Mindig rongyosra...

Csendes László Rimaszombatban született, s Komáromban lett színész. Amikor Kassán megalakult a Thália Színpad, õ is a lelkes alapítókkal tartott, ahol a társulat meghatározó tagja lett. 1983-ban mégis elhagyta a Felvidéket, és Magyarországra költözött. Azon kevés szlovákiai magyar színészek egyike, akik karriert tudtak csinálni az anyaországban.

'Mindig rongyosra játszottam magam'
Intterjú Csendes Lászlóval

Öreg parasztembert játszott Jókai Mór Debreceni lunátikus c. művében a rimaszombati középiskola színjátszókörében. Tudatos volt, vagy belecsöppent ebbe a darabba, és ezek után kapott kedvet a színjátszáshoz?

Csendes László: Egyáltalán nem volt tudatos, de mégis valahol a gyerekkorban kezdődött a színház iránti vonzalom. Ha táborokba mentünk is, mindig verseket,  jeleneteket eszkábáltunk az osztálytársak szórakoztatására. Mégis sportoló akartam lenni, az érettségi után jelentkeztem is a Komenský Egyetemre Pozsonyba, de nem vettek fel, s hogy kondícióban tartsam magam, elmentem egy évig zsákolni egy nagykereskedésbe. De közben Drobka Géza bácsi, akire csak szeretettel tudok gondolni, elhívott, hogy játsszak egy Tavaszi keringő nevű darabban. Ő játszotta benne a Mestert, én pedig a titkárát. Eleinte ódzkodtam tőle, mert ilyen komoly szerepet eddig még nem játszottam, de mégis rábeszélt. Az egyik előadást látta valaki a komáromi Magyar Területi Színházból (MATESZ), s az előadás után megkerestek és felkértek, hogy legyek a MATESZ színésze. Így aztán a sportból nem lett semmi, de utána is hosszú évekig rendszeresen futottam, csak néhány éve tértem át az orvosom javaslatára a kerékpározásra.

- De a művészet akkor sem állhatott Öntől távol, mert kamaszkorában írogatott és gitározott is.

Csendes László: Ezek tényleg kamaszkori próbálkozások voltak, de gitározni még ma is szoktam, sőt több darabban, így az Amphytrionban is játszottam ezen a hangszeren.

- 1962-ben került a MATESZ-hoz Komáromba, s ott rögtön összefutott egy Tóth László nevű színésszel, aki szintén  rimaszombati származású volt.

Csendes László: Ő egy különös figurája volt a szlovákiai magyar színjátszásnak, aki mindig nyakkendőben, fehér ingben járt, tüchtigül felöltözve. Édesanyám is mindig azt mondta, hogy akit ismernek és benne van a köztudatban, annak mindig fessnek kell lennie. Ha megyek az utcán, szeretem jól érezni magam abban, amiben vagyok, s nem igazán szeretek lompos lenni. Hogy most ilyen lompos vagyok, az csak annak köszönhető, hogy kinn élek a prérin a feleségemmel és a két kutyámmal, s ez nekik is és nekem is megfelel. Ehhez tudni kell, hogy most egy évig pihentem, és nem vállaltam új szerepet. Tavaly Egerben, a Dobó téren rendeztem egy középkori játékot, amely teljesen felemésztette az energiámat és az idegzetemet, s úgy gondoltam, hogy most már meg kell pihenni egy kicsit. Nem növesztem én a szakállamat, csak nem nyiratkozom.

- Beugrásokkal kezdte, s a következő évben jelentkezett a pozsonyi főiskolára is.

