Minden jó, ha a vége jó?

Szinte hihetetlen, de igaz, a pozsonyi Szlovák Nemzeti Színház legutóbb 1964-ben mutatta be Shakespeare talán legismertebb tragédiáját, a Hamletet. Akkor Karol Machata játszotta a címszerepet, most Robert Roth.

Kezdjük a végével, ugyanis rendezők gyakorta szeretik a végéről felfejteni a Hamletet. Fortinbras norvég királyfi (Tomáš Maštalír) vagy azzal válik kulcsfigurává, hogy be se jön, vagy azzal, hogy előkerül és megerőszakolják a szövegét. Az általam látott Hamlet-előadások közül azonban még egyikben sem játszott annyira kulcsszerepet, mint Peter Mikulík pozsonyi rendezésében, ahol már menet közben többször megjelenik. Először, amikor megtudjuk, hogy a trónbitorló király átengedi a norvég csapatokat, később személyesen is találkozunk vele, amikor átrágják magukat Alexandra Grusková oszloptengerén, majd központi szerepet kap az előadás utolsó jelenetében, amikor hataloméhes, korlátolt elméjű pojácaként a fejére teszi a dán koronát, s kéjesen vigyorogva elfoglalja a dán trónt. Innen értelmezve még súlyosabbnak tetszik Hamlet bűne, aki kicsinyes bosszúvágyában leöli-leöleti az egész dán királyi családot, odadobva a hatalmat egy idegen hatalomnak. Vajon ez a Hamlet csak apjáért akart-e bosszút állni vagy elsősorban a korona megszerzése az igazi célja? Shakespeare nem ad választ arra a jogos felvetésünkre, hogy az apa halála után miért nem a fiú örökli a trónt, s ez bizony kétértelműségekre ad okot. Peter Mikulík kamaradrámaként indítja a drámát, amelynek első részében csak azok a szereplők vannak benn a színpadon, akik meg is szólalnak. A második részben viszont váratlanul elszaporodnak a tömegjelenetek, megjelenik a norvég hadsereg, Ophéliát is szép számú közönség kíséri utolsó útjára. Az előadás talán legnagyobb problémáját mégis az jelenti, hogy a szocreál gigantománia szellemében épült hatalmas színpadot egyszerűen képtelenek bejátszani, s ebben nem segít Alexandra Grusková több mint problematikus díszlete sem, aki egy vasfüggönnyel ellátott várfallal vágja ketté a színpadot az első képben, s a szereplők esetlenül hol az egyik oldalán, hol a másikon játszanak. Kérdezhetnénk, hogy vajon most ki van falon belül? Még ügyetlenebbül oldja meg a kísértet járásait, aki (Michal Dočolomanský) kénytelen a szemünk előtt toporogni, míg végül a szereplők számára is láthatóvá válik. Peter Mikulík az elején említett ötletet leszámítva megpróbálja tisztességesen levezényelni és láthatóvá tenni az előadást, amely még a kémfilmekből kölcsönzött zene (Peter Mankovecký) és a fallal lezárt színpad leszűkítése árán sem mindig sikerül. Talán a legemberszabásúbbak a szintén Grusková tervezte eklektikus ruhák, főleg Gertrud (Zdenka Studenková) jelmezei lélegzetelállítóan szépek, igaz a színésznőnek gyakorlatilag ez az egyetlen eszköztára, a többit manapság nem a színpadra pazarolja.
Jozef Vajda Claudiusa folyamatosan bizonytalanodik és embertelenedik el, de csak rezonál környezetére. Az előadás végén szinte már szurkolok neki, hiszen rajta áll vagy bukik a dán királyság jövője. S bizony Mikulík a fortinbrasos ötletével nagyon nehéz helyzetbe hozza a Hamletet alakító Robert Rothot, akinek nem adja meg a tisztességes, nagyszerű halál lehetőségét, hanem kicsinyes, bosszúálló, az uralkodásra teljes mértékben alkalmatlan ficsúrt farag belőle. Bár valljuk be, ez igen jól áll a rengeteget izgő-mozgó, sokszor hangtalanul is szófecsérlő Rothra, aki a figura cinikusságát átmentette a Mizantrópból. Ivan Kuxová Ophéliája nem nagyon lép túl a szerep kínálta árnyékokon, Emil Horváth Poloniusa csak a saját kertjében érzi jól magát, Stano Dančiak sírásója pedig a filozófiai mélységek helyett a szerep bohózati elemeit ássa elő az Opheliának ásott sírból. Nagyon élvezetes viszont Ľubomír Feldek szabatos, naprakész fordítása. S ezzel a mondattal már átléptünk az Astorka Színház Othellójába, hisz ezt is  Feldek fordította. A dramaturg Andrea Dömeová többször is belenyúl az eredetibe, és a rendező Juraj Nvotával egyetemben a darabot áthelyezik a mába. Egy kortárs családi drámát látunk, amelyben szinte minden szereplő ismerősnek tűnik. Néhány roló adja a díszletet (Tomáš Rusín), amelyben fehér és fekete ruhás figurák adnak elő