50 éves, vagy 50 éves lenne?

Az Egyetemi Színpad fél évszázados jubileuma alkalmából jelent meg Nánay István Profán szentély - Színpad a kápolnában címû könyve. A szerzõ-kritikussal a mára színháztörténeti fejezetté vált korszak eseményeirõl és az Egyetemi Színpad jelenérõl, jövõjérõl beszélgettünk.


Leckék és 40 Mandelbaum - Hommage ŕ Tadeusz Kantor (R.: Lengyel Ferenc) (1993)

- Milyen érzés kézbe vennie ezt a tekintélyes, szép borítójú, képekkel teli könyvet?

Nánay István: Nem különösebben megrázó élmény, hiszen a munka során képernyőn már megbarátkoztam vele. A patinázott képeket azonban előre nem láttam. Ilyen szép könyvem tulajdonképpen még nem volt.

- Ha belelapoz az ember, használhatja évkönyvként: rendszerezi a produkciókat és előadókat, van statisztika is. Ugyanakkor olvasmányos kötet: sok a visszaemlékezés, kordokumentum, kritikarészlet, és különösen izgalmasak a hatalom packázásairól szóló részek. Kinek szánta a könyvet? Kire gondolt, miközben írta?

Nánay István: Amikor az ELTE Egyetemi Színpad Alapítvány felkért a munkára, megvolt a veszélye annak, hogy múzeumjellegű visszaemlékezés legyen, mert a megbízók zömmel a hatvanas évek színpadosait képviselték. Ha viszont az előzményeket vagy az utána következő időszakokat néztem, nyilvánvalóvá vált, hogy mások is kézbe fogják venni a könyvet. Első lépésben olyan rendszerezésen gondolkoztam, ami a nyolcvanas, kilencvenes évek résztvevőinek is eligazítót ad az Egyetemi Színpad történetében, de a hangsúly a hatvanas éveken lesz, hiszen ez volt a fénykor. Végül rá kellett jönnöm, hogy a történet túlnő a Pesti Barnabás utca 1-en, s most abban bízom, hogy a könyvet használni tudják a most húszévesek is, akik az Egyetemi Színpadhoz hasonlót szeretnének csinálni. Emiatt sok mindent feltehetően részletesebben magyarázok, mint ha csak az egykori színpadosoknak összegeznék, ugyanakkor nem akartam elszakadni a kortól és ismeretterjesztőként írni az eseményekről. A köztes megoldást választottam: csúszkálok innen-oda, s vissza.


Sándor Györgyaz Egyvégtére két vágta című műsorában (1975)

- Miközben kutatott, talált-e olyan tényeket, amelyekre másként emlékezett?

Nánay István: Én három minőségben kötődtem a Színpadhoz: 1965 előtt nézőként követtem a munkát, ’66 és ’69 közt "ott éltem", utána pedig kritikusként jártam vissza. Az első szakaszban fogalmam sem volt arról, hogy politikailag mi történik a háttérben, legfeljebb annyit tudtam, hogy ez meg ez börtönben ült, ezért nagy dolog, ha fellép. Asszisztensként is inkább csak a végeredményével találkoztam olyan eseményeknek, mint például Petur István ellehetetlenítése ’66-ban. A későbbi időszakból is sok dolgot másként láttam akkor. Ha leegyszerűsítve fogalmaznék, akkor a ’74 utáni időszakot rohamosan leépülő szakaszként éltem meg, ám amikor a kutatás során végignéztem, mennyi minden történt, amelyre az érdeklődésem vagy ízlésem miatt kevésbé figyeltem, holott az akkor nagy fontossággal bírt, akkor átrajzolódott bennem a hetvenes évek második felének és a nyolcvanas éveknek a megítélése. A kilencvenes évekről is más képem volt. Csak a színházi megmozdulásokon vettem részt, de utólag kiderült: ez az akkori Egyetemi Színpad programjának csak nagyon pici szelete volt.


Halász Péter: A pokol nyolcadik köre előtérben: Sólyom Katalin, Jordán Tamás és Cserhalmi Anna (R.: Ruszt József) (1967)

- Az Egyetemi Színpad a megalakulásától kezdve tömegeket vonzott maga köré. Mindenki megtalálhatta a kedvére való programot - volt film, színház, muzsika, irodalmi estek, könnyűzene, komolyzene, tánc. Mi lehetett a népszerűség titka?

