eredeti tervén. De már nem nagyon lehetett tovább húzni a változatok versenyeztetését, el kellett fogadnom azt a tervet, amelyet három tervező együttesen tudott elképzelni és továbbfejleszteni. És Viola is mintha most lendült volna bele: egy FÜGGŐKERTET tervezett, melybe lenézhetünk, alul medence, a medencében homok, a homokban látszanak a kábelek, melyek akár valamilyen robbantószerkezethez is vezethetnének, és hatalmas függő forgó mór csillár szórja a fényét, vagy vetít egy filmet, esetleg a Liliomot, mintha a paradicsom és a sivatag, és a föld alatti világ összeérne. Belül grafittik, arab betűkből, és a falakon a mi európai nagyvárosainkból és a vasutvonalak mentén futó grafittik világa keveredne. A leírás nem akar pontos lenni.

De nincs tovább. Megérkeztünk a TERMINÁLRA.

Ahogy Kafka mondja: "Nincs út, csak cél. Amit útnak nevezünk, az a habozás."

Ez az a kiállítás, amelyet a közönség, bár szeretne látni, nem tud megnézni - és közben mégis végignézi, mert minden eleme tartalmazza azt az utat, azokat az elképzeléseket és, gondolatokat, amelyek beszélgetéseink és vitáink során fölmerültek. Egyszerre nyitott és zárt, tiltott és megengedett: kiváncsivá tesz, és miközben megtagadja a kíváncsiságom kielégítését. Előterébe már akadályokon keresztül lehet bejutni: akárcsak egy repülőtérre. Ahhoz, hogy egy idegen kultúrát - mondjuk Budapestről Bagdadét - a magunkévá tegyük, nem elég könyveket lapozgatni, oda kell utazni. Mindannyiunkról kiderült, hogy van olyan emléke, találkozása, utazása, Marokkóba, Libanonba, Jeruzsálembe, vagy éppen egy arab étterembe, amelyből nagyon sok finom részmegoldás született. Van a magyar klasszikus mű, Liliom, és van ez a rettenetes valóság, az áthidalhatatlan kulturális távolság, de úgy látszik, nem csak kultúrák, hanem tervezők között is. A kiállítás részben nem más, mint az út, amit megtettünk. A LILIOMBAN ha figyelmesen megnézzük, mindegyik helyszín átmeneti, ideiglenes, nyilvános, külvárosi, csak hallunk esetleg a meleg otthon biztonságáról és boldogságról, de amit látunk, az általában alkonyi, esti, délutáni, mulandó fényben múlandó helyszínek, többnyire a periférián. LILIOM véres öngyilkossága (vagy öngyilkos merénylete) után, a mennyország is inkább egy rendőrségi várószobára emlékeztet, egy irodára, office-ra, átmeneti helyre, ahol faggatnak és adminisztrálnak.

Mintha egy repülőtéren volnánk, vagy netán egy fontos állami intézmény előterében, számot kapunk, fémdetektoros kapun kell átaladnunk, lefényképeznek minket egy fal előtt, mindez filmre kerül, egy videokamera segítségével, amelyet késleltve kivetítenek egy nagy plazmatévére, tehát folyamatos megfigyelés alatt állunk, ezen a plazmatévén, mint a repülőtereken, mindenféle filmek, klipek mennek, városok bombázásról is, de színházi előadásokról is, többek között az alkotók munkáiból, folyamatosan, ujjlenyomatot is vesznek tőlünk, majd beérkezünk a várócsarnokba, ahol, ha megunjuk a várakozást vagy a sorbaállást egy kis üvegkalicka előtt, ahová terel is minket egy korridor, lapozgathatjuk a kiállítás katalógusát, vagy kitölthetünk egy kérdőivat, ha ír ugyan az asztalhoz erősített toll, vagy dobhatunk pénzt a plexihengerbe, amelybe valamilyen ügy érdekében gyűjtenek, és észrevehetjük a fejünk fölött repülő szőnyeget, amelyre egy lent tolongó tömeg képe vetül, mint ahogy a talpunk alatt is láthatóvá válnak a tükörfelület alatt kígyózó kábelek: figurák és ikonok irányítanak a kiállítás őréhez, amely elkéri a kiváltott számot, igazolványunkat, majd nem enged be a kiállításra bennünket. Azonban a kiállítás üvegajtaja mögött néha felvillanó fény látni engedi, mi van a folyton csukott ajtó mögött: egyébként a kiállítás gyönyörűen elkészített makettja. Ha a kiállítás mögé kerülünk, vagy egy hátsó folyosón közelítjük meg, akkor beleshetünk: ott pedig kicsiny képernyőkön látjuk, hogy a biztonsági rendszer, a különböző pontokon elhelyezett térfigyelő rendszeren keresztül folyamatos megfigyelés alatt tartja az egész terepet.

Sokan vagyunk állandóan úton: repülőtereken, pályaudvarokon, s képzeljük, hogy nagy távolságokat teszünk meg, s ugyanott maradunk. A civilizáció megpróbálja ezeket a nagy kommunális tereket egyetlen közös nyelvre lefordítani: az ember nem tudja, hogy Bagdadban, Tel Avivban, Münchenben vagy Edinburghban van-e éppen ezekben a várócsarnokokban: amelyek kínálják ugyan a sajátos kulturális dizájnjukat vagy slamposságukat, vagy éppen a legjobbat, amit mutathatnak magukból: de mindez egyfajta univerzális nyelvezeten előadva. Ahhoz, hogy beszélni tudjunk egymással, közös nyelvet kell találnunk. Ahhoz, hogy LILIOM megérkezzen Bagdadba, ahhoz, hogy a kultúrák találkozása sikeres legyen, nagyon sok félelemet, szorongást, bizalmatlanságot kell leküzdeni: de vigyázni kell arra is, hogy ne semmisüljenek meg a kulturális különbözőségek: az egymásnak feszülő fundamentalizmusok technikái ne oltsák ki az ember eredendő kíváncsiságát, nyitottságát, készségét a befogadásra.

Ha tetszik, a LILIOM BAGDADBAN magyar kiállítása Prágában, 2007-ben annak a paradoxonnak a körüljárása, amit naponta megélünk: hogy látszólag megoldódnak összes problémáink: egy szép napon Bush bejelenti, hogy megnyerte a háborút, történt ez négy évvel ezelőtt, vagy az Al Kaida kijelenti, hogy győzelmet aratott a gonosz nyugati civilizáció fölött, vagy azt hisszük, hogy nyugvópontra juttattunk egy vitát, és másnap újra kezdődik, ugyanazon a ponton. A mi kiállításunk, amelyet úgy nézhet meg a néző, hogy nem látja, és úgy látja, és pedig minden részletében, hogy erre csak utólag ébred rá - akárcsak egy jelentős színházi előadások esetében - ironikus és ötletgazdag felelet a kurátor által föltett kérdésre: ami úgy szól: Liliom Bagdadban? Megfogalmazhatók-e mindenki által elfogadott válaszok, vagy meg kell elégednünk a megközelítéssel? Szeretem ezt a tervet, mert a szemem előtt lobbant fel a tervezők kreativitása kidolgozása során: s ahogy kiderült, ez egy olyan nyitott terv, amelyet a néző fantáziája visz majd tovább. Egyszerre talányos, sokjelentésű, titokzatos és egyszerű.

Forgách András

<< TOVÁBBI INFORMÁCIÓK ITT >>