VölgyNapló - Negyedik nap

A történet ott kezdõdik, hogy lemegy a nap, és többé fel sem kel. A Gástya-árok zizegõ füve közt megbújok barátaim oldalán, bár van jegyem - hiszen VIP blog-író vagyok -, de a régi ösztönök még mélyen élnek bennem, helyezkedés a bejutásért, hogy ki ne maradjak. Ez mostantól nem szórakozás, hanem felelõsség, ráhangolódni a feladatra, ráhelyezni koszos ujjaimat a Fesztivál ütõerére - még él. Addig-addig, hogy arra eszmélek, áramlok a tömeggel, mindenki fut, én is kocogok egy pár lépést, felveszem a ritmust, és már benne is vagyok.

A Szárítóban ősbemutatót láthatunk, Pelsőczy Réka rendezésében. Én egy szemüveges kisfiú vagyok állítja a cím, a kérdés mégis az, hogy ki vagyok én, a válasz pedig, hogy kivagyok. Az előadás gyerekek eredeti fogalmazásaira épül. Iwiw-tömörséggel közlik velünk a színészek, kiből mi lesz, ha nagy lesz. Meglátszik, mennyire hasonlóak az álmaink és mennyire felhúzhatók a vágyaink: bűbájos boszorka akarok lenni meg delfintulajdonos, jó nekem a panellakás is egy nem szép, de erős férj társaságában. Alapvetően nem változunk - fodrász akarsz lenni, végül fejvadász leszel. A színészek játékán is nyomon követhető a mozdulatlanság, mindenki a saját karakterében marad, miközben más-más szövegeket mond. A nézőkkel szemben egy kockafalat építve és bontva rakosgatják életük alternatíváit. A téglákon ártatlan lényük lenyomata, a színészek gyerekkori képei. A múltidézés-jövőbelátás didaktikus ismétlő ritmusába beakad az előadás, akár egy lemez. Táncok, vetítések tarkítják, de a kérdés, hogy mi határozza meg kik vagyunk, mit mondhatunk el magunkról, a levegőben marad a telihold társaságában, ami pont ekkor lép ki a kapolcsi hegyek sötét sziluettje mögül.

Mindenki másként csinálja!
Ha én lennék a szerelmed... Lovasi András ezzel a sóhajjal fogad a pulai Bárkaréten, a Kiscsillag koncertezik, soha nem látott tömeg gyűlt össze. Megnyugtat, hogy még érzem a tömegvonzást, a Völgy vérkeringésével haladok. Párolog a por, úsztatják a lányokat, lüktet a tömeg a feltűnően gyakori raggie hangzásra. Az est díszvendége a pécsi Rádgéber László a kissé esetlen produkciói után búcsúzóul frappánsan mutatja be a zenekar tagjait. Ott volt Levente is, akitől mindenki gyereket akar, szegény Jávor Pál, a kockacukor és a régi álmok, disznók, tévék, vécék. Pörögnek, pörögnek és vége.

A Médiawave Műhely igazi világzenész csoportosulás. A holland fúvós pozánja és a szláv énekesnő hegedűje majd’ egymásba akad a nagy küzdelemben, improvizálnak, dzsemmelnek. A hátteret a ritmus uralja, két dobos és egy basszusgitáros. Egy ritmusgitár és egy koboz egészíti ki a zenekart, de ne feledkezzünk meg a számítógépeket nagy fülhallgatóval irányító, digeridoo-t bűvölő lemezlovasról.

A másnapi MediaWave
Ma sokakat hallottam, hogy egymásnak mesélték, mekkora élmény volt a koncert, én, aki analfabéta vagyok az ilyesmihez, hosszas és kitartó szemlélődés után kimenekültem szívbéli kedvencemhez Lars von Trierhez. Az Európa című filmjét vetítette a filmklub. A film drámaiságát egyedül csak Alföldi Róbert széles mosolyú plakátja csorbította, amit a vászon mellett felfeszítve hagytak a délutáni beszélgetés után a szervezők. Így eset meg az, hogy míg mindenki néma csöndben figyelte egy fuldokló 10 perces haldoklását, a tomboló éjszakai szélben a Bárka Színház igazgatójának arcára ráfagyott a mosoly.
Aztán elkezdett szakadni az eső, minden barátom és kollégám sátra bőrig beázott, hozzám egyetlen nagyobbacska csepp cseppent csupán. Ezúton szeretnék hálás köszönetet mondani azon kínai szakmunkásoknak, akik minden odaadásukkal megvédtek az egész éjszakás didergéstől. Gazdaságos és vízhatlan, ritka párosítás.