Nánay István: Egyrészt az, hogy nem nagyon volt más szórakozási lehetőség. Másrészt a Színpad ott kapott helyet, ahol a közönség, az egyetemisták éltek, az egyetemen belül. Ha a színházteremben próba vagy akármi más volt, be lehetett menni. Délután a programok legtöbbször fél négykor kezdődtek és tartottak éjfél utánig. Lehetett ácsorogni a büfé mellett és szódavizet vagy bambit inni. Harmadrészt az intézmény nyitott volt - a hatalom nem is nézte ezt jó szemmel -, tehát nem csupán egyetemisták tudtak ott találkozni, hanem bárki. Sok olyan ember megfordult itt, aki később a demokratikus ellenzék tagja lett, a fellépők közt pedig jócskán akadtak, akik máshol nem juthattak nyilvánossághoz. Mindaz, amit nem kedvelt a politika, ide került. Az Egyetemi Színpad titka abban a rendkívül furcsa helyzetben gyökerezett, hogy itt egyszerre jelent meg az, amit engedtek és amit tiltottak. A hatalom szelepnek szánta.

- A politikailag szabadabb hangütés és pezsgés megmaradt a hetvenes-nyolcvanas években is?

Nánay István: Megmaradt, csak átalakult. A hangsúly áttevődött a népi- és a határontúli művészetre. Például 1983-ban tüntetésszerű est volt, amikor a Nagyváradi Színház Tamási Áron Ősvigasztalásával először léphetett fel Budapesten. Hosszú perceken keresztül együtt zokogott a színpad és a nézőtér.

- A rendszerváltozás után a Szerb utcában hogyan működött a Színpad?

Nánay István: Ott minden egészen más lett. Továbbra is nagyon nyitottan biztosított lehetőséget a helykereső embereknek a kibontakozáshoz, akár képzőművészetről, divatról, irodalomról vagy zenéről volt szó. Ez lett az alternatív mozgalmak egyik gyökere. Hatósugara azonban kisebb volt, mint a Pesti Barnabás utcában, hiszen az ottani négy-ötszáz férőhellyel szemben itt alig kétszázan fértek be. De megmaradt a találkozóhely. Sőt, miután bezárták az Eötvös Klubot és átköltöztették a Szerb utcába, az Egyetemi Színpad stratégiai fontosságú hely lett. Nagyon fontosak voltak azok az előadássorozatok, amelyek a Fidesz égisze alatt indultak, de bárki helyet kapott bennük. Pártállástól függetlenül lehetett valaki előadó ezeken a vitaesteken, amelyekhez számos egyéb program is kötődött.

- Mi az a három meghatározó motívum, amit kiemelne az Egyetemi Színpad történetéből?

Nánay István: Nehéz mérföldköveket kijelölni, ugyanis minden egyszerre volt jelen. Az egyik lényeges pont mindenképpen az Universitas Együttes és Ruszt József jelenléte. Ez nagyon erősen hatott a színházi életre: akik innen kikerültek, továbbvitték azt a szellemiséget, amit itt kaptak. A másik csomópontot az amatőr filmesek jelentették. Jeles Andrástól Grünwalsky Ferencig meghatározó személyiségek dolgoztak együtt, és innen indult az a munka, ami később a Balázs Béla Stúdióban nyert formát. Furcsának tűnhet, de harmadiknak azt említeném, hogy az Egyetemi Színpadnak döntő szerepe volt abban, hogy a hazai beat tánczenéből koncertzenévé vált. A magyar beat a Táncdalfesztivállal nyilvánosságot kaphatott a televízióban, de koncertet először és még sokáig csak az Egyetemi Színpadon lehetett adni. Itt koncertezett először az Omega, az Illés és a többiek.


Kristóf Tibor, Halász Péter és Sólyom Katalin A Karnyónéban (R.: Ruszt József) (1964)

- A zene, a színház és a film ugyanilyen karakteresen működött a későbbiekben is?

Nánay István: A beat helyett jött a folk, de a zene ugyanolyan jelentős maradt. A színház is. A film jelenléte viszont halványabb lett, főleg attól kezdve, hogy megjelent a videó.

- Az Ön életében mi volt az a három legfontosabb élmény, amit mindenképpen megemlítene az Egyetemi Színpaddal kapcsolatban?