Csendes László: Ahonnan eltanácsoltak, mondván, hogy antitalentum vagyok. Egy világ dőlt össze bennem, főleg azután, hogy be kellett vonulnom katonának. Tíz hónapig Morvaországban, aztán 16 hónapig Prága mellett katonáskodtam. Itt hoztunk létre először egy gitáregyüttest, majd egy kisszínpadot, amelynek nagy keletje volt akkoriban. Megtanultam csehül, s cseh költők verseiből készítettünk egy előadást. A színpadon csak egy kettes létra volt, s két maszk, egy nevető és egy síró. E köré építettük fel az előadást, amelyben volt pantomim, voltak gitárszólók, s a verseket úgy állítottam össze, hogy benne legyen az ember emelkedésének és süllyedésének a motívuma. Később megint szerettem volna megpróbálni a fősikolát, de közben utolértek a szerepek. Molnár Liliomában megkaptam a Holunder fiú szerepét, s ebben a szerepben felhasználhattam a katonaságnál szerzett tudásomat. Ezt követte a Szent Péter esernyőjében Vibra Gyuri szerepe.

- Arra nem gondolt, hogy Budapesten próbálkozzék az ottani főiskolán?

Csendes László: Akkor még erre nem is volt lehetőség, de ahogy már mondtam, közben megtaláltak a szerepek. A Vibra Gyuri után jött Ibsen Kísértetek c. darabjában Osvald Alving szerepe, ahol végig pszichológussal dolgoztam, mert az Osvaldnál fellépő agylágyulás fokozatait pontosan kellett megmutatni. Ezt már Beke Sándor rendezte, s ő vitte színre a Rómeó és Júliát is, ahol Mercutio lehettem, s Háy Gyula Isten, császár, parasztját, amelyben Zsigmondot játszhattam.

- Erről az alakításáról írta Gágyor Péter, hogy "Csendes tökéletes császár volt és császári színész a színpadon".

Csendes László: Ez viszont egy beugrás volt, ugyanis a kolléga megbetegedett, s két héttel a bemutató előtt kellett átvennem a szerepet. Eredetileg az egyik cseh nemest játszottam, s állandóan ott ültem  a próbákon, mert érezni lehetett, hogy valami fontos dolog készül. Közel négy órás előadás volt, s amikor megkaptam a szerepet, éjjel-nappal tanultam a rengeteg szöveget. Ezek az előadások meghatározói lettek a pályámnak. A mai napig hiányolom azokat a mélylélektani drámákat, előadásokat, amelyek elgondolkodtatják az embert. Sajnos elbillent a mai színház a látvány felé, a dinamikába, és sajnos, hogy az indulatok uralkodtak el a művészeten, és az indulat egy emésztő tűz, míg a szenvedély táplálná a színházat, a művészetet. Bízom benne, hogy az a fajta trend, ami a mai világunkra jellemző, csak átmenetei.


Csendes László a Játékos c. előadásban

- Említette, hogy akkoriban nem voltak ritkák a négyórás előadások sem. Gondolja, hogy a mai közönség elviselne ennyi időt egy színházban vagy akár a filmvászon előtt?

Csendes László: Ha a színész be tudja csalogatni a nézőt, legyen az akár szellemi vagy érzelmi töltés, de akár látvány is, mert ez a három tényező elválaszthatatlan egymástól, akkor a néző nyugodtan végigüli a három órát. A színház sokszor fel akarja venni a versenyt a televízióval és a filmmel, de ez nem megy, ugyanis a színház egy más műfaj, ezért is maradt fenn mostanáig, holott a televízió megjelenése után sokan mondták, hogy befellegzett neki. Minden előadás más és más, s ugyan vannak benne kulminációs pontok, de vannak variábilis és improvizatív részei is, s attól függően, hogy a színész mennyire diszponált, s milyen lelki állapotban van, minden előadás újraértelmeződik, s másképpen szól. S a közönség egy nagyon jó alkotótárs, aki, ha jó az előadás, ugyanúgy eljut a katarzisig, s a megtisztulásig, mint fenn a színpadon a színész. A színész és a néző együtt hozza létre az aznapi előadást, s egy-egy lentről jövő rezdülés is sokat jelenthet. De a csend is nagyon fontos, amely néha többet mondhat el, mint egy-egy szó. De ha nincsen meg ez az együttműködés, akkor az előadás csak irritáció marad, s nem biztos, hogy ez együttgondolkodásra képes késztetni a nézőt.

