Philoktétész - Stúdió "K"



Szophoklész: Philoktétész (r. Koltai M. Gábor)


Görög klasszikus darabra mindig félve ülök be: az elmúlt tizen-huszon évben nagyon másra kondicionálódtam, másképp jár az agyam, mint a 2500 évvel ezelőtt élt mestereké. A Stúdió "K" előadására is leginkább az vitt be, hogy talán itt valami "mást" láthatok, s nem a súlyos tógában a nézőtér fölé magasodó Blaskó Péter fog erkölcsi alapvetéseket a levegő kiáltani ércesen zengő baritonján. A társulaton kívül az én gondolatomat látszott igazolni a helyszínválasztás - a Hegedű utcai Tűzraktér romos épülete a csocsóasztalokkal és a hétfő estében söröző tipikus urbán közönséggel nem a klasszikus feldolgozások táptalaja. Ilyen az emeleti terem is, ahová a 30-40 vállalkozó kedvű néző beül. Lepukkant falak fogják közre a "K" kihelyezett játékterét, ahol a minimális díszletet egy pad, két vizeslavór és némi szanaszét szórt fűrészpor jelenti. Itt semmi sem fogja elvonnia figyelmet a színészekről.

(Hacsak nem a levegő hiánya, június 23-at írunk, az év első durván fülledt napja, este kilenckor is 30 fok a minimum. A darab élvezeti értéket ez rontja, valamint a hátunk mögé felszerelt reflektorok rettentően hangos zúgása.)

Szophoklész története - tipikus ógörög drámaként - röviden szummázható, inkább csak keretet ad a játéknak, és az arra vevő közönségnek terepet az asszociációhoz. A játék pedig elindul, méghozzá elég meggyőzően. A négy szereplő betölti a színpadot, különösen erős Kovács Krisztián a naív és tettrekész Neoptolemosz szerepében, anélkül süt belőle az energia, hogy próbálná túljátszani szerepét. Elgondolkodó és bölcsnek látszó a háttérben lézengő Menszátor Héresz Attila és a bizonyos szögből Joeyra hajazó Huszár Zsolt is megfelel a számító és céltudatos Odüsszeuszról alkotott ideámnak. De hiába minden, az est sztárja és a darab főszereplője Philoktétész, akinek a bőrében Mucsi Zoltán botorkál be a színpadra béna és rothadó lábfejjel. Szánalomra méltó és ijesztő kripli is egyben, aki tíz évnyi számkivetettség után szó szerint a földön csúszkál, és megnyilatkozásaiban csak a gyanakvás, az önrombolás és a lemondás rotálja egymást.

És a darabnak lassan vége is, Philoktétész hiába öl, a sorsa visszarendeli Trója alá és a vissza a társadalomba. Engem sajnos nem érintett meg a története, másra kondicionálódhattam (a klasszikusok vs. XXI. századi közönség kérdésköréről Vrobi értekezett hosszabban).

Ja igen: szerettem a Ligeti-téma (Musica ricercata, kettes tétel) többszöri használatát. Ez az: