Előadás-Képek

Az egri Gárdonyi Géza Színház  fotósának, Gál Gábornak nyílik ehét pénteken kiállítása a a Líceum aulájában. Az Elõadás-képek az elmúlt 5 évad bemutatóit mutatja be a fotós szemével. A tárlat az Agria Összmûvészeti Fesztivál programja,  melyet július 13-án 18 órától Mészáros Máté színmûvész nyit meg.

Felvillanyoz a színház - vallja Gál Gábor. Le sem tagadhatná... Ha képeket készít egy-egy előadásról, azt nemcsak munkának tekinti, lelkesedéssel, szeretettel csinálja. Ha kell, akár több alkalommal is bekukkant a próbákra, gondolatban vagy valóságosan exponál mindaddig, amíg úgy nem érzi: megtalálta a rendezés metszéspontjait, betekintést enged a színészek verejtékes munkájába és rábukkanhat az előadásba csomagolt üzenetre.  
A Heves Megyei Hírlap fotóriportere 2001 óta dolgozik a Gárdonyi Géza Színháznak. Hivatásszerűen 1989 óta fotózik. Tíz éves volt, amikor édesapja először fényképezőgépet adott a kezébe, egy Szmena 8-ast, de a fotóművészet felnőttként érintette meg igazán. A Hevesi Szemle közművelődési és irodalmi folyóiratnál dolgozott, majd a Heves Megyei Nap szerkesztőségében ismerte meg a szakmát és szeretett bele a fotóriporteri munkába.

"Megbabonáz, hogy sokan látják, amit csinálunk - fogalmaz. - A Népújságnál töltött gyakornoki évek után kerültem a Heves Megyei Naphoz, ahol Koncz Jánostól lestem el a színházi fotózást. Emlékszem, diákfejjel láttam Egerben Rózewicz Fehér házasságát, ami azt hiszem mindent eldöntött, szerelem volt első látásra. Évekig készítettem a színházi műsorfüzet képanyagát, ami remek ujjgyakorlat volt a nagy feladatokhoz. Csizmadia Tibor rendezésében a Diótörő volt az első éles bevetés, aminek tétje volt számomra.
Rendkívül zárkózott, félelmeket gyártó és aggódó ember vagyok, optikával a kezemben a nézőtér sötétjében mégis feloldódom. Mondhatni a színházi fotózást egyenesen nekem találták ki, mert egy előadásnyi időre talán mégis képes vagyok megnyílni. Hamar elfogadtak, befogadtak a színészek. Ma már ismerősként üdvözölnek, ami biztonságot ad és felelősséget ébreszt bennem. A színház még egy olyan hely számomra a világban, ahol egy kicsit otthon lehetek.
Az elmúlt évek szinte minden előadását szerettem. Vagy azért, mert könnyű és élvezetes volt a rendezővel dolgozni, figyelni a jó hangulatú próbáit, vagy mert munkája látványában vagy mondanivalójában érintett meg. Ilyen lelket felforgató tettek a Faust, az Ébredés, vagy a Száz év magány . Rajongva szerettem a Halleluját, a Nyafogókat és a Tudós nőket. A Pityu bácsi fia és a Galambok lelkesített és formált engem. Az ilyen "kockáztatós" előadások mérföldkövek a teátrum történetében, ettől érzem, hogy fontos pillanatok tanúja és krónikása vagyok.
A jó kép záloga, hogy a fotós megtalálja-e az egyensúlyt távolságtartás és beolvadás között. Tudnia kell, mikor van arra szükség, hogy az elviselhetőnél többször fotózzon, mikor érik be lassabban a gyümölcs: tilos a kapkodás, a hányaveti magatartás. Egy-egy előadásban nagy csapatnyi ember hosszú, fáradságos munkája, értékes ideje fekszik, ezt mindenek felett tisztelni kell. Nemcsak a magam igényeire figyelek, a rendező, a színész és a néző szemével is látnom kell a képeket. Miként nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba, így két előadás sem lehet ugyanolyan: a lefotózhatatlant kell képekbe sűrítenem. Vannak nagyszerű művészek, akik minden egyes próbán, minden este mást mutatnak a szerepből, alakításaikban nyomon követhető a fejlődés, a jobbító akarat, pedig a legtöbbjüket nem hordozza tenyerén a sors. Felvillanyoz a színház, csodálom a színészeket, hogyan képesek nap mint nap kitárni a lelküket a folyvást érkező és figyelő idegeneknek, a közönségnek. Kevés nehezebb feladat van ennél az életben. Alkotótársaimként tisztelem őket, még ha sokszor nem is tudják ezt.
A fotográfus a színház szolgája, akit néha az a szerencse ér, hogy megtalálja és megőrzi a pillanatot."

(lejegyezte: Pilisy Csenge)