- S az egri színház, amelynek a tagja, mennyire felel meg ezeknek az ön által felvetett követelményeknek?

Csendes László: Van, amikor igen, s van, amikor nem. Játszottam a Gali László által rendezett Ahogy tetszikben méla Jacquest, s nagyon szerettem az előadást, mert Gali nem ment a darab ellenében, s nem akarta teljesen átértelmezni Shakespearet, s később ismét szerepet kaptam a darabban egy másik előadásban, amit egy ifjú kolléga rendezett, s ahol feje tetejére volt állítva az egész. Nem is voltam hajlandó eljátszani aztán.

- S adott vissza máskor is szerepet?

Csendes László: Ez volt az első, s ráadásul egy új fordítás volt, s bármennyire is szeretnénk ezeket a szövegeket modernizálni, azt az archaikus légkört, amit Arany vagy Mészöly Dezső adtak ezeknek a daraboknak, nem lehet kizárni. Ha mai prózai nyelven akarjuk elmondani, az már nem ugyanaz. Ha turkálókból szedjük össze hozzá a jelmezeket, az már egy teljesen más világ. Amikor én kezdtem a pályát, a színpadon még szőnyeg volt, s csak akkor lehetett hallani a különbözőp zajokat, ha azoknak funkciója volt. Ma dübögés, dobogás, s olyan zajok, amik kifejezetten zavarják az előadást, s főleg a nézőt. Ma megpróbálnak mindent lefordítani, átírni mai viszonyokra, holott nem biztos, hogy kell. Láttam Debrecenben egy Rokonok előadást, amelyben minden a helyén van, mégis tudom, hogy mennyire nekünk és rólunk szól.

- S eleve elutasít minden modern előadást?

Csendes László: Egyáltalán nem, emlékszem, hogy Miskolcon Serfőző Simon Otthontalanokját játszottuk. Megszoktam, hogy az addigi előadásokban, amelyekben játszottam, jelzésrendszert használtak, s legjobban a cseh és a lengyel színház hatott rám, ahol a díszletnek, a világításnak külön funkciója van, s nagyon zavart, amikor itt viszont a színpadon mindenütt falak vettek körül, s még a kályhában is volt egy lámpa, amely a tüzet jelezte. Rá akarták a nézőre erőszakolni, hogy mi mit jelentsen.

- Ön rendezni is szokott, mennyire nézi más szemmel egy-egy előadás próbafolyamatát, mintha csupán színész lenne. Szokott beszólni a rendezőnek?

Csendes László: Kétszer játszhattam Sarkadi Elveszett paradicsom c. darabjában. Először az ifjabb, később az öreg Sebőköt játszottam. A második előadásnál a rendező rám akarta erőszakolni, hogy az öreg Sebők is szerelmes Mirába. Nagy-nagy csatározások mentek, míg azt mondtam, hogy jó, akkor legyen szerelmes.

- Játszott pár magyar filmben is. Ha jól emlékszem, az első amelyben szerepelt, az 1974-ben készült Hószakadás volt, Kósa Ferenc filmje. Simonyi Imrére, Haumann Péterre, Mária Markovičovára és Szabó Imrére ma is élénken emlékszem, de Önre nem.

Csendes László: Nem ez volt az első, hanem a szintán Kósa rendezte ítélet, amelyben a negyven láncos voltunk, így azt nem jegyzik a lexikonok. A Hószakadásban viszont egy tizedest játszottam Haumann mellett. Ha legközelebb megnézi, talán észrevesz engem is. Később jött Almási Tamás filmje, a Ballagás, amelyben fdontosabb szerepet kaptam.


Csendes László dedikál
Homoly Erzsébet felvétele


- S benne volt a Honfoglalásban is, amelyben főszerepet játszott.

