Nánay 70

Ül a vidéki középiskolai tanár, osztályfõnök, és kábé negyvenfõs osztálya a csurgói vitán, azaz a diákszínjátszó fesztivál értékelésén, kiszaladt nekik egy ünnepi mûsor, maguk sem tudják, hogyan, de "felkerültek az országosra", és most ártatlanul, helyi diadalok után hallgatják a zsûri vállveregetõ, semmitmondó "ahhozképestjeit", aztán a zsûrielnök kezd beszélni, hosszan, alaposan, konkrétan, és ne kerüljük ki: kíméletlenül. Az elõadást ízekre szedi, és az osztályfõnök, miután lekászlódik a keresztrõl, és miután összekaparja magát, hogy megvigasztalja könnyes szemû diákjait, megállapítja: ennek a pasasnak igaza volt mindenben.

"Ő a Nánay!", hallja később a vidéki tanár, aki, bár a kivégzés pillanataiban kimenekült volna a világból, nem adja fel, mert azt is érzi, hogy ez a Nánay, később majd Pista, és mindannyiunknak a "Tanár Úr" szavai mögött ott a féltés, a felelősség, a színház iránti alázat és a létrehozók iránti tisztelet, legyen az Paál Isti, Ruszt vagy éppen egy szolnoki osztályfőnök.
Az egykori középiskolai tanár kisebb-nagyobb sikereket ér el, többek között kollégája lesz ennek a bizonyos Nánaynak, együtt szerkesztenek, zsűriznek, tizenkét éve tanítják a hajónapló műhelyeseket, és középpontnak tetsző helyekre fúrva magát sokszor észre sem veszi azt a következetes, pontos, megbízható, mindig értékkövető munkát, amit ez a Nánay végez. Mert természetesnek tekinti. Igen, Nánay István esetében természetes az említett alázatos magatartás, ami valljuk be, a színházi világban oly ritka: saját személyénél mindig fontosabbnak tartja a dolgot magát, azaz a színházat és az azt létrehozó alkotókat. Visszahúzódik, de szinte mindenütt ott van, és mivel mindig őszinte, vállalva akár tévedéseit is, mindig észrevesszük. "Itt a Nánay!", súgunk össze, és bár féljük ítéleteit, vágyunk azokra. Egyszercsak körégyűlünk, és noha semmit nem tesz érte, ő lesz a középpont. Nem megmondóember, nem keresi, sőt kerüli a pozíciókat, útja mindig a mezsgyén vezet, eljut oda, ahová mi el sem indulunk, kimondja azt, amit mi gondolni sem merünk, megírja azt, amire mi sajnáljuk oly drága időnket. Helyettünk is ott van Csurgón és Sepsiszentgyörgyön, Újvidéken és Kisvárdán, a Halász-féle Lakásszínházban és a szegedi Egyetemi Színpadon, a Studio K-ban és a Nyílt Fórumon, helyettünk és nekünk megírja Rusztot és az Egyetemi Színpadot, Harag Györgyöt és a színművészeti egyetemet...
Általában halkan, monoton kezdi, és általában elkapja a hév, a figyelmét összerántó szenvedélyes érdeklődés. Ezért szigorú, ezért indulatos, ezért elfogult. És noha egyeseket félrevezetve leplezi, ezért hatja át ítéleteit, magatartását, egész létezését a másik ember tisztelete és... igen, szeretete. Nem érdekes, nem fontos, hárítja el, ha felőle kérdezzük - érdekes és fontos, mondja minden megnyilvánulása, ha másokról van szó.
Az egykori vidéki középiskolai tanár szeretne most a tőle tanult tisztelettel és szeretettel fordulni a másik ember, a hetvenéves Nánay István felé. Meggyőződése, hogy nem csak saját nevében szól most. "Csurgói élménye" százaknak-ezreknek van a magyar színházi világban, ezért merészel nevükben is köszönetet mondani az elmúlt hetven évért, és velük kívánja most: Isten éltessen, Pista, Tanár Úr!

Bérczes László