Amikor utoljára Télapó voltam

Kilincset szorongatok a kezemben, várok egy kicsit, még nem nyomom le, fújtatok, pihengetek. Három emeletet gyalogoltam föl puttonnyal a hátamon, bottal a kezemben, súlyos, lengõ, fehér szakállal, piros köpenyben. A puttony még üres, a súly nem fáraszt, ugyanakkor az imént tömény alkohollal kínáltak, és én elfogadtam. Annak ellenére, hogy dolgozom. És vezetek.

De hát nincs rendőr, aki december hatodikán megállít egy lázasan igyekvő Télapót. Ez a negyedik lakás egy órán belül, piros, vén Wartburgom lenn vár az utcán, lesz még ötödik, hatodik, hetedik és nyolcadik jelenésem is. Nagyüzem. Két napot dolgozom egy évben, ez az egyik munkanapom, december 6. A másik december 5. Azt hiszem, péntek lehet, alig találtam parkolóhelyet, esteledik, tele vannak az utcák, még az eső is esik. Fáradt vagyok, kissé talán indiszponált is. Tagadhatatlan: a frissesség hiánya jellemez. És hát nagy a tét, kicsi gyerekekről van szó, nem ronthatok el semmit. Mesefigura vagyok. Bírnom kell, még csak félúton járok, szoros az időbeosztás, és ami nagy baj, melegem van kurvára.

A nyolcvanas évek végén járunk, gyerekem még nincs, pénzt keresek. Télapóként jelenek meg azon családok gyermekeinél, mely családok az óvodák falán elhelyezett cetlijeimtől kedvet kaptak ahhoz, hogy örömöt szerezzenek picikéiknek. Hogy Télapó vagy Mikulás, az időnként felmerül problémaként, igyekszem áthidalni. Rendelkezem szép, nagy könyvvel is, piros persze, tele-tele rajzokkal, képekkel, versikékkel, amelyeket természetesen fejből adok elő. Súgópéldánynak ott tartom azért a kezem ügyében. A saját készítésű versikékben mindkét elnevezéssel illetem magam, hátha így elkerülöm a keresztkérdéseket. Jót akarok. Jó a lelkem. Sose lesz rossz. A lélek undora a gonoszok reménye. Nekem jó. Jó.

Lassan be kell lépnem, percekkel ezelőtt csöngettem fel, várnak a gyerekek, kettő is van belőlük. Kis idő belefér, öreg a Télapó, nincs lift, nehezen ér fel, de ez lassan túlzás. Mindjárt rászánom magam a kilincslenyomásra. A menet ilyenkor a következő: a szülők várnak az ajtóban, gyorsan bepakoljuk az ajándékokat a puttonyba, a neveket már tudom, telefonon mindent megbeszéltünk. Érzem, hogy a gondolataim máshol járnak. El fogom baszni.

Mi az élet? Árny, melynek növése az éjszaka közelségét jelenti.

Erre többet nem gondolok, megtörlöm megfáradt homlokomat, lenyomom a kilincset. A megbeszélteknek megfelelően csak a bennfentesen somolygó szülői pár vár, a gyerekek zárt ajtó mögött. Jaj, de jópofák vagyunk. Biztos aranyos leszek megint. Azt hiszem, szerencsém lesz, itt tényleg óvodáskorúak a gyerekek. Elég kellemetlen, amikor idősebb báty is jelen van, vagy pár hülye rokon, akik mutatják - nekem! -: ők tudják, hogy nem vagyok igazi. Mosolyognak, kacsintgatnak, röhögtetni próbálnak, szánalmas, kétértelmű megjegyzéseket tesznek, lesegetnek a szakáll mögé. Valamiért eszembe jut, tegnap mekkorát hibáztam. Teával kínáltak, és én pillanatnyi elmezavar következtében gyors mozdulattal félrehajtottam fehér szakállamat, úgy ittam belőle. Döbbent arccal meredt rám mindenki. Azonnal szavalni kezdtem.

Mintha most se lennék koncentrált, az időre gondolok, a Hercegprímás utcából a Stróbl Alajos utcába kell érnem negyedóra alatt (ha akkor így hívták őket), sietni fogok, de azért abszolút tisztességes Mikulásként teljes értékű műsort adok. Jó a lelkem. Fellépti díjamat már átvettem a bejáratnál. Átfut az agyamon, tilosban parkolok-e vajon, nyilván igen, emiatt sem lenne baj, ha gyorsan végeznék. Belépek, kezdem a szöveget, jaj, de messziről jöttem, fáradt vagyok, a rénszarvasok húztak idáig. Nagyobb gyerekek időnként kérdeznek, érdekli őket például, hó híján hogy siklik a szán. Van erre magyarázatom, de most nincs kötözködés, nincsenek nagyobb gyerekek. Ámulnak a picik, jól megy minden. Elmondom a versikéimet, ők is, készültek szépen. Megnyugszom végre. Hellyel kínálnak, leülök, beszélek nekik róluk, Télapó vagyok, tudom a nevüket, ismerem az összes erényüket, hibájukat, virgácsot is kapnak, ezt elviccelem. Jó gyerekek vagytok alapvetően. Jó testvérek, szófogadó kis csúzlik. Hoppá. Milyen csúzlik? Ezt mondtam volna? Továbblépek, ők is, biztos rosszul hallották, majd megbeszélik, ha elmentem. Megint megnyugszom. Ekkor történik a baj. Akkor, amikor már nem is kéne semmit mondanom, csak el kellene búcsúzni. Nagyot sóhajtok, megyek már, mondom, sok gyerek vár még, oda kell érnem mindenkihez, olyan nehéz haladni ebben a locsi-pocsi szar időben.

Csend.

Visszhangzik a fülemben, amit mondtam. Locsi-pocsi szar időt mondtam.

Pillanatnyi nyelésszünet után felállok, felpattan a Télapó nagyon gyorsan, már megy is, mondok még valami kedveset, húzok az ajtó felé. A csend akár áhítatosnak is nevezhető. Nem nagyon nézek a szülők szemébe, elbúcsúzom, szaladok a Wartburghoz.

Nem büntettek meg egyébként. Csak egy kicsit késtem a Stróbl Alajos utcából, ott meg minden rendben ment.

EGRESSY ZOLTÁN