Kolozsvári fesztiválnapok 2.

Amilyen örömmel vágott a közepébe alulírott szerzõ, hogy elõzõ beszámolóját megfogalmazza, amilyen élvezettel keresgélte a szavakat, hogy Purcarete Gianni Schicchijét méltóképpen körbesimogassa, amilyen erõs és persze hiábavaló volt vágya, hogy a kivételes élményt olvasóival megossza... nos, éppoly erõs szomorúsággal keresi most mindenáron a menekülõútvonalakat, hogy második beszámolóját körmölve kikerülje a közepét. Azt a közepét, ami ugye valamiképpen a lényeget érinti - márpedig arról, milyen is volt a temesvári német társulat Koldusoperája, leginkább csak hallgatni érdemes.

Felidézi hát a Gianni Schicchit megelőző ünnepi beszédeket, amikoris Tompa Gábor, a kolozsvári színházat immár két évtizede a legjobbak közt tartó, sőt az Európai Színházak Uniójába is beemelő igazgató-főrendező, valamint egy román úr, a Kulturális és Vallásügyi Minisztérium képviselője közösen bejelentik, hogy ettől a pillanattól az Európai Interkulturális párbeszéd évében vagyunk. E bejelentést természetesen azonnyomban el is felejti, amint kezdetét veszi Puccini vígoperájának frenetikus előadása, ám most, másnap, a Victor Frunza és állandó munkatársa, Adriana Grand által rendezett-tervezett-kellékezett alig kibírható fesztiválmélyponton vakaródzva újra és újra eszébe jut a tetszetős szókapcsolat: interkulturális párbeszéd. És valóban, a színház épületében járva-kelve nemcsak illúziónak, de megvalósult ténynek tetszik a toleranciára, kíváncsiságra és izgalmas dialógusokra épülő, szeretetteljes együttélés, amire a legjobb példa lehetne ez a Koldusopera: román színészek németül beszélnek-énekelnek, mindezt magyar nyelven kivetítik nekünk, de kaphatunk fülhallgatót is, amin románul vagy éppenséggel angolul hallgathatjuk Brecht szavait (sőt, a színészek között Tigris Brown szerepében feltűnik egyik kedvenc magyar színészünk, Balázs Attila is, igaz, azt kell megvalósítania, amihez nem ért: a színtelen-szagtalan színpadi jelenlétet). Tolmács, fülhallgató, kivetítés... adott hát majd’ minden a párbeszédhez - a színészek is egyfolytában beszélnek vagy énekelnek, ám az előadás néma marad.
Olvasom Frunza nyilatkozatát, miszerint azért rendezi eredeti nyelvén a darabot, mert "tiszteletben akarja tartani" a szöveget. Nos, Frunza tévedett: hiába hangzik el szinte húzatlanul (és eredeti nyelven!) Brecht szövege, a Koldusopera nem szólal meg. A Magyarországon is jólismert rendező, aki híres-hírhedt arról, milyen pofátlan bátorsággal bánik a klasszikusokkal, legyen szó a Medeiaról, a Lorenzaccioról, a Hamletről vagy éppenséggel a Marat haláláról, nos éppen most a legtiszteletlenebb: átgondolatlan, alkalmi ötletekkel zsúfolt, zűrzavaros és felszínes katyvaszt rak a színpadra, ebben a nemtörődöm rendetlenségben megvilágítja tervezője rajzait, festményeit és kellékeit, miközben jótékony homályba rejti és szövegfelmondásra kényszeríti jószándékú és alázatosan igyekvő színészeit.
A néző egy ideig azt hiszi, útját segítő mankókra, cölöpökre lel, amikor az úgynevezett rendezői ötletekbe kapaszkodik, aztán feladja. Rá kell jönnie, a rendező is menekülőre fogta: egyszeri, öntörvényű és következetes előadás-értelmezés helyett látszatötletekkel takarja a semmit: hátul színészek és díszítők bóklásznak - ez lenne elidegenítés helyett; Peachum egy félpercig Hitler gesztusait idézve mond beszédet - ez lenne karakter- és személyiségformálás helyett; az egyik szereplő gördeszkán, a másik motoron közlekedik - ez lenne érvényes aktualizálás helyett; slusszpoénként a szereplők tüntetésekről ismert táblákat emelnek a magasba: "No Globalization!", "Resist USA!" stb. (ne feledkezzünk meg persze Che arcképéről, ő innen sem hiányozhat) - ez pedig, gondolom, bátor és forradalmi gesztus helyett van...
 "Jobb lett volna, ha ma este is a Gianni Schicchit játsszák!" - sóhajtott valaki a szünetben. "Az se lett volna rossz, ha a Koldusoperát adják" - válaszolta e sorok írója, aztán kedvetlenül beült a második részre. A többi néma csend.

Bérczes László
Helyett (Koldusopera)
Fotók:Darida István/Kolozsvári Állami Magyar Színház