Magyar a Holdon - Vidám Színpad

Krétakör light

 


Tasnádi István: Magyar a Holdon  (r. Árkosi Árpád)

Eléggé kreatívnak és szórakoztatónak tartottam a 2003-as Nézőművészeti Főiskolát ahhoz, hogy megnézzem az alkotók újabb munkáját, amit ők maguk is egyfajta folytatásként aposztrofáltak. Konzervatívabb színházrajongóknak: a Bábelnával kezdődő, majd a Nézőművészetivel folytatódó háromállomásos projekt nagyjából olyan, mint a Krétakör, csak viccesebb és senki nem lengeti a pöcsét a színpadon, így nagycsaládos programnak is alkalmas, anélkül, hogy a nagymama szívinfarktust kapna az okuláréját súroló genitáliáktól.

Így utólag átgondolva azonban a „rájátszás” , vagy a „még egy bőr lehúzása” jobb kifejezésnek tűnik, mint a „folytatás”.

A sztori totál ugyanaz, mint a Nézőművészetinél: jövőbeli fikcióra építve a színészek egyfajta interaktív oktatást adnak a saját magukat játszó közönségnek. Ezzel még nem is lenne semmi baj, milliárdnyi vicces szituáció rejlik ebben, amit az ütős színészek (Scherer, Mucsi, Csákányi, Katona) képességei csak hatványoznak…oszt mégsem használják ki, csak töredékét.

Scherer rutinból nyomja a Nézőművészetiben már megismert tudálékos oktató szerepét, Mucsi meg ugye álmából felkeltve is hiteles akár  a mindenre rezignáltan reagáló lecsúszott értelmiségit, akár egy ex-alkoholista munkanélkülit játszik. (Már-már elvárná az ember, hogy magánéletben is húgyfoltos szövetnadrágban és mezítláb hordott makkos cipőben támassza a pultot egy vidéki krimóban, és nagy csalódást okoz az előadás végén amint taxiba szállva, européer módon felöltözve távozik.) Szóval jók mindketten, Csákányi is meggyőzően adja az egykor jobb napokat megélt énektanárnőt, Katona László épp androidként hasznosuló szociopata mimikája is ütős, de a Tasnádi mintha elfelejtett volna vicceket írni a darabba. Azon, hogy valakit szódásszifonnal lelocsolnak, utoljára 6 évesen nevettem a sümegprágai piactéren vendégszereplő Columbiai Nagycirkusz előadásában. Van persze min szórakozni, de ezt inkább a színészi alakítás, mint a forgatóból következik, ráadásul az előző rész poénjai ismétlődnek, a cselekményszövéssel egyetemben (ld. az orgazmusszerű, zenés befejezés).

Vicces-vicces, de nehogymá' ebből az ötletből, ilyen színészekkel ennyit tudott csak kihozni Tasnádi és Árkosi. A Nézőművészeti alapján többet vártam.