Csendes László: Azt inkább ne emeljük ki, s nem volt az főszerep, csak az egyik vezért, Tétényt játszottam. Előtte többször is dolgoztam Koltay Gáborral, előbb az István király c. operafilmben, ezt követte a Margitszigeten az Attila, de ne felejtsem a Julianus barátot, és volt még egy hurráoptimista előadás Mohácson is, amelyet Habsburg Ottó is látott. Ezt követte a Honfoglalás. Amikor megkaptam a szövegkönyvet, azt hittem, hogy viccelnek. Nem volt benne ugyanis semmi, csak az, hogy vonulnak, vonulnak, vonulnak, se akció, se semmi. Koltay mindig azt mondta, hogy ez egy óriási előadás, s ezzel a filmmel a világot meghódítják stb. S ahogy haladtunk előre a forgatáson, úgy emelkedett bennem a dac. Maga Franco Nero is mondta, hogy ő maga írta a jeleneteit. A filmben látunk 40 darab kucsmás, lajbis, bocskoros embert, akik jönnek be honfoglalóként egyetlen szekéren, amelynek a kartonlapborítású kereke, hogy teljes legyen a káosz, leázott. Így behozni magyarságot ide... Az itt élők ezt a negyvenfős honfoglaló gárdát minimum megették volna. De voltak ennél sokkal fontosabb filmjeim is, mint a Fekete rózsa, amelyben az egyik főszerepet játszottam, s Bujtor István volt a partnerem, a Kodolányi János írásából készült Börtön, amely az Ormánságban játszódik, amelyre azért emlékszem szívesen, mert olyan tájszólást kellett benne megtanulnom, amely az összes tájszólást használja. Egy ormánsági paraszt bácsi feljátszotta a szöveget, s én hónapokig tanultam.

- Egy vidéki színészt hogy talált meg a film?

Csendes László: Már akkor is szokásban volt, hogy a legjobb előadásokat felvittük Budapestre, a Thália Színházba, így volt rá lehetőségük, hogy lássanak és kiválogassanak. De sokszor ők is lejöttek vidékre, ha fel akarták frissíteni a társulatukat, vagy egy-egy szerepkörre kerestek embert.

- A MATESZ tájoló színház volt, s a legkisebb településekre is igyekezett eljutni. Mennyire volt az ottani közönség fogadüképes pl. Háy Gyula darabjára?

Csendes László: Ezt az előadást 19 előadás után le vették műsorról, mert van benne egy pikáns párbeszéd, amikor az egyik szereplő kijelenti, hogy Prágában a birodalom megújhodása indult meg, mire a másik hozzáteszi, hogy majd Bosnyákországban dől el, hogy életben marad-e egyáltalán. Ne feledje, hogy 1968 után vagyunk. Az előadásnak egyébként olyan hatalmas díszlete volt, hogy csak nagyobb helyekre tudtuk elvinni. A tájolásnak egyébként megvolt a maga romantikája, de amikor először voltunk Léván, az nekem olyan volt, mintha a világ végén lett volna. Ma már nagyon beszűkült a világ, de a régi kultúrházakban, amikor játszottunk, olajos padló volt és cserépkályhába fűtöttek be, s alig lehetett két lépést megtenni, hogy az ember neki ne menjen a falnak vagy a kollégájának, az emberek mégis dugig megtöltötték ezeket a helyiségeket. Gyakran, ha kinyújtottam a kezem, felértem a plafont. Később, amikor új kultúrházakat építettek, nem jöttek be az emberek, s ezt a mai napig nem értem. Később jött divatba, hogy inkább megpróbálták meggyőzni a nézőket, hogy jöjjenek be a színházba. Amikor 1969-ben megalakult a Thália Színpad Kassán, az volt a legfőbb érv mellette, hogy a MATESZ évente csak egy-két alkalommal jutott el a legkeletibb részekre. Ma sokszor azt látjuk, hogy a Thália inkább Magyarországon turnézik, de ezek a kis közösségek nem jutnak színházi élményhez. Mindenesetre számomra és pár kollégám számára a tájolás küldetés volt, de nem mindenkinek.

