"Mindenkit elengedtem"

A jelentõs nemzetközi sikereket is elért Krétakör Színház nem mûködik tovább állandó társulatként. Hosszú távon olyan nyitott alkotómûhellyé válik, ami egyre többek álmát képes megvalósítani. Hogy miért alakult ez így, és mik a tervei, arról Schilling Árpádot, a Krétakör igazgatóját kérdeztem. Bár, szokásommal ellentétben, fõleg hallgattam, alig kérdeztem, diskurzusunkból inkább önvallomás, mint szabályos interjú kerekedett ki.


Schilling Árpád
forrás: TheaterOnline

- Számodra nagyon fontos volt az együttes, mindig kiálltál mellette. Amikor szóba került, hogy a Katona József Színház szerződtetne, akkor is a Krétakört választottad. Ugyanakkor az is tudható, hogy egy idő után általában az ilyen kis társulatok kifulladnak. A ti esetetekben végül is mi történt?

Schilling Árpád: Számomra a közösség eszménye az origó, hogy bizonyos emberek csak egymáshoz kapcsolódva képesek megérteni és kifejezni a bennük rejlő gondolatokat. A társulat ilyen értelemben tehát nem egy lehetőség, hanem maga az ügy. Csak olyanok alkothatnak közösséget, akik képesek felfogni annak értelmét és jelentőségét. Bízniuk (hinniük) kell a másikban, kell, hogy legyen kérdezni-, és mondanivalójuk egymásnak, szigorúan véve, barátoknak kell lenniük, vagy azzá kellene válniuk. A barátság ritka ajándék, amelyért meg kell küzdenie annak, akinek szüksége van rá, többek között ezt is tanítja nekem ez a történet, amely során több baráton is átgyalogoltam már a szigorúan vett szakmaiságra való hivatkozással. Természetesen, ha csak a professzionalizmus érdekelt volna vagy az önmagáért való önkifejezés, akkor a Katonában is maradhattam volna rendezőként, de én azokat kerestem, akik valamiért közel álltak hozzám, és akik számára én is jelenthettem valamit. A Krétakör virtuális közösségként indult, hiszen csak ritkán találkozhattunk egymással, együttlétünk többnyire szellemi hovatartozást jelentett, egzisztenciálisan nem függtünk egymástól. 2002-ben (Patrick Sommier, francia színházigazgató gáláns ajánlatának köszönhetően) úgy döntöttünk Gáspár Mátéval, hogy állandó csapattá alakítjuk az addig ad-hoc szerveződést. Érdemes tudni azonban, hogy az 1995--2002 közötti időszakban majdnem annyi előadást hoztunk létre, mint az azóta eltelt időszakban, csak akkoriban hiányzott a kijátszáshoz szükséges stabil háttér, és nem irányult ránk ekkora figyelem. 2002-ben tehát összehívtunk körülbelül k kb. negyven kollégát - színészeket, műszaki és adminisztratív munkatársakat egyharmad-egyharmad arányban --, de ez egy percig sem jelentette a folyamat végét, hogy világosabb legyek, nem jelentett örökbérletet. Akkor erre a formára volt szükség. A felmerülő ötleteket csak ebben a felállásban tudtuk megvalósítani, az előadások iránti egyre nagyobb közönségigényt csak így lehetett kiszolgálni (előadásokat szervezni, működtetni, és játszani). A kísérlet tétje az volt, vajon a semmiből képesek vagyunk-e létrehozni egy eladható repertoárral bíró, szakmailag és a közönség által is (mind belföldön, mind külföldön) elismert, államilag (is) támogatott, komoly pénzforgalmat lebonyolító, jól szervezett, professzionális intézményt. A kísérlet sikerült. A Krétakör Színház jelenleg mind erkölcsi, mind anyagi értelemben a legfelkapottabb magánszínház, a magyar prózai színjátszás első számú képviselője a nemzetközi színházi piacon, az elmúlt években a társulat és annak tagjai kiérdemelték a legfontosabb hazai és külföldi díjakat, polcokat töltenek tele a recenziók, ezen felül generátorai voltunk több színházszakmai és kultúrpolitikai kezdeményezésnek: a közönségkapcsolatok állandó megújítása (weblap, közönségtalálkozók, mecénás pártolói kör) felolvasószínházak, ezreket megmozgató akciók, kiadványok, oktatási programok, belföldi és külföldi kapcsolatépítés, turnék, kooperációk, új strukturális-finanszírozási rendszerek, és talán a legfontosabb az új közönség program, minek keretében már több mint hatvan iskolában fordultunk meg egy év alatt határon belül és kívül. A kísérlet azt bizonyítja, meg lehet