Könyvbemutató Debrecenben

Mintegy húsz beszélgetés alapján gyûjtötte kötetbe Cseh Tamás pályájának fõbb állomásait és az azzal kapcsolatos anekdotákat Bérczes László. A beszélgetõkönyv dedikálással egybekötött debreceni bemutatóján a szerzõ újra Cseh Tamással beszélget a Csokonai Színházban április 16-án, 18 órától.

Bérczes László beszégetőkönyve húsz beszélgetés rögzített, meghúzott-átírt-újraírt-stilizált, egyszóval: szerkesztett változata. A beszélgetések 2006. augusztus 26. és október 9. között történtek, ezt követi egy 2007 nyarán készült utóirat. A szöveget ezután írta meg Bérczes László, az utólagos átírási és szerkesztési munkában aktív és fölöttébb hasznos szerepet vállalt Cseh Tamás, később pedig Háy János.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A szerző, akinek hasonló könyvei korábban megjelentek már (A végnek végéig - Paál István, Székely körvasút - Tompa Miklós, Talált ember - Kovács Lajos), arra törekedett, hogy megőrizze a beszélgetések szabad és csapongó áradását, és hogy egyszerre visszaadja az élőbeszéd spontaneitását, valamint az érzékeny és pontos megformálás, az észrevehetetlen, de gondos stilizálás egyszeri végérvényességét. Élő, lüktető, szabad és megformált szöveget alkosson, azaz mintegy mellékesen szépirodalmi értéket teremtsen.
A látszólag esetleges mozaikdarabokból önmagukban kerek fejezetek épülnek fel, mely fejezetek maguk is egy nagyobb egész mozaikdarabjai. Így a szerző szándéka szerint a könyv végére érve összeáll az a bizonyos Egész, mely nem több és nem kevesebb, mint egy ember élete. Egyszercsak előttünk áll Cseh Tamás, akit mindannyian ismerni vélünk, és akiről kiderül, igen, ismerjük is, mert ő nem több és nem kevesebb, mint hittük: valaki közülünk, aki velünk élte le az elmúlt emberöltőt, erről egyszerű dallamokkal és szavakkal tudósított, és most minderről pontosan és érzékien mesél. Elmondja életét, minden igazolódik és minden újabb és újabb rétegeket, árnyalatokat kap, amiből ez az élő legenda, a huszadik század második felének egyik legkarizmatikusabb magyar hőse született. Ámulattal és élvezettel olvashatjuk a kalandokat, amik a rendszerváltás előtti idők kalandtalan állóvizében igenis megtörténtek, finom és érzékeny mesékben sorra felbukkannak további legendák, Jancsó Miklós és Viszockij, Bódy Gábor és Baksa János, és persze mindenekelőtt Bereményi Géza, az állandó társ, de már az első pillanattól érezzük, itt nem a "híres ember mesél híres emberekről" cimkéjű anekdoták közt csemegézünk, mert a könyvben is az szeretne igazán fontos lenni, ami a dalokat rendkívülivé és hétköznapivá teszi: nem(csak) bámuljuk és csodáljuk őket, hanem esett, kicsi, esetleges és egyszerű soraival-dallamaival magunkénak tudjuk őket. Vagyis a könyvnek a fent említettekkel együtt főszereplője a szomszéd Rozika és a leskelődő házmester, a gondos esernyőkészítő és a bakonybéli panziós, főszereplők az álmos reggelek és a diadalmas színpadralépések, a másnapos szédelgések és a mániákus játékok, a család mindennapjai és a végtelen utazások, a szerelem és az Indián, így nagybetűvel, minden, ami végigkíséri hősünk életét.

