Völgynapló - kilencedik nap

Még lüktet a falu, miközben megkezdõdött a visszaszámlálás. Elsõ nap még irtózom a hangyáktól, a Toifor Kft. kihelyezett mellékhelyiségeitõl, ma: koszos lábamra zoknit húzok... Az elmúlt kilenc nap alatt a völgylakók birtokba vették a Völgyet, számûzve annak lakóit, erre ma reggel hétkor döbbentem rá, amikor kimásztam a sátramból.

Reggel 7 óra, Pula. Egy kékköpenyes öreg úr bukkan fel a buszmegállóval szemközti házból, lassan halad át előttem, közben a Nagyvázsony felé kanyargó utat a napsugarak és a páracseppek nedvesítik be. Kiállok az út szélére, hogy a jól megszokott módon: stoppoljak. Ez a völgylakó alapvető entitása. Azonban a berögzült mozdulatot némi zavar követi, melyet a falubéliek figyelme vált ki belőlem. Miért akarok stoppolni, amikor amúgy is jön fél óra múlva a busz? - érzem a rám szegeződő tekintetek mögött. Valóban - ám a felgyülemlő ellenérzések ellenére lelépek az útpadkáról. De ki a fene fog engem felvenni reggel hétkor? Alszanak még a völgylakók és a völgylakókat támogató sofőrök, csak civilek közlekednek az utakon. A hetes petendi hangmeditációra már biztos nem érek oda, noha sejtésem sincs róla, mennyi ideig tarthat egy ilyen összejövetel. (Utólag kiderül, hogy a dolog nincs kezdési időponthoz kötve, amikor a hangmeditáló mester felkel, akkor kezdődik a kurzus.) Irány Kapolcs, háromnegyed 8.
Stop. Öttagú női egylet vesz fel egy hatalmas terepjáróba. Szőke András osztályfőnöki órájára megyünk, beszorítom magam hátulra hatodiknak, én meg Kapolcsra jógázni, virágos kis pulóveremben ezoterikus poszthippinek nézhetnek. Kapolcson némi kavarodás, a Malomsziget helyett a Gástya-árokban lesz az óra - tudom meg néhány polifoamos lánytól. Ráeszmélek, a legkevésbé sem öltöztem úgy, mint aki jógázni készül, valahogy mégiscsak feltalálom magam, a cicanadrágom immáron jóganadrág: belefekszem a fűbe, polifoam nélküli állapot, a Nap az arcomba vakít, szemüvegnélküli állapot, az energiák állítólag föl s alá áramlanak bennem. Mindenesetre jól érzem magam. Jó érzés a sok üléstől, cigaretta- és kávéfogyasztástól eltespedt testemet megmozgatni, bár némi zavart érzek magamban, amikor négykézláb, tenyérre támaszkodva az üvöltő oroszlán pozíciójában kell(ene) üvöltő oroszlánként viselkednem.
Stop. A jóga által felébresztett energiáim leginkább egy kávé (és egy cigaretta után) vágyakoznak, miközben exhibicionista sofőröm saját versét szavalja: szavam nem lehet, nekem tesz szívességet, Kovács Géza nevű költő barátját nem ismerem. Ismét Pula. Próbálom magam idegenként érezni ezen a helyen, hiszen most vendégként vagyok itt (ahogy Fehér Anna blogíró-kolleginám mondaná: "VIP-blogíróként"), a Karaván együttes koncertje és táncháza következik. A roma együttes női tagjai gyönyörű selyemruháikban lüktetik felénk: alabej tubbé, alabej tubbé, alabej tubbé, zsamózsa. Leng a pulai szélben a legifjabb zenekartag, Niki selyemsála, tanulom tőle a roma néptáncot, a Bárkakert porába burkolózom. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy levetem a cipőmről magam, hogy autentikussá váljon a domboldal porában újonnan szerzett tánctudásom, de mire eljutnék a zoknihúzásig, véget ér a tánc, s mehetek tovább.
