A társas magány hajótöröttei

Az Ahogy tesszük 2007 fölöttébb bosszantó elõadás. Bosszantó, mert a Spiró György és Másik János daljátékából és Alföldi Róbert rendezésébõl létrejövõ párbeszéd nem intézhetõ el néhány kritikai ziccerrel; akkor sem, ha egyébként viszonylag pontosan megragadhatók az elõadás gyengéi és erõsségei.

Az eladásra ítélt lakásban még nincs kábeltévé és Sky Channell, de a félresiklott életek már pszeudo-buddhista trendi szeánszokra járnak és a laptop tulajdonjogán veszekednek. A lakótelep posztszocialista senkiföldjén még poros alkoholszag terjeng, de a lakókat már délszaki országok szappanoperái szedálják a délutáni műsorsávban.
Ebben a környezetben készül válni egy férfi és egy nő. Méltósággal - vagyis nem úgy, mint mások. Egy férfi és egy nő - alig tudunk meg róluk többet, mint amit két kisiklott sorshoz tudni kell: fiatalok voltak és szerették egymást, tizenöt évig güriztek a saját lakásért, belefáradtak és elhidegültek, és gyereket csináltak, és kiüresedtek, és egymás szemében megszűntek férfinak és nőnek lenni, elmúlt a vágy és elmúlt az életük, újrapróbálták és újrapróbálták megint, és egyszer csak ott fekszenek egymás mellett a matracon. Az előadás egyik legjobb pillanata, amikor a veszekedések boldogtalan hadirokkantjai még egy esélyt adnak önmaguknak; a kudarc és a józan belátás hiába ígér békés válást, az évtizedes frusztrációk és görcsök szörnyeteggé teszik a Mezei Kinga által megformált Nej személyiségét, a Seress Zoltán által alakított férfi, vagyis a Hős pedig hiába próbál tisztességesen és békében menekülni: nincs hová. Az önálló életre már képtelen egzisztenciák csúszni kezdenek, miközben a néző az ezredfordulós magyar sorsok tablószerű bemutatását látja.
Történik mindez egy hatásos ritmusváltásokkal operáló produkcióban, amely többnyire okosan használja erőforrásait: az alapvetően feketén pesszimista és kíméletlenül kritikus drámát a musicalek flitteresen csillogó és show-elemekkel operáló színházi nyelvén mutatja be. A legtöbb esetben ez kifejezetten jól sül el. Ütni tud a tévéműsor-jelenetek hatásvadász megjelenítése, ahogy Gergye Krisztián humorosabb koreográfiái is jól ellenpontozzák a műsor sötét tónusait. Érthetetlen ugyanakkor, hogy miért látja szükségét a rendező, hogy egy hatásosnak szánt előadásvégi dialóg közben foszforeszkáló izék szállingózzanak a zsinórpadlásról.
Nem "műhiba", inkább talán csak premierkörnyéki kiforratlanság, hogy a songok jó része még vontatott elbeszélésként hat. Egyelőre az is érződik, hogy prózai színészekkel - a bemutatón legalábbis - még nem működik gördülékeny daljátékként az előadás. A hátsó sorok közönsége állandó auditív kényszermunkára van ítélve: a dalszövegek többsége egyszerűen nehezen érthető. Máskülönben a színészi munka egyenletes és magas színvonalú: a két főszereplőt körülvevő pörgős kavalkádban egységes csapatnak mutatkozik a Bárka társulata.
A nézőnek fejtörést tehát elsősorban nem a rendezés és a játszók színpadi megoldásai jelentenek, hanem magának a darabnak a rendezői értelmezése. Az Ahogy tesszük 2007 több szempontból emlékeztet a Koccanásra, amelyben Spiró a jelenlegi középgenerációról fest kórképet olyan problémák vizsgálatával, amelyek a legfiatalabb nemzedéknek már evidenciák. Egy huszonéves néző számára az Ahogy tesszük 2007 is sokkal inkább az örök emberi tényezők, a párkapcsolatok lehetetlensége, a személyes atmoszféra szintjén válik átélhetővé, a darab társadalmi vonatkozásai - egészen a záróképig - nem mozdulnak el a közhelyek szintjéről. Az előadás didaktikusan szembesít a társadalmi konszenzus hiányával (forradalom vagy ellenforradalom), és azzal, hogy a szélsőségesség bizony csúnya dolog. A szándék persze érthető és jogos: igazi, társadalmi jellegű kortárs magyar drámára valós igény lenne. Ettől függetlenül azonban zsurnalizmusnak hat, ha egy dalban a kormány reformokkal kapcsolatos makacsságáról hallok, vagy arról hogy "az ellenzék kivonul". Ahogy az sem biztos, hogy piros-fehér-zöld színű matracokkal és ajtókkal kell a néző szemébe rágni, hogy a darab hazai közállapotokról is szól.

Hasonlóan bosszantó, túlaktualizált gesztus lehetne a gárdista sapka is, amelyben a Hős és a Nej gyermekét alakító Szabó Gábor tűnik fel a zárójelenetben. Középen lyukasra vágott Árpád-sávos zászlóval vonul végig a színen, majd a játszók fölött végtelenített néptáncba kezd. A zárókép mégis függetleníteni tudja magát a napihírek és médiaközhelyek asszociációs közegétől. A fiú döbbenetesen erős jelenléte ugyanis generációs szimbólummá tud válni, még ha szélsőséges példát mutat is fel. Egy olyan generációt jelenít meg, amelynek szülei között jó számmal akadnak a saját egzisztenciális harcaikba belebukott antihősök. Ezredfordulós tipi fissik, a rendszerváltozás kisemberei, akik személyes katasztrófáik közben gyermekük feje fölött ordítozva hitehagyott cinikusokká lettek, s akik most értetlenül figyelik fiuk esztelen és abszurd fanatizmusát. Nézik és nem értik a bakancscsattogós táncot, ők, a társas magány hajótöröttei.

Székely Szabolcs
Fotók: Perjéssy Gábor/Port.hu