Zárszó

Tisztelt Képviselõ Hölgyek és Urak! Engedjék meg, hogy néhány megjegyzést fûzzek a nemrég lezajlott színidirektor választáshoz. Nem bízom abban, hogy megfontolják, mégis kiteszem a megszokott udvariassági formulát: ajánlom szíves figyelmükbe. /Jóni Gábor írása/

A kitűzött cél. A szegedi színház egy évtizede lekerült az ország színházi térképéről, mind Korognai, mind Székhelyi kinevezése tévedés volt. Ebben az időszakban a színház elveszítette bérleteseinek jelentős részét: a nyáron, a szegedi felnőtt lakosság körében végzett, a kultúrafogyasztást vizsgáló felmérés szerint a megkérdezettek 41%-a nyilatkozott úgy, hogy volt bérlete, ma csak 7,7 %-nak (!) van. Művészek vezetésével semmilyen fejlődést nem sikerült elérni, sem az intézményi presztízs, sem a művészi színvonal, sem a népszerűség területén, ehelyett lassú, folyamatos leépülést tapasztaltunk. Az értelmes cél így a kedvezőtlen folyamat megállítása és visszafordítása kellett legyen. A sikert, két karakterszínész után, most egy nem a legjobbak közt jegyzett karmestertől tetszenek várni.

A professzió. A döntéshozók fejében láthatóan szezon és fazon kavarog. A piacgazdaság körülményei között mára lassan elhal az a régi vélekedés, hogy művészeti intézmény élére feltétlen művész kell. A színművészetin és a zeneakadémián művészetet tanítanak, viszont az intézményvezetés mára önálló diszciplína, kultúraközvetítő intézmények esetében ez a kulturális menedzser (a vonatkozó MKM rendelet szerint, ami a betöltendő pozíciók között első helyen nevesíti kultúraközvetítő, művészeti intézmények vezetését). Megjegyzem, a szegedi közönség számára ez a különbség teljesen világos: a nyári vizsgálat eredményei szerint a kulturális menedzser, mint professzió, beérte a művészt (a szabadtéri esetében meg is előzte!), a színház élére egyformán alkalmasnak tartják mindkettőt.
A szegedi színház "eredményességét" tekintve, sokakkal együtt én is úgy vélem, valóban kell az elismert művész, de a színpadra, és nem az igazgatói székbe.

A pályázatok. Bár a városvezetés szándéka szerint most is úgy kellett volna történnie mindennek, ahogyan eddig (a dolgozatokat csak képviselő olvashatja, már aki befárad a hivatalba, és ott betekintést kér), most, először a színidirektor-választások nem éppen dicsőséges történetében, a pályamunkák nyilvánosságot kaptak. (http://szinhaz.blog.hu/media/image/2008-03-10/11857149/.)
A színházbarát közönség is olvashatta, véleményezhette a jelöltek helyzetértékelését, vezetői és művészeti koncepcióit. Mindenki láthatta, hogy a kulturális menedzser jelölt tudományos módszerekkel végzett vizsgálat adataira épített, a tényekkel koherens fejlesztési koncepciót vázolt, népszínházat akart, és igen komoly színház-szakmai támogatói kört nyert meg. A többiek az általánosságok szintjén értekeztek - a jókat értékelni kell, a gyengéktől meg kell válni, a színháznak a városi kezdeményezésék élére kell állni, a közönséget meg kell becsülni, a szegedi művészi potencia olyan, mint az atomreaktor feszültsége maghasadás előtt (?!), és ehhez hasonlók -, de meg kell hagyni, legalább nem bántó módon, intelligensen írogattak. Tényszerű helyzetértékelést ugyan nem láttunk, intézményvezetői és művészi koncepciót csak általánosságokban, vezetői csapatot nem mutattak be, támogatóik nem voltak. Önöknek kellett mindezt értékelni, önállóan, vagy szakértőik segítségével: megannyi tanár, kulturális területen vezető, és egyetemi ember. Ha bárki képes félretenni a személyes, és a külső (pl. politikai) attitűdöket, és némi elvárható szakszerűséggel csak a pályamunkákra koncentrál, akkor számára nem lehet kétséges a dolgozatok közötti minőségi különbség. Ha a kulturális menedzseré a jeles, akkor a többieké legfeljebb elégséges.

A döntés. Önök, Hölgyeim és Uraim, megfeledkeztek a nyilvánosságról, és a legnagyobb lelki nyugalommal egy elégséges szintű pályamunkát osztályoztak jelesre, és hoztak ki győztesnek. Most ne firtassuk, hogy ezt tudatlanságból, érdektelenségből, személyes elfogultságból, vagy csak szolgalelkűségből tették, a döntésen ez már nem változtat, számoljanak el önmagukkal.
Kérem, legalább ne hangoztassák, hogy a kinevezett kiváló menedzser. Az általa 10 éve vezetett kulturális intézmény Szegeden a legkevésbé elfogadott, a legkevésbé támogatott, a legkevésbé népszerű - ez tény. Azzal se tessenek dicsekedni, hogy elsöprő többséggel választották meg, egy jelölt esetében ez rossz emlékeket ébreszt. És kérem megjegyezni: az elégséges nem jó, pláne nem jeles. Az elégséges. Igazgató-karnagy úr kinevezése amúgy komoly jogi aggályokat is felvet, már ha tetszenek néha olvasni a Kjt-t.
Úgy vélem, valakinek szóvá kell tenni: Önök arcot vesztettek. Ez a teljesítményük elfogadhatatlan, én, mint tanár és választópolgár, elégtelenre értékelem. Saját elfogulatlanságukat, felkészültségüket, szakmaiságukat, mindazt, amiért tartjuk Önöket, lenullázták. Ha most, a nyilvánosság előtt így döntöttek, akkor vajon hogy megy ez Önöknek a megszokott módon, nyilvánosság nélkül? Rossz belegondolni. (Most az következne, hogy szégyelljék magukat, de nem következik, mert minek.)

Óvatos prognózis. Gyüdi karnagy úr pályázatában csak Juronics Tamást, a Szegedi Kortárs Balett koreográfusát nevesítette, mint a színház leendő művészeti vezetőjét. Mostanában került nyilvánosságra Telihay Péter neve, mint főrendezőé, prózai tagozatvezetőé. Mindkettejük munkásságát nagyra becsülöm, de köztudott, hogy mindketten öntörvényű, erős egyéniségek (ez nem baj), akiknél a művészi önmegvalósítás minden más előtt-fölött áll (ez a baj). Félő, hogy irányításukkal a szegedi színház nem a kívánatos népszínházi irányba fejlődik - ami nem egy szűk értelmiségi elitnek, hanem mindenkinek játszik, erős közönség-, és néző-utánpótlás nevelő programmal, bérleteseit visszahódítva -, hanem éppen ellenkezőleg. Hogy a már most borítékolható vezetői érdekellentétekről ne is beszéljünk. (Telihay amúgy érdekes: nemrég ugyanez történt Szolnokon, és felháborodva tiltakozott a szinhaz.hu interjúban, ám most szó nélkül beáll a sorba, a szegedi Balázs Péter mögé. )

Tanulság. Ha manapság valaki színidirektornak pályázik, legyen a polgármester embere. Ez bőven elég. Nem kell jó pályázat, szakmaiság, koncepció pláne, megújulásról főleg ne tessék írni, okosan értekezni sem kell, elég néhány  lapos  közhely,  néhány  oldalon.  A tudományos igénnyel felmért tényeket a színház kulturális környezetéről a döntéshozók kifejezetten utálják hallani. Ami nem kell, az a minőség. Az gyanús és veszélyes. Tessék szürkének, középszerűnek lenni. Azok a színházi érdekcsoportok, akik közül hol ez, hol az jelenti ki magáról, hogy ő a "szakma", nem igazán számítanak, sőt, az is lehet, kiállásukkal csak bajt okoznak. De nem is állnak ki. A szakmai bíráló testületben ne nagyon tessék reménykedni, oda a polgármester eleve küld két színházi dolgozót (a közalkalmazotti tanács és a szakszervezet képviselőjét),  a szakértők közül is ő válogat, a Színházi Társaság delegáltját meg, ha nem tetszik neki, kirúgja. Így a szavazati arány, ha csak csoda nem történik egy-egy merész átállással (nem történik), eleve a döntéshozónak kedvez. Tekintélyes értelmiségi megszólalása a jelölt érdekében: komoly hátrány. Nagyjából így volt Sopronban, Győrött, Szolnokon, Zalaegerszegen (bábszínház), Veszprémben, és most főleg így Szegeden. Az optimisták persze remélhetik, hogy nem így lesz Kecskeméten, Székesfehérváron és Kaposváron.

Végül. A miniszter megfontolhatná végre a pályázatosdi eltörlését. Látjuk, a törvény annyit ér, mint egy darab sajtpapír, mert a pályamunka nem számít. Akkor inkább döntse el a helyi tartományúr, melyik székben kit akar látni, és ültesse oda. Ne körülményeskedjünk. Arra pedig mindig lehet hivatkozni, hogy nehogymá’ a pestiek monnyák mög, micsinájjunk! A helyi kulturpotentátok keble dagad majd a büszkeségtől, Porlódot meg továbbra is belengi a provincializmus penetráns lábszaga.


Jóni Gábor
(Rokkantnyugdíjas. 1992-’97 között a szegedi színház marketing
 igazgatója,  majd 1997-2006 között a szegedi bölcsészkaron a
Felsőfokú Kulturális Menedzserképző Program vezetője és tanára.)