Asztalizene - Radnóti Színház

Műbunkók

Térey János: Asztalizene (r. Bagossy László)

Néha a prolibb lelkületű magamfajtát valóban ellenállhatatlan vágy fogja el, hogy kifigurázza az urbán tahók egy tipikus alfaját :a  vastag fuxos, zselézett hajú, budai  vendéglőtulajdonos újgazdagpalántákat, akik csak azért mennek át Pestre, hogy terepjárójukkal a Vakok Intézete előtti járdára parkoljanak le, amíg beugranak kicsengetni pár millát a sztárügyvédjüknek, aki letette értük az óvadékot, mert elcsaptak egy mozgáskorlátozott leukémiás óvodáscsoportot a zebrán. És ugyan hol másutt lehetne ezt legjobban megtenni, mint a színházban, saját entellektüel felsőbbrendűségünk biztos tudatában, a Parnasszus magasából kíméletlenül rájuk vizelni: nesze hülyék, hiába csavargatjátok a tarkopaszra borotvált fejeteket a Hummerban, úgysem értitek mi van, mer’ hülyék vagytok, mint az anyaföld, ide magasra ti nem láttok fel. Teccetettek volna tanulni, meg könyveket olvasni, akkor ti is járhatnátok színházba metróval, és érthetnétek, hogy miért röhögünk rajtatok.

Trendi budai szórakozóhelyek világába visz minket Térey újabb darabja, élén a hedonista, macsó, újgazdag budai üzletembert játszó Csányi Sándorral és lelkes csapatával. Az ötlet kiváló, hisz mindenkinek vannak a fentiekhez hasonló torz sztereotípiái az ilyen kocsmák közönségéről. Potenciális poénok milliárdjai sejlenek fel előttem, mikor a nyitó jelenetben felvázolásra kerül a szitu.. hú, de jókat fogok röhögni…


Aztán az ígéretes felütés ellenére elmarad az önfeledt szórakozás, egyre unalmasabb a darab és bánom már, amiért nem duplakávét ittam a büfében kezdés előtt, hát hogy fogok ébren maradni? Azt sem tudom eldönteni, hogy örüljek-e hogy egyben tolják le az egészet, szünet nélkül, vagy sem. Így legalább nem kell visszajönni, de erőt sem tudok gyűjteni magamba a két felvonás között.

Aztán túlélem, ahogy mindig, és másnap már hidegebb fejjel látom az egészet, mint akkor este. Merthogy voltak jó részek is a darabban: tetszett a sztori - bár banális, mindennapi, meglepő történés nélküli, de könnyen átérezhető. Tetszett a színpadi megoldás: a „kocsmát” úgy vitték fel a színpadra, ahogy az ókori Egyiptomban a mélységet ábrázolták: egymás fölött több szintben zajlottak a valóságban egy síkban folyó események. És érdekes-ha nem is eredeti- megoldás, hogy a színészek a maguk térbeli szintjén a közönség felé fordultak beszéltek, így zajlottak a dialógusok is, lehetőséget adva , hogy minden szereplőt szemből figyelhessünk meg beszélgetés közben.

A sztori és a színpad tehát jó, de a szövegnél már nagyon rezgett a léc. Borzasztó életszerűtlen mondatokat adtak a szereplők szájába. Nem értem, miért gondolják egyesek, hogy ha valami papíron leírva jól mutat, vagy esetleg egy narrációban megállja a helyét, az élőben, párbeszédben elhangozva is ugyanazt a hatást kelti. Hát a lószart. Az ember nem pázmányi körmondatokba szőtt barokk tájleírásokban beszél, főleg nem a haverjával meg a munkatársával, és ne tegyük már tele görög mitológiai utalásokkal a fizetőpincér és a tulaj párbeszédét, mert totál hiteltelen lesz ettől. Így még a legelvakultabb klasszikafilológusok sem beszélnek, nemhogy budai milliárdos üzletemberek. A közönség felé fordulós megoldás pedig monológban már élvezhetetlen: az embernek az az érzése, mintha a „Szomszédok” végén, a feliratok alatt épp Lenke néni mondana valami bölcseletet a kisnyugdíjak reálértékéről.

A színészekkel nem lenne semmi gond (Kovács Patrícia rulez), és az ábrázolni kívánt figurák is találóak (a buzi belsőépítésztől a másodosztályú kurvoid celeben át a szerencsétlen bölcsész újságíróig), a sztori is oké, de az egész egyben totál életszerűtlen. Hát láttak ezek már újgazdagot?