Kolozsvári fesztiválnapok 3.

A hátsó falra kifeszített vászonra esernyõket vetítenek, az operatõr elemében van, gomolygó, kék felhõk közt hegyesvégû, kinyitott, fekete ernyõk fel-le emelkednek-süllyednek, a hangosító minõségi effekteket játszik be, halljuk, zuhog az esõ és olykor mennydörög, a színpadon két harcias nõszemély pipiskedve ügyeskedik, hogy az elképzelt tócsákat kikerülje - trükkös, felgyorsított felhõjáték, illúziókeltõ hangbejátszás, szépelgõ táncmozdulatok, amikhez hamarosan becsörtet a szájbarágó üzenet...


Jelenet a Tiltott szerelmek kertje (Garden of Forbidden Loves) c. előadásból
Yolande Snaith és az imaGomoves, San Diego (Amerikai Egyesült Államok)
fotó: Mamel Rotenberg

de mi, ahelyett, hogy áhitattal bámulnánk Yolande Snaith, amerikai táncos-koreográfus-rendező nagybetűs Művészetnek szánt, mindentől, legfőképpen élettől idegen, szürreálisnak nevezett, lila öntetszelgését, másszor falsul zengő, primitív közhelyeit, nos mi az előző estébe menekülünk, amikoris látszólag hasonló élményben volt részünk: ugyanezen a színpadon, talán épp ugyanazon a ponton, ahol most ez a két amerikai táncosnő imitálja végzetesen hamisan, mi az, hogy eső-tócsa-sár, mi az, hogy színház, tegnap a kolozsvári színészekre hullott valódi eső (az esőztető gépet, azaz a zsinórpadláson elhelyezett, kilyuggatott vascsövet természetesen nem takarták, sőt, megmutatták, ahogyan azt az előadás egészében hangsúlyossá tették: színházban vagyunk, fogadjuk el ezt a természetellenes helyzetet, s onnantól minden természetessé válhat), és azok a színészek vízben-sárban hemperegtek, vodkát vedeltek, és mindenekelőtt azt állították (bizonyították is), van mit mondaniuk a világról és saját magukról. Választottak egy megfelelő szerzőt és művet (Anton Pavlovics Csehov: Ványa bácsi), meghívtak egy megfelelő rendezőt (Andrei Serban), és kíméletlen önfeltárással azt keresték, mi közü(n)k ehhez az egészhez. Született így egy kivételes produkció, az elmúlt évek egyik legjelentősebb magyar (és nem magyar) előadása.


Jelenet a Kolozsvári Állami Magyar Színház Ványa bácsi c. előadásából
Fotó: Bíró István

Hosszabb és részletesebb kifejtést érdemel ez az előadás (e röpke beszámoló szerzője tervezi is ezt a későbbiekben), de a fenti, euforikusnak tetsző, pedig csak hidegen tárgyszerű kijelentést ("egyik legjelentősebb") mégiscsak meg kell kockáztatni, hogy az "Interferenciák" elnevezésű kolozsvári fesztiválról arányos-reális képet kaphassunk. A késve érkező tudósító egyelőre lelkesen zengedez a hazai termésről (a kolozsváriak Gianni Scicchijéről és Ványa bácsijáról), és csalódottan keresi-kerüli a szavakat az eddig látott meghívottakról (a temesváriak Koldusoperájáról és a San Diegóból érkezett, ígéretes című - Tiltott szerelmek kertje - amerikai táncszínházi produkcióról).


Jelenet a Kolozsvári Állami Magyar Színház Ványa bácsi c. előadásából
Fotó: Bíró István

Természetesen nem az a kérdés, igazi sárban hemperegnek-e a színészek, avagy a fantáziánkra bízzák, látunk-e tócsákat a száraz színpadon. A kérdés az, van-e valakinek közlendője a világról és saját magáról (nem, nem közhelyekben megfogalmazható üzenetről van itt szó), és ezt mások számára is átélhető formába tudja-e önteni - avagy a választott forma csak az üresség leplezését szolgálja. A Tiltott szerelmek kertje az utóbbi prototípusa: akkor is, amikor az első részben, úgynevezett "vizuális-költői kvartettben" úgymond "szép" mozdulatokat, értelmezhetetlen (tehát szürreális?) képeket alkotnak a táncosok, minden bizonnyal a maguk örömére, akkor is, amikor a második részben egy ügyesen összevágott tréninget vetítenek le (és a filmet Abroszkertnek nevezik, hogy összefüggést gyanítsunk a három egység között - pedig csak "egészestéssé" akarták tenni a produkciót), és akkor is, amikor a harmadik részben mindenre fény derül: az alkotóknak nagyonis van mondanivalójuk, amolyan amerikai nyíltsággal és felszínességgel, önelégült bátorsággal üzennek a világnak: el a kezekkel a gyerekektől. Értjük már, mire fel a Mary Poppinst idéző esernyőhalmaz, miért a Zene hangjaiból bevágott képek: a két nevelőnő bőröndjeiből, halott babák hullanak ki (halottak, hisz mindegyikükhöz piros szalag tartozik), őket drámai kupacba gyűjti rendezői jobboldalon Yolande, rájuk fehér rózsákat szór, a vászonra bánatos gyermekszemeket vetítenek, mi pedig ijedten iszkolunk a két világnevelőnő fenyegető esernyői elől. És félelmünkben már-már azt gondoljuk, talán inkább ne mondjanak nekünk semmit a színpadon - és hozzá otthon még jól felképeljük a gyereket, aki már megint nem vitte le a szemetet.

Bérczes László
Vízben-sárban