A könyv vezérlőelve az, ami a dalok leglényege: a jelenidő megragadása. "Mi van?! Mi van?! Mi van?!" - kérdezi Cseh Tamás az egyik nagy dalban, és minden egyes dalban, minden egyes fellépésen. Ettől szabad és utánozhatatlan az, amit csinál: Bereményivel együtt a jelen krónikása ő, és ennek is szeretne megfelelni a tervezett könyv. Ezért kihagyhatatlan belőle az aznapi történés, és miközben a könyv arra kérdez, hogyan élt a tordasi kisgyerek az ötvenes években, hogyan történt meg az első fellépés a Kex együttes koncertjén, hogyan született meg az Indián ötlete..., soha nem tévesztheti szem elől (noha mindenáron kerülni akarja a "hír", a szenzáció hajszolását), mi történik aznap, 2006. szeptember 5-én és október 2-án, ami jelen esetben a tüdőrákkal folytatott küzdelmet is jelenti; és ugyanezen okból nem teheti meg a kérdező beszélgetőtárs, hogy korábbi könyveinek bevált technikáját követve hátralépjen, és mint jelenlévő néma társ csak és kizárólag figyeljen és jegyzeteljen. A szerző tiszteli a tényeket, szerzőtársával, Cseh Tamással együtt igyekszik kiküszöbölni a hézagos emlékezet tévedéseit, ugyanakkor nem célja a kutatómunka és a dokumentálás. Sokkal inkább célja, hogy végigcsalinkázva az életregény kitérőit és főcsapásait, rögzítve látszólag mellékes, hétköznapi állomásait és ünnepi fordulópontjait minél árnyaltabban és gazdagabban megmutasson egy embert a maga erényeivel és hibáival. Cél a mai nap felmutatása, annak az életsűrítménynek-párlatnak megragadása, amiben fontosabb az emlékező-mesélő-fantáziáló, a kérdező társsal párbeszédet folytató ember, mint az emlékek és mesék visszanyomozható forrása.

Részletek a könyvből

Ti egyébként dunántúliak vagytok?

Dehogyis. A Dunántúlra úgy kerültünk, mármint a Csehek meg anyámék tartozéka, a nagynénémék, hogy a háború előtt egyszer csak azt mondták valakik: itt van ez a tehetséges fiatalember, Cseh Ferenc, ő legyen a mintafalu igazgatója. Hol van az a mintafalu? Hát Tordason. És akkor ebből a szatmári-nyíri-szabolcsi családból hirtelen dunántúli család lett. A nővérem még Debrecenben született, de én már Tordasról kerültem a Bakáts térre megszületni.

Apád hol született?

Bűdszentmihályon. Ez eredetileg két falu volt, Bűd és Szentmihály. Ma Tiszavasvári. Amikor ’83-ban apám fejfáját kellett csináltatni, a Bibliájában találtunk skicceket csónakos fejfákról, anyám mondta is, utazzak, apám ilyet akart. A sárga Skodával lementem Tiszavasváriba, először is beültem a presszóba, miniszoknyás felszolgálólány unatkozott az üres asztalok között, szép lány volt, de hát nem csajozni mentem, mégiscsak apám fejfájáról volt szó. Valami rokonunkat kellett megtalálnom, hogy megmutassa azt az embert, aki farag még ilyen fejfát. Végülis a gyógyszergyárban leltem meg, a kapuban fegyveres őrök vigyáztak, majd szólunk neki, mondták. Jön aztán egy munkásruhás, tenyeres-talpas óriás, kezdem a mesét, meghalt édesapám, ebből a faluból származik, ezt találtuk a Bibliájában... A marha nagy ember tenyerébe fogja a papirost, morog valamit, "jól van, szentmihályi fa, meglesz". Sarkon fordul és otthagy. Most akkor mi van? Hogy megyek haza anyámhoz? "Ezt se tudod elintézni?", kérdezi majd, és igaza lesz. Na, úgy is lett: "Mégis, mit mondott, mikor, mennyibe kerül...", semmire nem tudtam válaszolni. Hetekkel később azzal fogad anyám, képzeld, Tamáskám, becsöngettek ma valami férfiak, hogy voltak a Farkasréten, beásták a fejfát, ott van, tessék kimenni megnézni, se egy kávét, se egy fillért nem fogadtak el, hazamentek. Szentmihályi emberek.

Gondolom, anyukádat is oda temettétek tavaly.

Ott vannak már együtt. Neki meg egy keresztje van, apám református volt, anyám katolikus.

A mamád hová valósi?