- 1969-ben csatlakozott az alakuló Thália Színpadhoz.

Csendes László: Kassán az Állami Színházban játszottuk a Rómeó és Júliát, amikor kinn tüntettek az épület előtt, s azt skandálták, hogy mi szlovákok pechesek vagyunk, annak idején a magyarok, ma a csehek nyomnak el bennünket. A szlovákok nagyon ellenezték a magyar társulat megalaulását, s később ugyanez volt a gond Komáromban is, ahol ráadásul vadonatúj színházépületet kaptak a magyarok.

- Dráfi Mátyás szerint, aki akkor igazgatója volt a MATESZ-nak nem új színház jött létre, csak a társulatot osztották ketté, s tiltakozásul emiatt mondott le.

Csendes László: Nagy társulat volt az akkori, amelyet Csallóköz nem tudott volna eltartani, így mindenképp létre kellett hozni a kassai részleget.

- De ehhez kellett egy karizmatikus egyéniség, Beke Sándor is.

Csendes László: Beke nagyon jó rendező és olyan ember, akit ha kidobtak az ajtón, bejött az ablakon. Neki is nagy szerepe volt abban, hogy vállaltuk a bizonytalant. Vele nagyon jó volt dolgozni, bár tegyem hozzá, néha nagyon didaktikus módon adta az instrukcióit.

- S milyenek voltak az első kassai évek? Inkább romantikusak vagy a gondok kerültek előtérbe?

Csendes László: Is-is. Lakásgondjaink voltak, játszási hely nem nagyon akadt, hisz először a Dominikánusok temploma mellett található katonai klub színpadán játszottunk és csak évekkel később kaptuk meg a mostani termet. De a közönség imádta a társulatot, akkor még a régi vágású kassaiak közül is sokan jártak színházba. Akkoriban egy-egy bemutató külön ünnepély volt. 
  
- 1983-ban mégis elhagyta Kassát.

Csendes László: Már jóval előbb is hívtak, s a hetvenes évek végén már játszottam Miskolcon, sőt a magyar film is megtalált. Aztán 1983-ban érett meg bennem a gondolat, hogy végleg el kell mennem. Kaposvárra, de a budapesti Katona József Színházba és Madáchba is hívtak. S bár később játszottam a Vígszínházban és az akkori Nemzetiben is, de ha naponta nem tudok ki menni a természetbe, már nem érzem jól magam. Ezért is maradtam Magyarországon is vidéki színész. Másrészt úgy érzem, hogy kirakatéletet élnek ott az emberek, s tőlem ez nagyon távol van.


Csendes László
Erzsébet felvétele


- Kassán mindent eljátszhatott, amit akart, szinte a tenyerükön hordozták, mi volt a már említettek mellett az elsődleges oka annak, hogy elhagyta nem csak a színházat, hanem azt az életformát, s magát az annyira szeretett kassai közönséget.

Csendes László: Volt egy nagyon súlyos összetűzésem az akkori művészeti vezetővel, amely tettlegessségé fajult, és megfagyott körülöttem a levegő. Elmaradoztak a rádiós és a tévés felkérések, s még megcsináltam a Bolyai monodrámát, elbúcsúztam az együttestől, s elmentem.

- Monodrámát akkor szokott vállalni egy színész, ha az adott társulatban nem kap neki megfelelő szerepeket.

