Pest megér egy estet

Itt ez a város. Élsz benne - valahogy. Laksz benne - valahol. Felkelsz, munkába mész. Aztán haza, lefekszel. Eszel, iszol, közlekedsz. Hétvégén szórakozol, kikapcsolsz, szétütöd magad. Bezuhansz az ágyba. Arra gondolsz, mindjárt itt a hétfõ reggel, kezdõdik megint minden elölrõl. Mûködsz, együttmûködsz. Ellene mész valaminek, sodródsz, vagy irányítasz. Megszoktad, így megy már évek óta. Megvan benne a rend, így normális.

De ez most mégis valahogy más. Mintha mindezt, amit látsz, érzel, hallasz és átélsz, bedobnák egy nagy centrifugába veled együtt, és megnyomnák a bekapcsoló gombot. A dolgok kezdenek szétesni. Vagy nem, inkább összefolyni, irracionálissá válni. Először még csak az van, hogy beülsz egy taxiba tök kipurcanva. Mindegy, hogy ki vagy, mindegy, hogy hova mész, csak menjen alattad a gép. És akkor a városi forgalom megelevenedik. De szó szerint. A járművek előtted vonulnak, trappolnak, suhannak, zötyögnek az utcán. Emberek visszapillantó tükrökkel, szélvédőkkel, troli-áramszedővel. Az egész hasonlít ahhoz, mint amikor gyerekkoromban szemet, szájat rajzoltam a napocskának, és hallottam, hogy az állatok mit beszélnek. Csakhogy ez nem bájosan infantilis, hanem hajmeresztően groteszk. Emeletes házak és kertes villák táncolnak, ugrálnak, giccses musical dalokat adnak elő. A McDonald’s-menü gépies nyájasságba csomagolt agresszivitással, százkarú hárpiaként próbál rábeszélni a McHalsz menüre. Melltartója két hamburger, szoknyája sültkrumpli szálakból áll. Nyomában ott a pizzéria, az előkelő étterem, a török, a kínai és a vega kajálda - globalizált, multikulti neoistenségek. De életre kelnek a kocsmai csocsóasztal bábui is. Ember nagyságú, piros, rúdra nyársalt egyenlények. Hallom, amit mondanak, látom, ahogy egyszerűen lesétálnak a csocsópályáról. Azt hiszem, túl sokat nézem a Cartoon Networköt. Meg egyáltalán, azt a rohadt tévét.

Vakító, éles fénykörben állok egyedül a színpadon. Mindenki röhög rajtam. Azt hiszik komikus számot adok elő. Pedig én csak albérletek után telefonálgatok, mert nincs hol laknom. Úgy látom magam, mint valami valóság show-ban. Kiválasztottak, telefonon tudom meg a hírt, csapot-papot hagyva rohanok a műsorba. Ruhám szürke melegítő. Testem hurkás, kövér. Gusztustalan vagyok. Testem kívánatos. A férfiak apró játékfigurákként hancúroznak rajta. Testem műanyag. Szexuális segédeszköz vagyok. Testem rejtély. Perverzeknek árulom telefonon. Testem hús. Megvágom, emlékek folynak ki rajta.
A képek, hangok és zenék kiszámíthatatlanul váltakoznak. Metál, musical, hip-hop, Mozart, elektronikus zene és alternatív, végül az áriázás. Egyre hangosabb, egyre neurotikusabb, kibírhatatlan és végeláthatatlan. Olyan, mint ez a látomás. Olyan, akár egy nagy polip, mindenhova elér, karjai lebénítanak, képtelen vagyok véget vetni neki. A villódzás és a hangzavar már elviselhetetlen. Állj, állj!
Síri csend. Végre felriadok.
Mi volt ez? Egy furcsa álom? Valaki belekevert valamit a piámba a tegnap esti partin?

Vagy felültem a Pestiesti nevű ringlispílre, amit a Trafóban lehet kipróbálni, és amit a Krétakör üzemeltet. Láng Annamária és Nagy Fruzsina közösen rendezte a multimédiás, filmes trükkökkel tarkított, lazán kapcsolódó színészi helyzetgyakorlatokból felépülő zenés jelmez show-t, vagy ahogy az alkotók röviden nevezik: cuvée-t.
A színészek játéka, a zenei kavalkád, az ötletgazdag ruhaparádé és a technikával való zsonglőrködés eredményeképp életre kel a jól ismert programfüzet. A város történéseit átlátható rendszerként tálaló nyomdai termék három dimenzióssá növelve kaotikus, víziószerű eseménylánccá válik. Tele mindenki számára ismerős hangulatokkal, élethelyzetekkel, tele önreflexióval és öniróniával, híján minden komolykodásnak. Nem mutat rá váratlan, új dolgokra, csak önfeledten játszik, cinikusan az orrunk alá dörgöl. Két órára beszippant, egy csöppet megszédít, aztán mindenkit útjára enged a pesti estében. 

 Maul Ági

Fotók: Bálint F. Gyula-Terasz.hu

----------

Pestiesti
(Krétakör Színház, rendező: Láng Annamária, Nagy Fruzsina)
2007.09.08. Trafó