Stop. Egy fiatal pár vesz fel Mercedesébe, Petend és Kapolcs között félúton leállnak; hömpölyög a tömeg "a völgy szíve" felé, velük tartok én is a kilométeres kocsisor között. A szalagkorláton ottfelejtett fakókék törölköző és kispárna. Kapolcson belevetem magam a vásárosok forgatagába: megtudom, hogy ha szakrális helyeken kirándulok, megváltoznak a rezgésszámaim és az auraszíneim. Az aurafotós szeretne másokkal is foglalkozni, nemcsak velem, lesz mélyebb előadása is a Magyar Szigeten, menjek oda, amúgy meg 1500 HUF/ aurafotó. Igazi unikum-udvarba kerülök: megkóstolom a Kárpát-medence legjobb szederlekvárát, ami Szerbiából érkezett Kapolcsra, igazi meggymaggal töltött plüssállatokat tapogathatok. Készül a cipzár-táska, készítője ugyanolyan mogorva, mint pár nappal korábban (pedig igazán jóképű egy fiú), nem csodálkozom, hogy a táskák csak gyűlnek körülötte. Tovább barangolva az udvarban egy antikváriumra bukkanok, kapható itt minden: A kalotaszegi népi hímzés szókincsétől A csíki székely krónikán át Osho: A fű nő magától című könyvéig.
A kapolcsi Leadervölgyben két gimnáziumi osztálytársamba botlok, hadd mutassam be a feleségem, hol is dolgozol pontosan, mit is kell csinálnod ott, ahol dolgozol, visszajáró vagy (mármint a Völgybe)? - záporoznak rám a kérdések, pár másodperc erejéig interjúalannyá válok, pillanatnyi identitásvesztésemet az Apte Táncegylet mezőségi táncba forgatja át. Az együttest a Tegnap zenekar kíséri Cseh Tamás vezetésével (a névre azonnal felkapom a fejem): megtudjuk, hogy először lépnek fel az Apte Táncegyüttessel, az információ valószínűleg mentegetőzés, ám ennek okát nem értem: energikus legények és almaarcú, mosolygós lányok lépik ki tűéles táncukat.
Újabb helyszín, újabb táncelőadás, a Bozsik Yvette Társulat Létramesék című kortárs táncelőadását láthatjuk, a fiatalabb generációnak ajánlva. Kissé késve érkezem az előadásra, így helyet már nehezen találok a kisgyerekes dömping közepette. (Mivel matekból sosem voltam túl jó, nem tippelném meg, hányan nézték az előadást. Reprezentatív emlékem a darabról:egy anyukával való helyfoglalási konfliktus, ami némi árnyékot vet az órák óta tartó jókedvemre.) A színpadon megszámlálhatatlan mennyiségű piros, rózsaszín, zöld és sárga létra, hol felbukkannak, hol eltűnnek, ahogy a "lélek lép a lajtorján". Weöres Sándor, Tamkó Sirató Károly, Zelk Zoltán, Csukás István gyerekverseivel együtt előkerülnek a különböző táncstílusok is: "Tűztáncot jár három törpe" - a táncosok pedig törzsi táncot. A kilakoltatott süni balettozik, a két fiútáncos derekára felkerül egy pótláb, hatlábú duettükre sokáig emlékezni fogok.
Margóval, a fotóslánnyal átkeveredünk Dörögdre, a Tisza Táncegyüttes napzáró néptánc-előadására, itt már teljesen elvesztem a fonalamat, beleforgatom magam a forgatósba. A szomszéd házból előkerül egy bácsi, karöltve figyeli kertjében az élettel teli fiatal legényeket, egyszer talán ő is így járhatta, gondolom. Margó remek képeket készít, én meg elvesztett időérzékkel kavargok át egyik faluból a másikba, bárkivel szóba állok, fajra, nemre, korra való tekintet nélkül.
Stop, ismét Pula. Az otthonosság érzetével bújok be biztonságot jelentő sátramba.
Lajkó Félix koncertje nekem már csak álomkép marad.

: A púderem fedeléről lekopott a felirat, a szemceruzám a hőségben megolvadt, a naptól kijöttek a pattanásaim, teljes a leégés, két nap múlva dolgozhatok megint, visszazökkeni a régi kerékvágásba, nem, nemakarom,jajj!

Barta Edit
Fotók: Klacsán Margó