csinálni, csak akarni kell. Veszélyes folyamat, ami a kőszínházak többségében zajlik. A társulatok nem alakulnak, nem változnak, s ezáltal nem fejlődnek, pusztán duzzadnak, puffadnak a végtelenségig, míg már az isten pénze is kevés lesz őket egybetartani. Ha egy közösség elmulasztja tisztázni időnként a belső viszonyait, a kapcsolatok elsilányulnak, puszta formalitássá redukálódnak, s ilyen körülmények között komoly bátorság kell ahhoz, hogy művészetről beszéljünk. Ha csak a próbatábla szervezi az életünket, képtelenség a színpadra életet álmodni, a nézőtéren ülők többségének azonban az összetákolt hazugság is elég. “A szokás falánk szörny, mely felzabálja a rossz érzést, hogy hibásak vagyunk", ahogy Shakespeare is írja a Hamletben (Nádasdy fordításában). Akiket arra szoktattak, hogy a színház illúzió, tehát valami, ami rajtunk kívül, tőlünk távol áll, nehezen érthetik meg, mi az élő művészet. Az élő nem véges, hanem folytonosan változó, ebből adódóan kiszámíthatatlan, titkokkal teli, ezért szereti, aki szereti. Az ember komfortra, biztonságra, s ezáltal segélyezésre vágyik, hogy adják meg neki azt a hazug, de biztos illúziót, miszerint az élet igenis tervezhető. Ha a színház tükör, melyben az értelem tollászkodik, akkor elsősorban ezt a vágyunkat kell visszatükröznie, azzal kell szembesítenie, amitől a legjobban félünk, a természetünkkel, mely sokra hivatott ugyan, de kevéssel is beéri. Én az életben a folyamatosságot élvezem. Nincs vég, csak megújulás. Újabb lehetőség a magunkkal való szembenézésre. Nem az örök az érték, hanem a pillanat. Ha az ember színházzal foglalkozik, ezt ki nem kerülheti. Három évvel ezelőtt tettem föl először a kérdést egy évadzáró társulati ülésen: miért? Miért vagyunk együtt? Miért épp mi vagyunk együtt? Miért csinálunk színházat? Miért épp színházat csinálunk? Jelezni szerettem volna a csapat felé, mi az, ami engem mozgat, mi felé haladok, mi az, ami számomra a Krétakörhöz való tartozást jelenti. Nem kértem válaszokat, csak azt, hogy gondolkozzunk együtt. Ne csak magunkban, hanem együtt, egymás előtt, egymásért, egymást támogatva is, segítve egymást a haladásban. Én ami választ találtam, azonnal kimondtam, leírtam, vitára bocsátottam. Évek során kellett tapasztalnom, hogy mindez sokakat inkább zavarba hoz, mintsem fellelkesít. Többen szóvá is tették, hogy a megnyilatkozásaim sértik az ő identitásukat, mert többen az ismerőseik közül a céghez való tartozásuk okán egy kalap alá vették őket velem, ami számukra vállalhatatlan. Bár nem értettem, miért nem vitáznak inkább nyíltan velem, minthogy üzengetnek, el kellett fogadnom, hogy a Krétakör mai jelentésében inkább egy profi repertoárszínház kiváló színészekkel, elismert rendezőkkel és sikeres előadásokkal, mintsem egy szellemi műhely, ahol szabadon áramlanak a gondolatok színházról, társadalomról, politikáról, végső soron ember és ember közötti viszonyokról. Ebben a helyzetben, mint a Krétakör egyszemélyű alapítója mérlegelnem kellett. Vagy elhagyom a társulatot - hiszen a szabad gondolkodás és önkifejezés számomra éppoly természetes cselekvés, mint az evés vagy iívás -, ami könnyen elképzelhető, csak éppen kivitelezhetetlen megoldás lett volna. A külső kontroll vagy segítség jelenléte nélkül a csapat, amelyet én hívtam össze, képtelen egyben tartani magát (természetesen nem azt kérdőjelezem meg, hogy tudnánk-e egymástól függetlenül dolgozni, alkotni, ugyanis ezt már többször és több formában megtettük, hanem hogy mi tartaná egyben magát a szervezetet, amelynek csak egyik kerete a professzionális munkaszervezés), ha nincs egy minden tagot egymáshoz kapcsoló valódi kötelék - tehát, hogy a tagok nézeteltéréseiket az esetek túlnyomó többségében képesek egymás között, kellő körültekintéssel és megértéssel tisztázni --, aminek ténye nem egyszer nyert bizonyítást a gyakorlatban (s ezen tulajdonképpen nincs is csodálkozni való, itt tartunk, diktatúrában szocializálódott szellemek) -- ebben az irányban nem találtam kijáratot. Vagy magát a társulatot oszlatom fel, kijelentve, hogy