Az Ivanov Ljubljanában

A neves Ascher Tamás által rendezett Ivanov minden bizonnyal olyan Csehov darab, amely sokáig jó emlékezetünkben marad (ahová egyébként már számos korábbi díjjal beírta magát), mégpedig elsõsorban a mû világos értelmezésének, a szellemes rendezésnek és a színészek virtuóz játékának köszönhetõen.


Jordán Adél és Fekete Ernő az Ivanov c. előadásban
Fotó: Schiller Kata

Ascher rendezése a szöveg azon komikus illetve komédiai felhangjaira koncentrál, melyek Csehov számára is kulcsfontosságúak voltak, és amelyeket a szubtilis csehovi atmoszférát és az egzisztenciálisan ingatag figurákat hangsúlyozó rendezői fölfogások általában nem vesznek észre, vagy nem tudnak mit kezdeni velük.
Félreértés ne essék: Ascher az Ivanovot nem komédiának rendezte meg, előttünk még mindig a szinte hamleti, megmagyarázhatatlan szorongások gyötörte Ivanov tragikus drámája zajlik, egy dráma, amely a komikum minden adódó lehetőségét kihasználja, illetve szinte a végletekig (a burleszkig vagy a groteszkig) fokozza, de aminek ugyanakkor reális okai is vannak - a felesége betegsége miatt érzett bűntudata, az ifjú Szása iránt(a) érzett illetlen szerelme, az anyagi csőd miatti kétségbeesése. A rendező ezzel legalább két dolgot ér el: egyrészt életszerűvé teszi azokat a helyzeteket, melyekbe Ivanov bonyolódik, másrészt megteremti a komikus és a (feltételesen) tragikus közti távolságot, ahol a két véglet merőben új, kontrasztos fényben mutatkozhat meg.
Az előadás világa így még mindig csehovi, de az említett módszer miatt valóságosabb; ehhez a cselekmény modernizálása, illetve valahová a múlt század 60-as éveibe történő áthelyezése is hozzájárul, valamint a festői jelmezek és a valamiféle garázsnak vagy alagsori lakásnak berendezett díszlet (Khell Zsolt, Szakács Györgyi), melynek egyedüli hiányossága talán csak a kissé erőltetett egyhangúság, amivel a dráma különféle helyszíneit ugyanabba a keretbe illeszti. A dramaturgiailag jó ritmusú és rendezőileg összehangolt egységből leginkább a számtalan finoman kidolgozott részlet illetve figura emelkedik ki, az egyszerű epizódoktól vagy statisztáktól kezdve (pl. a Lebegyevnél vendégeskedő, szinte filmszerűen karakteres lányok és fiúk, a kártyások, Ivanov inasa, stb.) a 'leltáron' és például Sabelszkij gróf, Borkin vagy Lvov szellemes figuráján keresztül egészen Ivanov feleségéig, a zaklatott, de hűséges szerelmében tiszta Anna Petrovnáig (Tóth Ildikó) és az Ivanov iránti esztelen szerelmétől szinte elvakult ifjú Szásáig (Jordán Adél), vagy a barátságában végtelenül odaadó Lebegyevig (Bezerédi Zoltán), aki ettől jobban szenved, mint barátja. És végül itt van Ivanov (Fekete Ernő), aki egyre csak halogatja a cselekvéssel való szembesülést, ami végre formát adhatna személyiségének, és az önmagáról való fecsegésbe menekül, hogy úgymond milyen volt valaha ahhoz a hitvány alakhoz képest, aki mára lett belőle. Egyfajta kívülálló, akinek az élete tökéletesen kiüresedett, aki nincs vele tisztában, hogy az élet valójában nem kívül, hanem belül zajlik, s ugyanakkor a saját maga által bagatellnek érzett, a mások számára azonban mégis fontos sorsát végig gúnyosan fogadja egészen addig a pillanatig, amikor (a szöveg alapján) öngyilkosnak kellene lennie, amit azonban mégsem tesz meg, hanem csak hasra esik az ajtóban, mint egy boldogtalan, se kint-se bent ember.

A boldogtalan, se kint-se bent ember
Blaž Lukan, Delo, 26.11.2007.