Minta, mesében

Elõször arról akartam írni e mesés cikkben, hogy mennyire tökéletesek voltak vagy mennyire tökéleteseknek láttam én például azokat a színházi elõadásokat, amik annak idején engem a színház felé tereltek, a Marton Endre rendezte Mózest Sinkovits Imrével s a Horvai István rendezte Egy õrült naplóját Darvas Ivánnal.

Nem is tudom, hányszor láttam őket. Ahány lányt csak tudtam, elvittem rájuk, bizonyos pontokon egyszerre bennfentesen és jelentőségteljesen intve, most figyelj, most valami egész különleges fog történni! Mit se tudtam zsidókérdésről, megnyomorító hatalomról, nagyon megdöbbenek, ha olvasom Karinthy Ferenc korabeli naplóbejegyzését a Mózesről, amit most persze nem találok. (De ez is szép mondat, 71-ből: "Major Tamás kibukott a képviselői pótválasztáson".) Ez még az ártatlanság kora, illetve hát az ártatlanság elvesztéséé. Ez a két előadás számomra olyan volt, mint a mesében, írtam volna. Aztán arról beszéltem volna, hogy milyen szörnyű, ha az ember ismereteket, tapasztalatokat, rutint szerez. Ma már kevés, egyre kevesebb előadás, egyre kevesebb film, könyv, zene varázsol el, a legtöbbet becsülettel megnézem, elolvasom, meghallgatom, és azt mondom, ilyen már volt, sokszor. Az ember immunissá válik és ennek megvannak a hátrányai. Csak a remekművek maradnak. Milyen jó lenne pedig gyakran elbűvölődni, olyan tökéletesnek látni valamit megint, mint a mesében!

Ilyesmiről írtam volna tehát, megkeresve a Karinthy-idézetet is. Aztán arra gondoltam, megnézem előbb, mi a mese, milyen a mesében. Arra emlékszünk, hogy ott minden jól végződik, a bajok megszűnnek, a gondok megoldódnak, igazán gyerekeknek való műfaj, megtalálják a mintát, hogyan kell szembeszállni a sárkánnyal, legyen bár három vagy akár hét feje. Belenéztem Propp világhírű remekébe, A mese morfológiájába, találtam egy interjút is a Heti Válasz karácsonyi számában, amiben Boldizsár Ildikó mesekutató azt mondja a meséről, hogy "lélekkísérő szakrális szöveg"; ez így nem jutott volna eszembe, de tetszik. S természetesen elkezdtem meséket olvasni. Megvan még egy gyerekkori mesekönyvem, A vitéz szabólegény Benedek Elektől, vihartépte példány, megszaggattam, telefirkáltam, igazán interaktív olvasó voltam, ha kusza jegyzeteim viszonylag alacsony elméleti tájékozottságról árulkodnak is. Nézzük, mint mondanak ma Elek nagyapó történetei nekem, edzett ötvenesnek, ki már a recepcióesztétikáról és a dekonstrukcióról is hallott! Mit lehet belőlük tanulni?

A róka meg a pacsirta cselekménye nem nélkülöz bizonyos agresszivitást, ami azonban kell a mindennapokhoz. A pacsirta a róka földjén rak fészket, aki naponta kér - mit kér, követel! - tőle egy fiókát, kettőt oda is ad, mire tanácsot kap egy kutyácskától, aki meg is fogja a ravaszdit. Az eléri ugyan a likat, de vesztére nekiáll értékelni: "Ó, édes két első lábam, de jól tudtál rugaszkodni..." A futást akadályozó farkával viszont elégedetlen, elkezdi tolni kifelé - el is kapja (hamm!) a kutyácska, kihúzza őt, és bizonyítási eljárás nélkül széttépi. Nagy kérdés, mihez kezd a pacsirtával. S hogy az mit csinált volna a kutyácska nélkül. Egyik mese írja a másikat.

A történetben nagyon is van életszerűség: könyörtelenül semmisítsd meg, közben az igazságra hivatkozva, ellenfeleidet, és akkor nagykutya lehetsz! A gyermeki agy persze nem így értelmezett, lévén az ártatlanság korában, de az olvasottak átértékelődtek a tapasztalatok fényében.

A Péter és Pál a kommunikációs képességek fontosságának szép példája. Az uraság asztalára került sültet kell szétosztaniuk úgy, hogy mindenki megkapja a maga részét. Ha jól osztanak, ajándékot kapnak, ha nem, botot veretnek rájuk. Péter jól oszt, jól is beszél, Pálnak semmi nem jut az eszébe. Pedig ha gondok vannak az elosztással, akkor nagyon tudnak segíteni a retorikai eszközök! Nem lehet ész nélkül osztogatni, és főleg tanuljuk meg kidumálni magunkat!

Különösen tanulságos A király és a bognár. A király udvarában reggeltől estig dolgoznak a mesteremberek, kivéve a bognárt, aki csak iszik a kocsmában. A király meg akarja dolgoztatni, rettenetes feladatokat talál ki neki, másnap reggelre egy százakós hordót kell csinálnia, kétségbe is esik rendesen, de jön ám egy róka, aki megoldja a problémát. A végén aztán, lássunk csodát, a bognár lesz a király, még a királykisasszonyt is feleségül veszi! Kérdem én, milyen uralkodó lesz az ilyen? Persze, meg is javulhat, mint a walesi herceg, mikor V. Henrikké koronázzák Shakespeare vonatkozó drámájában, a IV. Henrikben, még addigi legjobb haverját, Falstaffot is megtagadja, aki gyanútlanul leharryzi. De miért javulna meg? Ügyes bognár így is sokra viheti, főleg, ha talál egy megfelelő háttér-rókát. Alapminta. Az előző király mehet a pokolba, bármekkora hangja volt is.

Azt hiszem, sokkal több mesét kellett volna olvasnom.

Kísérnék a lelkemet, mint meganynyi szakrális szöveg.

És ki tudja, mire viszem...

D. MAGYARI IMRE