nincs, aki maradhat, s nincs, akinek menni kell, hanem új helyzet van, eddig én telefonáltam, most ti hívjatok, ha van miért, egyébként meg hála és köszönet. A radikális döntés sohasem arathat osztatlan sikert, már csak azért sem, mert minden önértelmezési kísérlet dacára is teljességgel érthetetlen azok számára, akik ítéletet akarnak hallani, vélemény helyett. Tavaly májusban azt kértem, újuljunk meg belülről, mint egy szerelemben, ami szembemenve a korszellemmel, nem kívülről, belülről talál magának új utat. Felvetettem, hogy vegyük komolyan a függetlenségünket, az alternativitást, a kísérletező jelleget, amely címkéket hol magunk, hol mások aggattak ránk, értelemmel telítve, vagy csak a hangzás kedvéért. Mi lenne, ha nem újabb rendezőket hívnánk csak azért, hogy legyenek jó szerepeink, meg eladható portékánk, hanem tényleg átgondolnánk, miért itt, miért így, miért nekik. Egy nyár telt el, de semmi válasz. Láng Annamária volt, aki nekidurálta magát, hogy felmutasson valamit ebből az állapotból, ez lett a Pestiesti. Újabb gondolat azonban nem érkezett azon kívül, hogy a döntés az én felelősségem, ne terheljem azokra, akiket nem illet. Döntöttem, nem kenyerem a felelősség áthárítása, így most én vagyok az, aki magyaráz (talán nem magyarázkodik). Én abban bízom, s talán nem vagyok ezzel egyedül, hogy idővel mindannyian megértjük, mi is történt, s történik velünk. Miért jó ez a változás, milyen értéket teremthet? Bízom abban, hogy az elengedés nem veszteség, épp azt érjük el általa, amit nélküle lehetetlen: egymást. Nem egy intézmény egymásnak egzisztenciálisan és emberileg is kiszolgáltatott hivatalnokai leszünk többé, hanem olyan emberek, akiket az egymás iránti kíváncsiság szervez időszakos közösséggé, vagy sírig tartó baráti társasággá. Az együtt eltöltött évek erőt kell, hogy adjanak a külön utakhoz, amelyek sokasága nyílik meg mindnyájunk előtt. Először borúsnak látjuk az új horizontot, amiről percek alatt kiderül, mennyi mindent nyit meg, amit eddig nem is láttunk, épp a biztonságosnak tűnő rendszer szűk korlátai miatt. Szabadok vagyunk, s ezzel együtt felelősek is. Ha a közösen megélt tapasztalatok, s mindaz, amit egymástól tanultunk, nem látnak el minket elégséges munícióval, akkor az vagy az eddigiek nagyszerűségéről rántja le a leplet, vagy a saját felkészületlenségünkről. Kérdés az, ha így alakul, lesz-e erőnk bármelyikkel is szembenézni, vagy a problémát, jó szokásunk szerint megint a másik nyakába varrjuk? Az embert a másik tükrözi, de nem a közösség váltja meg, hanem maga magát. Ha egyáltalán, de ez már tényleg másik lapra tartozik. Egyelőre úgy tűnik, csupa szerencsés dolog történik velünk. Leginkább az, hogy végre van időnk észrevenni a körön kívül történéseket, végre kinyitjuk magunkat a világra. A Krétakör nem az aktuális magyar színházi rendszer klónja többé, hanem egy azon kívüli (nem túli) szellemi lehetőség, még virtuálisabb, mint eddig volt, hiszen se épülethez, se a személyek egy szűk csoportjához, se szűken értelmezett színházi tevékenységhez nem köthető. Gáspár Máté és én egy olyan bázis létrehozását tűztük most ki célul magunk elé, amely az én (korszerű és bombasztikus kifejezéssel élve) interdiszciplináris kísérletemen túl, más kereső, vajúdó, közös gondolkodásra éhező alkotók munkáját is támogatná, organizálná, menedzselné, fogadná be a körön belülre. Továbbra is kooperációkban gondolkodunk, több lábon álló finanszírozásban, interaktív közönségkapcsolatokban, továbbfejlesztve a középiskolákhoz és felsőoktatáshoz való viszonyunkat, igyekeznénk még inkább belakni ezt a várost, újabb helyeket felfedezve, átalakítva, felmutatva, nem elfelejtve a vidéket, ahova egyre több szállal kötődünk, igyekeznénk segíteni hiánypóotló szakmai kiadványok megjelentetésében stb. A krétakörös ahol tud segít, ez lesz a szlogen. A körív mindeközben egyre csak tágul, s halványul. Átjárhatóvá tesszük a határokat. Legalábbis ezt tervezzük, ezt szeretnénk tenni, bízva abban, hogy találunk értő partnereket, és kíváncsi befogadókat. 
 
- Többször elmondtad, hogy nem akarsz egy olyan stílust, amiről fölismerhetők a munkáid. Végig próbáltál több mindent, a Liliom hagyományosabb előadásától kezdve a W Munkáscirkuszig, amiben azzal is kísérleteztél, meddig terhelhető fizikai szempontból a színész, hogy még ne károsodjon. Elképzelhető, hogy tulajdonképpen kipróbáltad mindazt, amiről úgy érzed, hogy ezzel a társulattal megvalósítható, és már neked is új inspirációkra van szükséged? Netán egy másik társulatra, vagy vendégrendezésekre? Esetleg azt is érezted, hogy már nem rendezel olyan erős előadásokat, mint a kezdetekben?

Schilling Árpád: A társulatért érzett felelősség vezetett arra a felismerésre, hogy egy megnövekedett létszámú csapat számára egyedül már nem tudok kellő feladatot adni. Ezért tettem fel kérdéseket, ezért próbáltam újabb és újabb kihívásokat megfogalmazni. Így kaptak meghívást más rendezők, ami egy ilyen kis együttes esetén, gondoljunk például Pintér Béla társulatára, azért elég ritka. Nyilvánvalóan szükség volt új inspirációkra, de ez nem jelentette automatikusan azt, hogy az együttesen belül már nem okozhatunk egymásnak meglepetést. Én például Terhes Sanyit már 15 éve ismerem, de az ő reakciói azoknak a kérdéseknek a kapcsán, amelyeket az elmúlt években feltettem, teljesen megújította a kapcsolatunkat. Így egészen új dolgokat fedeztünk föl egymásban. Azért akartam őt kiemelni, mert egy felületes szemlélő számára talán nem tűnik kiemelten fontos színésznek a társulatban, mégis ő az egyik példa a kevesek közül arra, hogy ilyen hosszú együttlét mellett is lehet egymást inspirálni. Az inspiráció kérdéséhez tartozik még, hogy a Krétakör minden munkatársa a szokásosnál szabadabban kezelhette a munkaidejét. Az itteni munkája miatt soha senkinek nem kellett lemondania filmszerepet, szinkront vagy nem színész kollégák esetén fesztiválszervezést, koncert hangosítást, show-világítást. Nem az volt a kérdés, hogy elmehetnek-e, hanem, hogy mit hoznak vissza a körön belülre?

- De 2002-ig természetes volt, hogy csak te rendezel?

Schilling Árpád: Hiszen 1995-ben éppen ezért hoztam létre a Krétakört. Nem volt okom rá, hogy mást is hívjak ugyanerre a feladatra, hiszen azok a színészek, akik akkor velem dolgoztak, bárki mással is dolgozhattak, csak máshol. 2002-ben új helyzet állt elő, a döntésem ezt a változást követte le.. Megértettem, mit jelent az a felelősség, hogy negyvenen vannak a társulatban, és hogy ennyi ember életét kell kézben tartanom éveken keresztül, hogy lehetőséget kell biztosítsak a szakmai és emberi fejlődésükre. Rájöttem, hogy ennek csak akkor tudok megfelelni, ha kinyitom a kaput.

- Azt mesélték, azt mondtad a társulatnak, elfáradtál abban, hogy a színészeket szerepekkel kell etetned.