Nyírmártonfalván született. Hogy ismerkedtek meg, sose mesélte el, soha.

(...)

És a másik ág, anyukád családja?

Az a Prényi-család. Az ükanyámék Nagykárolyban és Nyírbátorban éltek, szatmáriak voltak. Egy Reszler ősöm minorita rendfőnök volt Nyírbátorban. Az ükapám vagy a dédapám Gyulaváriban van eltemetve, az is keleti határ. Gyulaváriban összejártam a régi temetőt, de nem találtam meg a sírját. Sok földbesüllyedt síremlék, benőve bozóttal, magas fűvel. A nagyapám Nyírmártonfalván volt főjegyző, az anyám Nyírmártonfalván született. Az ötvenes években nem illett kérdezni az ősök felől, meg miért is jutna egy fiatalember eszébe, hogy honnan jött a család. Mire észbe kaptam, minden kútfő elapadt.

(...)

Mikor voltál először színházban?

Tordason láttam a János vitézt. Valamelyik vándortársulat, talán a Déryné vendégszerepelt a Hangya kultúrházban. Emlékszem még az illatokra is. Huszárok piros ruhákban, festett fák, bokrok és kastélyok, Iluska mosta, mosta, és jött az illat a színpad felől, a díszletek szaga volt az. Ez az első színházi élményem. Úgy rémlik, Budapesten is voltunk színházban a gimnáziummal vagy a szüleimmel, talán elvittek az Illyés-darabokra, a kötelező olvasmányokra, nem emlékszem. Ki a csodát érdekelt, a rock and roll izgalmasabb volt! Amikor aztán jött a festés meg az éneklés, akkor a családi tanács kisütötte, honnan van nekem ez a vénám. A képzőművészet talán a Cseh ágból, de honnan az éneklés, a színház? Kiderült, hogy a legelső debreceni színházigazgató, egyébként a mai napig kint van a megfestett arcképe a Csokonai Színház falán, az egyik anyai ági ősöm, Reszler István.

(...)

Miért akartál lovagolni?

Mert előzőleg Fehérváron, ahol a gyakorló félévemet töltöttem, megszerettem a lovaglást. Életem egyik legszebb adományát kaptam ott, és egyben egy súlyos büntetést is, éppen a lovaglás kapcsán. Nem akárki tanított bennünket lovaglásra, emberségre: a Horthy-hadsereg egykori tűzérfőhadnagya, Magasházy Dénes. A név hallatán az összes magam korabeli lovas fölkapja a fejét, és süvegel.

Mit keresett ő ott?

Oda lett rakva, le a föld alá. Gyere be, fiam, igyunk meg egy kávét, mondta egyszer, s behívott. Ültünk a lovarda hátsó traktusában berendezett szobájában a biedermeier kávézóasztalnál. Külön világ volt ez a finom szőnyegekkel, régi tárgyakkal teli helyiség. Egyszerű, mégis pompás. Mintha egy régi kastély kártyaszalonjában lettem volna. Ott beszélgetett velem, ki vagyok, mi vagyok, mit akarok. Találkoztam valakivel, aki minden körülmények között tartja magát. Kemény, szűkszavú, de érdeklődő és barátságos ember volt, szerette a lovasait. Kivezényelt bennünket terepre, sokszor különös helyzetekbe: például utcai forgalomban kellett alakzatban maradni vagy egy szűk vasúti híd alatt vonulni, ahol a vonat megy fölötted, te mégy a lóval és lovas társaiddal a hatméteres betonhíd alatt, a ló megőrül, tombol a félelmetes zajtól, te meg fogod, rajta vagy, nem engeded, társaid sem engedik... Vágtatunk, eltűnünk a szeme elől hosszú időre, de csak tépünk előre, repülünk a széllel, fiatalon, bátran. Életem aranykora. Olyannyira jól ment a lovaglás, hogy már mindenki bukott körülöttem, csak én nem. Róttuk a köröket. Mikor elvágtattunk előtte, akkor odakiáltott: "Sarkot lefeszíteni, kihúzza magát!" Nem tűrte a trehányságot.

Cseh Tamás hivatalos honlapja >>>