"Ha valakinek vaj van a fején..."

Csodálattal emlegetett példaképek szólalnak fel elõttünk a Kamra ezúttal valóban sejtelmesen kamraszerû, s a szó szoros értelmében intim, bizalmas terében. Az embernek olyan érzése támadhat, mintha "a szocialista szellem vasútján" gubbasztana a Tanú Vidámparkjában - s a Színházi Szövetség üléstermében szétszórt székek (és a rajtuk helyet foglaló lelkek) között bolyongana...

A 25 éves Katona József Színház a Budapesti Őszi Fesztivál keretében mutatta be Az emberek veszedelmes közelségében című dokumentumdrámát. A Kamrában - vagyis "az emberek veszedelmes közelségében" - a Fodor Géza, Lengyel György és a rendező, Zsámbéki Gábor összeállította szöveg olyan felszólalásokból (jegyzőkönyv-részletekből, vádbeszédekből, interpellációkból, mea culpázásokból, megalázó bocsánatkérésekből, világjobbító és elmeköszörülő manifesztumokból stb.) épül fel, amelyek a Színházi Szövetség 1951 és 1954 közötti ülésein hangzottak el - többnyire olyan színész-, rendező- és írófejedelmek szájából, akiknek nevét nemcsak lexikonok poros lapjai őrzik, hanem akiknek a mai magyar színház számos irányát, iskoláját ("esetleg" megalapozását) is köszönhetjük.
Azaz: csodálattal emlegetett példaképek szólalnak fel előttünk a Kamra ezúttal valóban sejtelmesen kamraszerű, s a szó szoros értelmében intim, bizalmas terében. Az embernek olyan érzése támadhat, mintha "a szocialista szellem vasútján" gubbasztana a Tanú Vidámparkjában - s a Színházi Szövetség üléstermében szétszórt székek (és a rajtuk helyet foglaló lelkek) között úgy bolyongana, mint Bástya et. a saját kinagyított fotója felé, amit "az ideológiailag nem eléggé képzett" Pelikán et. egy halálsikollyal tett - figyelem! - nem félelmetessé, hanem: életszerűvé.
Gubbasztunk mi is, szorongunk, fészkelődünk a helyünkön, mint Gábor Miklós, Latabár Kálmán, Hont Ferenc, Makláry Zoltán és a többi zseniális színházi ember odalent - megszólítva, megtámadva, meghunyászkodva, megtörve. Helyzetbe vagyunk hozva mi is, helyesebben: nem lehet, hogy ne érezzük magunkat helyzetbe hozva. Ha úgy tetszik: érintve.

De mi érinthet meg minket - látszólag nézőket, kívülállókat - valójában? Az egyik eset (a rosszabbik), ha csak a voyeur-döbbenet: a hűha-élmény, hogy "ejnye, én ezt nem is tudtam Major Tamásról, Ladányi Ferencről... Jó, persze, hallott az ember sok mindent, de hát, hogy pont ő, és hogy így, és hogy ilyen szenvedélyes hittel, és hogy ennyire cinikusan, és hogy a kollégájának, a legjobb barátjának az életét ilyen kegyetlenül...?!" Vagyis ha elkezdünk csámcsogni a témán (mint manapság mondjuk az ügynök-botrányokon). Lehet tehát ilyesféle viszonyunk a hal(l)ottakhoz; ez is egy pozíció, s "a tények: makacs dolgok", hát tényleg rosszul esnek, fájnak, illúziót rombolnak.
Ám lehetséges egy másfajta viszonyulás is, egy másfajta érintettség, amire - véleményem szerint - nagyon intelligensen rá is játszik az előadás. Ez pedig annak a megsejtetése, hogy a témával (meg önmagunkkal) való szembenézés legalább olyan fontos (ha nem fontosabb), mint az eddig elrejtett szomorú igazságok megmutatása. Fontos, persze, hogy megtudjuk, kinek milyen vastag vaj volt a füle mögött az ’50-es években, elengedhetetlen, hogy megismerjük végre Somlay Artúr öngyilkosságának az igaz történetét, vagy rekonstruáljuk azt a hihetetlenül megalázó, már-már bizarr jelenetet, amikor Makláry Zoltánnak a jóbarát Tímár József fegyelmi tárgyalásán kellett elnökölnie. Ám legalább ennyire fontos az is (hallom ki az előadásból), hogy a bűnt, a trógerséget, az aljasságot megtanuljuk minimum felismerni, de még jobb lenne, ha mondjuk önmagunkban is... Hogy olykor becsapnak, és hazudnak az embernek (és esetleg ebbe bele is lehet pusztulni), "az egy dolog" - de legalább önmagunknak ne hazudjunk, ha nem muszáj. Ha muszáj, lehetőleg akkor se.

Ne értsük félre, a Kamra előadásában szó sincs valamiféle humánus felmentésről, hogy ti. "ilyen volt az a kor", meg: "kényszerítették az embereket", meg: "ő is csak túl akarta élni valahogy", meg: "úgyis minden ember gyarló, hát borítsunk fátylat a múltra". Dehogy: ahol gúnyosnak kell lenni, ott gúnyos (ha kell: nagyon gúnyos); ahol zsarnokság van, ott az előadás alkotói szerint is zsarnokság van; aki abban a pillanatban "gyáva, szar emberként" viselkedett, az abban a pillanatban "gyáva, szar emberként" lép le a pulpitusról. Még akkor is, ha foglalkozását tekintve egyébként európai hírű rendező.
Nincs itt szépítés (hogy is lehetne: létező dokumentumokra épül a szöveg). Többről van szó, mint szépítésről, illetve kérlelhetetlen igazmondásról; ítélkezésről, illetve megbocsátásról; hősképzésről, illetve hősrombolásról, magánbűnökről, illetve közös felelősségről. Jobb szó és mélyebb igazságok helyett csupán annyi, hogy: bizony tükör van itt is - és ennél mélyebb igazságot hála Istennek az előadás alkotói sem akartak kitalálni. Mert ugyan minek? Pont így, egyszerűségében, erkölcsi harmóniájában és szerény bölcsességében szól többről az előadás a fenti "nagy kérdéseknél". Épp elég baj, hogy még ezt az egyszerű, ócska, közhelyes tárgyat se használjuk rendeltetésszerűen. Mert rettegünk, hogy esetleg elájulunk saját sikolyunktól, amikor szemtől szemben látjuk önmagunk.

Deres Péter
Fotók: Szilágyi Lenke