Schilling Árpád: Bármelyik kőszínházi igazgató vagy művészeti vezető be tudna számolni arról, hogy áll össze egy szereposztás. Mikor jött egy rendező, és konkrét elképzelése volt az előadásról, márpedig volt, és ahhoz tartozó szereposztása is, akkor leültünk, és hosszan beszélgettünk arról, hogy az én meglátásom szerint, a társulat egyes tagjai éppen hol tartanak. Megpróbáltuk összeegyeztetni az ő koncepcióját az én észrevételeimmel. Én ugyanis ebben a helyzetben azért voltam felelős, hogy mindenkinek jusson megfelelő feladat. A 2006/07-es évad volt az első, amikor azt mondtam Zsótér Sándornak és Mundruczó Kornélnak, hogy nem szólok bele a szereposztásba. A jég és a Bánk bán szereposztásából kiolvasható a társulatról alkotott képük. Azért döntöttem így, mert alkotó emberként magam is a teljes művészi szabadság híve vagyok. Nemcsak a Krétakör Színházban, hanem bárhol. Amikor például diplomamunkaként a Sirályt szerettem volna megrendezni a Katonában, a vezetőség, minden bizonnyal saját társulatuk érdekeit képviselve, nem engedélyezte, hogy Arkagyina szerepét Csákányi Eszter játszhassa el. Nekem akkor úgy kellett döntenem, hogy nem rendezem meg az előadást. A későbbiekben aztán, a saját színházamban úgy rendeztem meg a produkciót, ahogy jónak láttam. Eszter akkor már a Krétakör társulatának tagja volt. Soha nem kívántam más koncepciójába belekontárkodni, de mint művészeti vezető képviselnem kellett a közösség érdekeit. Most már nem akarom mások szabadságát korlátozni, mondván, hogy létezik magasabb szempont is, mint a művész szabadsága. Ezzel a döntésemmel nyilvánvalóan föllazítottam a társulati kohéziót, nem volt már belső védelem, szülői felügyelet. Innentől már csak egy lépés volt a teljes szabadság. Én magam is azzal szeretnék dolgozni, akivel úgy érzem, hogy van közös ügyünk. Miért kellene összetartani egy állandó társulatot, ha értjük a szabadságunkat?   Aki érdeklődik a csapat sorsa iránt, annak muszáj megértenie, hogy ezt a társulatot nem valami külső erő hozta létre, hanem az, hogy az ő életük és az én életem egy adott pillanatban találkozott.

- Ha kaptatok volna egy állandó játszóhelyet, akkor ez nem lett volna mégis a kötelességed, hogy együtt tartsd az embereket?

Schilling Árpád: Először az “ide nekem az oroszlánt is" fiatalos hevülete követelte magának a színházépületet. Aztán ehhez koncepció is társult. Amikor 2006-ban gondolkodtunk a Bárka- pályázaton (amit végül is nem írtak ki), egy olyan intézményt képzeltünk el, amelynek befogadottja csak egy külön költségvetéssel dolgozó Krétakör nevű műhely, amely csak bizonyos időszakokban kapja meg az épület tereit, különben az intézmény járja a maga útját. Már nem ambicionáltuk, hogy egy épület a Krétakör Színház nevet viselje. Aztán már csak egy próbahelyet szerettünk volna. Nem jött össze. Meg kellett békülnünk speciális helyzetünkkel, amit később megszerettünk. Ha kaptunk volna egy épületet, lehet, hogy felőröl minket az intézményi működés. Bár nehezen tudom elképzelni mind Mátéról, mind magamról, hogy annyira meghülyített volna minket egy ilyen szituáció, hogy most úgy beszélgetnék veled, mint egy nagy állami színház különösen öntudatos vezetője, mégis örülök, hogy a Krétakör meg tudta őrizni a függetlenségét.

- Ha nem tartasz rendszeresen előadásokat, hogyan remélsz támogatást?

Schilling Árpád: Ha én ekkora függetlenséget szeretnék magamnak, és konokul csak a saját utamat akarom járni, akkor benne van a pakliban, hogy erre nem mindig lesz akkora fogadókészség, akár a kuratóriumok, akár a közönség részéről, mint eddig. Hiszen van olyan - szerintem nem túl épeszű -- vélemény, mely szerint amennyiben nem tartom össze a társulatot, nekem nem jár sem pénz, sem figyelem. Az üzenőfalunkon, ami a Krétakör honlapján található, elég kemény hozzászólások is olvashatók a történet jelenlegi szakaszával kapcsolatban. Volt, aki azt javasolta, szavazzanak arról, hogy kinek mit jelent a Krétakör: a társulatot vagy Schillinget. Én inkább azt javasoltam, hogy bátorítsák a közösség tagjait, hogy maradjanak együtt, és hozzanak létre új produkciókat, s szavazzanak bizalmat az én kísérleteimnek is.

