Kolozsvári fesztiválnapok 4.

Andrei Serban kolozsvári Ványa bácsijával olyan magasra tette a mércét, hogy az "Interferenciák" címû nemzetközi színházi fesztivál záróelõadásán csalódott az utolsó elõadást is kiváró, kitartó nézõ, ha a világhírû román rendezõ másik Csehov-rendezésétõl is hasonló élményt várt.

Csalódott, ha nem tudta azt, hogy a Ványához hasonló megváltó előadás az igazán nagyoknak is tízévente, ha összejön, ezért hát tagadhatatlan kíváncsisággal, de visszafogott várakozással fogadta a szebeni társulat Sirály-változatát. Így aztán nem csalódott, igaz, a kolozsvári fesztiválról mégiscsak azzal a tanulsággal távozott, hogy legszívesebben minden este a hazaiakat bámulta volna (na és persze az Ascher-féle Ivanovot, de hát erre van még módja idehaza is).


Jelenet a Theatre Tattoo Konyha című előadásából
Fotó: Bruno Wagner

Túlvolt már ekkor az egykori Jugoszláviából Toulouse-ba emigrált Theatre Tattoo Konyha című, szívéhez közelálló, kedves és emberi tánc-mozgás-szövegszínházán, melyet Mladen Materic a Franciaországban élő Peter Handke közreműködésével írt és rendezett néhány évvel ezelőtt. A konyha, életünk színtere, ahol szinte minden fontos dolog megtörténik az emberrel. Ide érkezünk, innen távozunk, itt vagyunk talán legőszintébbek, mert arcunkra még nem költözik az a hamis máz, amivel leplezzük énünket, és amivel kibástyázzuk magunkat mások őszinteségével szemben. Ezért is vagyunk itt a legvédtelenebbek. Ha valaki még emlékszik Máté Gábor kiváló rendezésére, amit a Katonában méltatlanul rövid ideig játszottak (szintén Handke nyomán: Az óra, amikor semmit nem tudtunk egymásról), az pontosan el tudhatja képzelni a jugoszláv-francia csapat pompás ötletekkel, árnyalt és finom emberismerettel teli másfél óráját. Az előadás első harmada működik igazán, amikor az alkotók beérik jópofa és vicces ötletekkel, ám azonnal súlyos közhelyekbe csúsznak, amikor "drámázni" akarnak, és sajnos gyakorta akarnak. Szerencsére az utolsó egységben segít Handke, és költői szövegei újra személyessé, mindannyiunk számára átélhetővé teszik a megismert és megszeretett kisemberek álmait.


Jelenet a Theatre Tattoo Konyha című előadásából
Fotó: Bruno Wagner

Még ilyenebb kisemberek a Serban-féle Sirály főhősei, talán ez az előadás legnagyobb találmánya. Fel sem merül a kérdés, tehetséges-e Trepljov, ő is, úgymond sztár-színésznő édesanyja is provinciális és jelentéktelen alakok, de Nyina és Trigorin is kispályás "tehetségek". A rendező ugyanazzal a módszerrel operál, amivel a Ványa bácsiban diadalmasan próbálkozott: lefokozott hősök hétköznapi gesztusait ütközteti teátrális pózokkal és folyamatosan vállalt, sőt kiabáló színházfelmutatással.


Jelenet a Radu Stanca Színház Sirály c. előadásából
fotó: Claudiu Rusu

Most is a kolozsvári nagyszínpadon ülünk, a vasfüggöny felemelve, a színészek nekünk játszanak és a hatalmas, tátongó üres nézőtérnek. Színházban vagyunk, emberek vagyunk, méghozzá kicsinyke, jelentéktelen emberek - mondja Serban. Ez a "koncepció" azonban kevés, mert a színpadon inkább fásult lebonyolítás történik, amiben persze közrejátszik az is, hogy a szebeni társulat nem tud felnőni a feladathoz (kivétel a bukaresti vendégszínész, a Szorint alakító pompás bohóc, Marian Ralea, akinek egyetlen lekvároskenyérrel folytatott pazar lazzija többet ér, mint a többiek háromórás izzadságos teljesítménye).


Jelenet a Radu Stanca Színház Sirály c. előadásából
fotó: Claudiu Rusu

De ne legyünk telhetetlenek: a budapestiek Ivanovja, a kolozsváriak Woyzeckje, Gianni Schicchije, Ványa bácsija, és ne felejtsük el, a kiválóan megszervezett fesztivál mind azt bizonyítják, érdemes mostanában Kolozsvár felé venni az irányt. 


Bérczes László
Kisemberek konyhában, színházban