Ma reggel aztán nem jött fel a nap. Délelőtt 11-et vert a pulai nagytemplom harangja, amikor megszületett a megoldás, hogyan hagyhatnám el biztonságos odvamat. Más választása nincs ilyenkor az embernek, minthogy kősziklára épített templomokba menekedjék.

Szabó Tamás szobrászművész: Szögfej-ezet
(Fotó: RADAR)

Először Dörögdön próbálkoztam, de mint utóbb kiderült (már a Napok előtt lemondta a Magyar Rádió): elmaradt a hangjáték, így látogattam meg a RADAR Galéria kihelyezett gyűjteményét, ahol a MORPH szobrászok csoportjának alkotásai és különféle iparművészeti tárgyak láthatók és kaphatók. A kiállított antropomorf figurák közül nekem leginkább Szabó Tamás munkái tetszettek, aki szögeket és fémlemezeket dolgoz rá bronzszobraira. Nem új keletű eljárást használ, viszont újszerű faktúrává, sűrű, bozontos foltozattá képzi a formátlan felületeket.

A pulai templom puritán falai és díszes, arany, rózsaszín művirágtengerével kiképzett tere szinte annyira barátságos és otthonos közeget áraszt, mint az apróságával és kötött üléshuzataival még elbűvölőbb dörögdi társa. Ebben a térben született meg Philipp György egyedülálló művészete vagy mutatványa: az egyszemélyes kórus. Nem tudom eldönteni, hogy inkább csodálkozzak vagy csalatkozzak a produkció láttán. Philipp György ugyanis a szoprán hangtól a basszusig, a keleti préselős technikától az angol reneszánsz népdalon keresztül a Beach Boys Miatyánkjáig mindent elénekel. Amikor kihallatszott a hangja az erősítők közül, Walter Benjamin szavaira gondoltam - ennél meggyőzőbb példát még nem láttam a műalkotás auravesztésére. Mit bántam volna én a negyventagú kórust, melynek minden hangját ebben az esetben ő énekelte, ha azt az egyet élőben élvezhettem volna.

Berecz András: Csalimese
Öcsön Berecz András mesemondó körül összegyűlt az egész Völgy. Ismét jó helyen vagyok. Az ízes szavak tobzódása szinte befogadhatatlan eszenciájú, és ha az ember már a nyelvit felbírja, az igazi nyeremény. Berecz András jó humorát és előadóképességét dicséri, hogy mindenki kényelmesen, szeretettel érezheti magát magyarnak, székelynek, cigánynak, gagyinak. A népes közönség vele mozgott, tanultunk egy születésnapi/névnapi dalt, amit bár csendesen, de mindenki énekelt a faluház udvarán. Felköszöntöttük vele Gábort, az egyetlen születésnapost és a Juditokat, majd hosszas taps után elindult a tömeg Pulára. Én is erre tartottam a még délelőtt Kapolcson vásárolt ebédemmel a kezemben.

csehtamás
Pulán Cseh Tamással beszélgetett Bérczes László a készülő beszélgetőkönyvüket népszerűsítve. Cseh Tamás mesélt az indiánokról, a Jancsó-filmek szépasszonyairól, a dalok születéséről, a közönség szeretetéről, saját szerénységéről és szerénytelenségéről, a rumostea-reflexről és arról, hogy lassan, de biztosan meggyógyul. Novák Jánossal eljátszottak három számot, természetesen a második dal közepén megszólalt a templom nagyharangja, hosszan kongatta a nyolc órát, melyre a zenészek végig improvizáltak - együtt játszottak a harangokkal, így mutatva fricskát a sorsnak. Amikor az Apa kalapját kezdték játszani, feljött a nap a horizonton, megfestette a szomszédos hegyeket, néhány perc múlva pedig leáldozott.

Fehér Anna
Fotók: Klacsán Margó