Interjú Guelmino Sándorral


Guelmino Sándor

- Miért választottad a Máli nénit?

Guelmino Sándor: Erre nagyon nehéz válaszolni általában, de most tudok. Az utóbbi időben sok nehéz, komoly, lelki kérdésekkel foglalkozó darabot rendeztem és mindannyian vágytunk egy vígjátékra. Azt is tudtam, hogy Béres Ilonának szeretnék adni egy főszerepet, ami egy jutalomjátékkal ér föl. Elég nehéz olyan vígjátékot találni, aminek érvényes mondanivalója van, de végül is sok kutatás után rátaláltam a Máli nénire, ami rengeteg játéklehetőséget biztosít az Ilonának. Nem volt kérdés, hogy ezt kell megcsinálni.

- Miért tartod igazán érvényesnek?

Guelmino Sándor: A darab főszereplője egy elszegényedett, hajdani polgárasszony, aki azzal próbál pénzhez jutni, hogy a gazdag rokonok ostobaságát kihasználja. A szereplőknek szükségük van valakire, aki helyettük kommunikál és a Máli néni tulajdonképpen összekuszálja köztük a szálakat. Úgy gondolom, hogy ez a kommunikációképtelenség ma is érvényes. A darabban senki sem tudja, hogy ki kicsoda, mindenki színlel, pózt vesz föl, másnak akar látszani, mint amilyen valójában és az aki szegény jobban jár a talajon mint az, akit fölvet a pénz.

- Milyen a mű nyelvezete?

Guelmino Sándor: Pesti figurákat vonultat föl Füst Milán, akik különös nyelven szólalnak meg. Az egész szöveg olyan, mint egy kotta, dallama van. Ebbe is bele lehet szeretni, pedig sokat vesződtünk vele, mert másként kell játszani, megközelíteni. Nem lehet elszakadni a ritmustól, a szigorú szerkezettől, mert akkor széthullik a darab. Kellett egy kis idő, amíg rájöttünk arra, hogy csak akkor lesz élvezhető az előadás, ha ezt úgy éneklik el a színészek, ahogy Füst Milán megírta.

- Ezek szerint a nyelv meghatározza a játékstílust.

Guelmino Sándor: Igen. Annyi megpróbáltatás, érzelmi vihar, fordulat van a darabban, hogy emiatt a szereplők elveszítik a személyiségük mankóit és végül mindenkiről lehull az álarc. Ezért szerettük volna, hogy a darab elején csupa póz figurákat lássunk, akik nem találják magukat. Végül eljutnak valahova, fejlődnek. Egyébként ez nem egy átlagos vígjáték ismérve.

- Miért kétszintes a tér, kinek az ötletéből született?

Guelmino Sándor: Ezt a próbák elején találtuk ki Szlávik István díszlettervezővel. Nem is az az érdekes benne, hogy kétszintes, hanem hogy több szürreális elem került bele, mint amit eddig a Máli néni előadásokban láthattunk. Az őrült, bolond életet szerettük volna ábrázolni a díszlet segítségével is. Egy gyár titkárságán játszódik a darab nagy része, mi a gyár különböző szegleteit is próbáltuk megmutatni egy egységes térben. Nem árulom el, hogy milyen módon, de megőrül a tér. Máli néni lakását sem szerettem volna egy hagyományos, unalmas, kispolgári környezetként láttatni; ezért a régi, polgári bútorok be vannak zsúfolva egy kis térbe. Ott egy nagyon furcsa rend uralkodik, amit csak Máli néniék tudnak átlátni; mindenki aki kívülről érkezik csak bukdácsol benne. Ez egy bizonytalannak tűnő, kaotikus környezet, amiben nem tudnak közlekedni az emberek.

- Tulajdonképpen a lakása is olyan, mint a kapcsolatok, amiket összekuszál.

Guelmino Sándor: Igen. Ugyanakkor az ő fejében mindig rend van. Neki egy célja van, hogy anyagi hasznot húzzon a káoszból. Addig addig bogozza és egy adott pillanatban nem is tudja, hogy mit csinál, de megvan az a fifikája, rátermettsége életösztön benne, ami miatt mindenből ki tud keveredni és aztán nagyjából megnyugtatóan mindenkinek a sorsát rendezi.

- Azon gondolkoztam, hogy a darab nyújt-e bármiféle megoldást a felvetett problémákra...

Guelmino Sándor: Látszatmegoldásokat igen. Az igazi szerelmespár végül egymásratalál, az apának le kell számolnia azzal az illúzióval, hogy való egy huszonéves lányhoz. Próbáltuk kihangsúlyozni, hogy közben csomó lelki törés történik és csak egy ál-happyend a végkifejlet.