egy végzetdrámát, s ahogy a pozsonyi Nemzetiben, úgy itt is a tér meghatározónak bizonyul. A parányi Astorkában még egy kifutót is elhelyeznek a nézők köré, itt történnek meg a legintimebb pillanatok Othello és Desdemona között. Othello nem fekete (és nem is festik be festékkel), viszont a sok fehér ruhás figura között feketében flandrál Jago és Roderigo. Ez utóbbi szerepét viszont én nem értem, fölöslegesnek érzem ugyanis eleve rosszra és jóra osztani a figurákat. Ami a Hamletből hiányzik, itt mind megvan, nem a teret és a fölösleges sallangokat figyelem (bár Ľubica Salamon-Čekovská komolyzenei alapokra épülő zenéje remekül beépül az előadásba), hanem a színészekben végbemenő folyamatokat. Mindössze Boris Farkaš nem túlságosan megértő apából bohózati elemeket beépítő kocsmárosa tűnik fölösleges intermezzónak. Nvota a színészeiben látja a darab megoldásának a kulcsát, s igaza van. Marián Miezga és Táňa Pauhofová remek választásnak bizonyulnak a szerelmespár eljátszására, bár mintha Miezga őrülése egy kicsit hirtelen következne be, ezen a folyamaton lehetne finomítani. Bár ki érti a lélek minden rezdülését?  Pauhofová nagyon szépen építi tovább az Ármány és szerelemben már látott figurát, Desdemona némileg naivabbnak tűnik a jogaiért karcosabban küzdő német polgárlánynál. Aki a hátán viszi az előadást, az Peter Šimun végtelenül nyájasnak mutatkozó, hihetetlenül aljas Jágója, aki mintha csak a nézőtérről lépett volna fel a színpadra. Olyan ember, aki nyájasan, de annál magabiztosabban  tartja a háta mögött a kést. Šimun hátborzongató alakítása már most megjósolhatóan az évad egyik nagy dobása. S még egy figurát említsünk meg, a szálakat akaratlanul is bonyolító Cassio szerepében Jakab Róbertet, aki sérülékenyebb férfit mutatva talán méltó vetélytársa lehetne az egyre inkább elvaduló Othellónak.
Valló Péter a budapesti Vígszínházban felújította saját 1979-es rendezését. A Minden jó, ha a vége jó szinte egy időben született a Hamlettel és az Othellóval, de játszani alig játsszák. Valló Péter pedig nagyon komolyan vehette a darab címét, ugyanis teljesen elfeledkezett az első részről. Furcsa problémát vet fel a darab, egy lánynak, aki meggyógyítja a királyt (Tordy Géza), szabad választási lehetőséget adnak: ahhoz mehet feleségül, akit ő maga választ magának. Heléna (Tornyi Ildikó) azt a Bertramot (Szőcs Artúr) választja, akivel egy háztartásban nevelkedett. A fiú gondolkodás nélkül elutasítja a nőt, bár a király fenyegetésére mégis csak odaadja a kezét. De a szívét nem, s inkább odébbáll egy házzal. A darab, mivel vígjátéknak hirdetik, természetesen happy enddel zárul, bár a fene tudja, hogy mit ér az ilyen happy end. Valló valószínűleg a második résszel kezdte az előadás felfejtését, amit nagyon szépen meg is old (igaz ehhez kell Venczel Vera meglepően erőteljes, az egész előadást ujja köré csavaró játéka), míg az első részben bántó elemi hibák egész sorát látjuk. S mintha Valló többet foglalkozna néhány nagyon rosszul megoldott bűvésztrükkel, mint magával a színészvezetéssel. Ezáltal a színészek magukra maradnak, amit egyesek a rutinjukkal próbálnak kezelni, míg mások céltalanul lófrálnak a hatalmas színpadon, amelyen mindössze egy-egy díszletelem (Horgas Péter) avatkozik játékba. Ezek közé tartozik egy medence is, amelyben boldog-boldogtalan megmártózik. A legnehezebb helyzetbe mégis a grófnőt játszó Igó Éva kerül, akit hol a Bolondot többszörös szorzóval adó Vallai Péter, hol pedig a címlap szerint Morgen névre hallgató aranyos kutya tesz taccsra. A második részben felgyorsulnak az események (lám Shakespearenél is elkelne néha egy jó dramaturg), s itt már láthatunk egy-egy élvezetes színészi teljesítményt is. Főleg a hazug Parollest (Pindroch Csaba) lebuktató jelenet remek betétszám. A királynak (nagyon jó volt Tordy Gézát ismét színpadon látni) nincs más dolga, mint a nézők közé lesietve elmondani a zárómonológot: "A király koldus - kész már a darab. //Úgy jó a vége, ha sikert arat. //A színészek ezért azzal fizetnek, //Hogy majd naponta tetszenek tinektek.//S ha türelmes tetszésetek kitüntet, //Nyújtsatok kezet, hadd nyújtsuk szívünket". (Vas István fordítása)

Juhász Dósa János
Filip Vančo felvétele (Hamlet)