- Nem lehet, hogy bizonyos színészeknek, ha szétesik a társulat, kerékbe törik a pályájuk? Ebben a csapatban fontosaknak, jóknak érezhették magukat, de esetleg az történik velük, mint több olyan színésszel, akikkel Ruszt József dolgozott. Amíg ő rendezte őket, rendkívül tehetségeseknek tűntek, aztán amikor Ruszt már nem állt a hátuk mögött, nem bizonyultak különösebben talentumosaknak.

Schilling Árpád: Ezt a kérdést úgy is föl lehetne tenni, hogy “eljutottál volna eddig, ha nem ezek az emberek lettek volna a kollégáid?". A válaszom pedig határozott volna: biztosan nem. A Krétakör minden tagja tehetséges ember. Sokat köszönhetek nekik. Gyakorlatilag mindent. Éppen azért gondolom azt, hogy amit az évek során elértünk, ad annyi muníciót, hogy bárki képes legyen megállni a saját lábán. Még az is előfordulhat, hogy van, aki el tudja képzelni az életét színház nélkül. Inkább az idősebb színészek részéről éreztem azt a kissé burkolt és jogos vádat, hogy ezzel a döntésemmel elengedem a kezüket. Mindez az emberi felelősségre mutat rá, nem a művészire. Van még mit tanulnom, nem tagadom. De valamit érdemes tisztázni, nincs olyan, aki marad, és olyan, akit elküldtem. Mindenkit elengedtem, csak volt, aki nem akarta. Újra találkoztunk, és megegyeztünk, hogy csak örömből dolgozunk tovább, kiterítve minden kártyát a másik előtt.   Ha bárkit érdekel az, amivel foglalkozom, azzal megosztom szívesen, s ha van valamilyen ötlete és tetszik, már nyomjuk is.

- Azt hallottam, hogy főleg tréningeket akarsz tartani, és olyan szabadon szeretnél rendezni, ahogy a festő alkot az ecsetjével.

Schilling Árpád: Nem tudom, hogy ezt az utóbbit valóban mondtam-e, de jól hangzik. Van egy saját írásom A szabaduló művész apológiája címmel. Nem darab, hanem szövegfolyam (alanyi költészet), ezt szeretném valamilyen módon feldolgozni. Ebből először Franciaországban egy hónapos felkészülési idő után, májusban készítünk majd egy akciót. 15 alkalommal fogjuk játszani, minden alkalommal valahogy másképp. A szöveg egy, az önfelszabadítással kapcsolatos gondolatmenet, amely nyilván összefügg a Krétakör jelenlegi állapotával is. Azt szeretném körbejárni, hogyan találja meg az ember a személyes szabadságát a rá kiszabott keretek között, és mi az, amit kényszerűségből elveszít, s mi az, amit önkéntesen elenged, miközben a korábbi illúziók mögött felismeri végre a valóságot. Ezt a munkát majd ősszel szeretném folytatni Budapesten. Nem egymástól eltérő előadásokról van szó, hanem ugyannak a gondolatnak újabb és újabb állomásáról. A résztvevőkkel, alkotótársakkal azzal kísérletezünk, hogy a pár hétre összegyűlt emberek az éppen aktuális állapotukat hogyan képesek kifejezni az adott helyen és időben, az adott helyre és időre reflektálva, az egymáshoz való viszonyuk felmutatásával, megírt vagy éppen improvizált szövegek, jegyzetek, képek, s egyéb inspirációk hatására, különféle kifejezési eszközök és technológiák segítségével. Valami élőadás érdekel, ami így önmagában meglehetősen lila, elismerem. Lényeg az, hogy a személyiségünket nem rejtjük többé szerepek mögé. De ez csak egy kísérlet a sok közül. Igyekszünk a megszerzett tapasztalatainkat továbbadni, hol közvetlen, hol közvetett formában, lehetőséget teremtve a tehetségeknek, segítve mindenkinek, akiben ott a mag.   A Krétakörnek hosszú távon olyan nyitott alkotóműhellyé kellene válnia, amely egyre többek álmát képes megvalósítani. Mátéval együtt ez jelenti számunkra a legnagyobb kihívást. Tartalmas öregkorra készülünk.

BÓTA GÁBOR
KRITIKA, 2008. május