Nánay István: Az egyik a döbbenetes erejű Mensáros-est, a XX. század, amelyben a szövegek a klasszikus montázs elve szerint szerkesztődtek előadásszöveggé. Már a felütésben, amikor Nobel végrendelete és Karinthy gyerekkori naplója egymás mellé került, a kétségbeesés és a remény állt egymással szemben, és ez a kettősség hatotta át a műsort. A közönség ott maradt az előadás után, ültünk a folyosón, eldőltünk a borzalmas műbőr garnitúrán, dumáltunk és veszekedtünk. Nem egyszerűen sikk volt megnézni ezt az előadást, hanem kötelező: társaságban, bulin erről beszéltünk. Aztán meghatározónak tartom azt a három évet, amit Ruszt József mellett töltöttem el asszisztensként. Utazgattunk is, a forrongó ’68-as események után például hihetetlenül izgalmas volt Nancyban ülni és mindenféléről beszélgetni egy dél-amerikai forradalmárral és egy francia szuperbalossal. A harmadik emlék talán az 1991. április 29-én tartott búcsúest, amikor bezárták a Pesti Barnabás utca 1-et. Könnyes és nem könnyes búcsúzásunk volt ez a múlttól. Délután öttől hajnalig ezrek fordultak ott meg, és ez nem túlzás. Volt, aki csak beugrott, volt, aki órákig ott volt. Én nagyon nehezen jöttem el.

- Beszéljünk a jelenről és a jövőről is. November 4-én jubileumi gálaest volt a Nemzeti Színházban az Egyetemi Színpad megalakulásának 50. évfordulójára, a hónap második felében pedig lesz egy rendezvénysorozat a Sirályban és a Merlinben, amelynek keretében az egyetemeken működő mostani színpadosok mutatkoznak be. A gála úgy hirdette magát, hogy "50 éves lenne az Egyetemi Színpad", a Színváltások ezzel szemben arról beszél, hogy "50 éves az Egyetemi Színpad". Csak múltja volt, vagy van jelene és lehet jövője is az Egyetemi Színpadnak?

Nánay István: Jelene nincs, bár jogilag létezik. Nem szűnt meg, csak felfüggesztették a működését. Van számlaszáma, de nincs működési helye. A jövőjével kapcsolatban fenntartásaim vannak. Nem azért, mintha nem bíznék azokban, akik azon dolgoznak, hogy legyen, de az Egyetemi Színpad működéséhez és sikeréhez kellett az a cinkos politikai közeg, amelyben a diákságnak, amely csinálta és "fogyasztotta" is a mozgalmat, igénye volt az öntevékenységre. Az elmúlt húsz évben ez az aktivitás erősen megkopott. Félő, hogy a mai egyetemisták nem fogják kiharcolni maguknak a Színpadot. Igaz, az egyetem támogatása nélkül ezt nem is lehet. ’56-ban az egyetemi vezetők segítették az ügyet azzal, hogy kiharcoltak egy engedélyezett helyszínt az állami ünnepségek megtartására. Az más kérdés, hogy mi lett belőle, de megvolt hozzá azok szándéka, akik a pénzt adták.


Mensáros László A XX. század című előadóestjén (1965)

- A hajdani színpadosok befutották a maguk karrierét, több színházi ember, igazgató, zenész, rádiós, tévés és közéleti személy van közöttük. Nem lehetne az ő érdekérvényesítő erejüket mozgósítani? Hogyan viszonyultak az Egyetemi Színpad generációi egymáshoz és hogyan viszonyulhatnak a jelenhez?

Nánay István: Ez bonyolult dolog. Azoknak, akik a hetvenes-nyolcvanas években az Egyetemi Színpadot vezették, minimális közük volt a hatvanas évekbeliekhez. Akik elmentek, nem igazán jártak vissza. Kivéve a zenészeket, ők azonban fellépőként jöttek, nem szervezőként. Nem volt átjárás a korszakok és generációk között. A Szerb utcaiak és a Pesti Barnabás utcaiak sem keresték a párbeszédet. Ami a régi színpadosok érdekérvényesítő összefogását illeti, elvben nincs akadálya, de a sikerében nem hiszek. Akkor sem, ha az ELTE rektora nemrégiben felajánlotta, hogy rendelkezésre bocsátja az egyetem klubját, ahol a volt színpadosok összejöhetnének megbeszélni közös dolgaikat. Egy beszélgetés erejéig talán össze tudnánk ülni...

Sz. Deme László
A felvételek az Egyetemi Színpadon készültek
forrás: Nánay István