Kapa, 50

...a reménytelenül trehány, örökkésõ abonyi legénybõl, szóval a jóravaló, de lesajnálható, szakmunkásképzõ-miegymás-melósgyerekbõl pontos és megbízható úriember lett, akárha lett volna gyerekszobája, pedig dehogy volt, és mindez csak körülmény, mert ami fontosabb, hogy remek színész lett, noha ez sem a lényeg, a szakma is csak feltétel: a színházat kitanuló, másokat és önmagát nem kímélõ, végtelenül igényes, soha meg nem elégedõ, fegyelmezett és/de állandóan kockáztató, bátor és játékos, örökké úton levõ szabad ember lett.


Mucsi Zoltán a Katona József Színház
Előtte-utána c. előadásában, 2006

A szolnoki főutcán történt, így emlékszem, talán csak mert ott van a könyvtár is, márpedig az tisztán előttem van, hogy a Verseghy Könyvtár pecsétje virít az első oldalon, mármint a kicsi, zsebbe való Modern Könyvtár-kötet első oldalán, és az évek során, ahogy a könyvecske olykor kezem ügyébe került, szolid lelkifurdalással néha eszembe jutott, hogy egyszer tán vissza kéne vinni, de hát ez természetesen nem történt meg, most meg már nem is történhetne meg, hisz azóta a kötetet felszabdalta-kidekorálta Totis, az első, számomra oly fontos diákváltozatban ő játszotta először S Legényt, amit aztán ’97 őszén Kapával elkezdtünk próbálni, úgy értem, vele, Rémusszal és Pepével, mert hiszen a Mulatságról van szó, Kerényi Grácia gyönyörű fordításában, két másik Mrożek-darab kíséretében ezt nyomta a szolnoki középiskolai tanár kezébe a főutcán vagy máshol egy Mucsi Zoltán nevű segédszínész, és a jó ég tudja, miért tette, miért pont az én kezembe, hisz egymást alig ismertük, színházi múltam a nullával volt egyenlő, végülis az övé is, bár a Kőtövis nevű amatőr együttesben már domborított ezt-azt, igaz, én azt nem láttam, a Szigligetiben is túl volt már a poharat behozza-kiviszi jelenésen, sőt az első megszólaláson is:
"Aldonza!", ez rémlik, mintha ez lett volna első szava a színpadon, de erről már évekkel később beszélt a filmszínházmuzsika hírlapírójának, nekem, ahogy a legendás, Kadi-féle klubban úgymond interjút adott, vagyishát vállamra hajtotta fejét (vagy én az övére) a Kastély próbaszünetében, mert igen, akkor már K.-t játszotta Fodornál, főszerepet, és reggelente négy-öt vekker versenyt csörgött az ágya körül, és négyen-öten aggódva tárcsázták telefonon, ébredj fel, ne aludj vissza, el ne késs!... és a reménytelenül trehány, örökkéső abonyi legényből, szóval a jóravaló, de lesajnálható, szakmunkásképző-miegymás-melósgyerekből pontos és megbízható úriember lett, akárha lett volna gyerekszobája, pedig dehogy volt, és mindez csak körülmény, mert ami fontosabb, hogy remek színész lett, noha ez sem a lényeg, a szakma is csak feltétel: a színházat kitanuló, másokat és önmagát nem kímélő, végtelenül igényes, soha meg nem elégedő, fegyelmezett és/de állandóan kockáztató, bátor és játékos, örökké úton levő szabad ember lett.


Mucsi Zoltán a Bárka Színház Mulatság c. előadásában, 2005


Partot érni, tán ez a címe a már elkallódott egykori, "aldonzás" írásnak, amikor is közhelyesen ismételgettük, megérkezni-partot érni nem lehet, pedig semmit nem tudhattunk akkor a beérkezéssel kísértő majdani állomásokról: a Szentivánéji frenetikus mesterembereinek menthetetlenül vérdilettáns rendezőjéről, aki két évtizedes provinciális gyűrődésből született; a düsseldorfi és hamburgi Shakespeare-főszerepekről; Miki bácsi Kapa-Pepe filmjeiről; arról, hogy ez a Buster Keatont és Tatit idéző falusi fehérbohóc egyszer még beszélni is megtanul a Mizantróp kedvéért, és ne álszerénykedjek, bár az érdem a már említett három srácé, köztük Kapáé: arról végképp nem tudhattunk a szolnoki színészklubban, de a főutcán vagy máshol sem, hogy mi, akik majd’ egy évtizede az olvasópróbán ki tudja, miért, elbőgtük magunkat, most, 2007 őszén, mondjuk, szeptember 9-én, amikor is barátom, Mucsi Zoltán ötven éves, mi most a Mulatság kétszázadik előadására készülünk.
Kerek számok, sokat és semmit jelentenek. Tudjuk, egymástól tanuljuk, megszólal majd a muzsika, tapsok, ölelések, ajándékok következnek, aztán jön a kába másnap, pillanatnyi mozdulatlanság a néma csendben. Tudhatjuk, indulni kell, és folyton úton lenni, hogy egyszer-mindig partot érjünk.

Bérczes László

Fotók: Nehéz Andrea