Csendes László: Ebben az esetben ez nem igaz, hiszen rongyosra játszottam magam egész életemben, engem egész egyszerűen érdekelt Bolyai alakja, s nagyon szerettem Kocsis István szövegét. Alaposan meghúztuk a rendező Gágyor Péterrel és a dramaturg Szigeti Lászlóval a darabot, de egy óra negyven percig egyedül lenni a színpadon, ez bizony színészégető vállalkozás. Később eljátszottam tőle Van Gogh szerepét is. Legutóbb Márai Játékosát csináltam meg, amely eredetileg kétszereplős, ahol Lucifer és a Mindenható játszanak sakkot az emberiség kontójára,  s én ezt monodrámában csináltam meg. Ezt a műfajt akkor választja az ember, amikor felgyülemlenek benne olyan gondolatok, amelyet a repertoárban lévő szerepei segítségével nem tud elmondani. Most például Gogol A köpenyét fordítottam újra és dramatizáltam érdekes formában. Akaki Akakijevics megjelenik mint kísértet és ő meséli el, hogy milyen volt az élete korábban. A műfajnak megvannak a maga veszélyei, ugyanis sokan összetévesztik a monodrámát a monológgal. A néző ugyanis nem szereti, ha valami nagyon el van beszélve, inkább a drámaiságra, az akciókra kíváncsi, és mivel itt egyszemélyben több figurát kell ütköztetni, ezt nagyon plasztikusan kell megcsinálni.

- S hogyan fogadták akkoriban Magyarországon a határon túli magyar színészt?

Csendes László: Addig, amíg vendég az ember, nagyon szívélyesen, de amikor már konkurencia voltam, nem olyan jól. A beilleszkedés viszont könnyen ment, mert Kecskemétre akkor jött Jancsó és Gyurkó, és szinte le sem jöttem a színpadról. Még törött lábbal is játszottam.

- A közönség hogyan fogadta a Jancsó-korszakot.

Csendes László: Voltak nagyon jó előadások, a Királyi vadászat, Hernádi darabja, nagyon jó előadás volt. Az első darab, a Jöjj vélem, cimborám, amely a Lüszisztraté parafrázisa volt, igazi totális színház volt, tele ötletekkel. A közönség volt úgy az elején, hogy almákkal dobált meg bennünket, mégis zsinórban 55 előadást élt meg.  Egyszer kolléganőm, Sándor Erzsi elkapta az egyiket, belaharapott, s megköszönte.  Két évig játszottam Kecskeméten, innen mentem át Debrecenbe, majd következett Eger, még egyszer Debrecen, ahonnan Csizmadia Tibor hívott vissza.

- S ez már a végleges letelepedés?

Csendes László: Nem tudom. Ma a színészet mellett egyre fontosabb szerepet játszik az életemben a festészet, kiállításaim is voltak. Eddig úgy megosztottam a két hivatás között az időmet, s ez a kettőség néha nagyon idegőrlő. Ma már csak molyan szerepeket akarok vállalni, amely a koromnak, a képességeimnek megfelelő, a többi időmet pedig a festészetnek akarom szentelni. Újra akarom dolgozni képekben a görög-római mondavilágot, kicsit felülnézetből, ironikusan.

- S a családját mennyire sikerült megfertőznie a színészettel?
  
Csendes László: Érdekes volt, hogy amikor a fiamat gyerekkorában el akartam vinni magammal egy-egy előadásra, inkább ment volna a fogorvoshoz, mint velem. Aztán egyszer hazajött iskolából, s bejelentette, hogy színész lesz. A feleségem szinte felsikoltott, hogy Atyaúristen, két komédiás egy családban. Eltelt egy kis idő, amikor újra változtatott az álláspontján, s bejelentette, hogy inkább bohóc lesz. Mégis geológiát végzett, de betette a diplomáját a szekrénybe, s dzsesszdobos lett. Prágában él, s azóta bejárta az egész világot.  A feleségem sokáig Pozsonyban, az Ifjú Szivekben táncolt, később Kassán a Železiarban folytatta. Itt szerelmesedett bele a jógába, Indiában végzett, s most Egerben közösen alapítottunk egy jógaintézetet, ahová külföldi diákok is járnak. 

Juhász Dósa János
Homoly Erzsébet felvételei