"...a futball nem mese"

Sajnáltam Szilágyi Zsófiát, aki a Garaczi [itt az én nevem jön], Zilahy hármassal próbált beszélgetni, de elsõsorban [itt jön az én nevem] köszönhetõen erre nem kerülhetett sor. [Nevem] labdarúgás-csõlátásban szenved, ezen a napon nem volt hajlandó másról beszélgetni. Nem tudhattuk meg, milyen kapcsolatuk lehetett a nagy elõdöknek a sporttal, bár erre Szilágyi Zsófia tett egy kísérletet, nem kaptunk képet arról, hogy jelen lévõ szerzõk mûveiben milyen szerepet tölt be a sport.

Akkor miért ültünk másfél órát a díszes teremben? Megtudtuk, hogy nem létezik baráti játszadozás (Garaczi és Zilahy szerint igen), hogy [név] véresen komolyan veszi a sportot, ami egyenértékű a focival, sőt, más nem is létezik. És egy egészséges szemléletű hímegyed egész életét behálózza, ezzel indul a csajozás, ez alapján alakul ki vezető vagy vezetett szerepe a falkában, kapcsolatrendszer, megütközés egy szublimált háborús viszonyban, szóval mindaz, amire egy férfinek szüksége lehet. A két nap alatt néha hiányoltam az interaktivitást, de most nagyon. Talán a húszhuszonöt néző valamelyike rávezethette volna [név]t, hogy miért is ülünk itt. De így, ez a délelőtt csak a focinak nevezett sportról szólt. Meg rólam. Ezt tegnap találtam a neten, beszámoló egy beszélgetésről, ami csak a focinak nevezett sportról szólt. Mert nincs mese, a foci (a) téma, és ha foci van, mese nincs, a futball nem mese. Nem játék, meg még mennyi minden nem.

Nem "népszerű sportág". Sport, de nem "ág", inkább valamiként a sport maga. Léteznek sportágak, és létezik futball, sportolók sportolnak, tréning, verseny, kudarc és babér, aztán örömükben rohannak focizni. Vagy bánatukban rohannak, noha le van tiltva nekik, az edzőjük letiltja. Mert ő is tudja, pontosan tudja, mit tilt, másokat letiltva magának tiltaná be, ha bírná. Mint a Svejk, a derék katonában a már nem emlékszem, hogy hívják, amúgy ex-tanár tiszt, aki letiltja a kuplerájba járást, Svejk azért olyan biztos benne, hogy épp ott kell keresnie, és sehol máshol. No igen, de ha oly meglepően sok minden is, ez a kiállítás-megnyitó nem a futballról szól. Annak mondom, akik gyűlöli a focit.

Rühelli. Nem viseli. Épp csak elviseli, bealszik tőle, beidegel, frusztrálja, nem érdekli, untatja, nem fér a fejébe az egész hajcihő, gondosan nem néz oda, soha nem menne ki egy meccsre, maximum belepillant a VB-döntőbe, mert a zidán, apám!, nem hiszed el, lefejelt egy olasz csákót. A hudehejes zidán lefejelte azt a bunkó digót, a tapló zidán lefejelte a hudehejes materazzit. Annak szól, aki nem hajlandó megérteni a les-szabályt, komoly erőfeszítések ellenére sem képes felfogni. Hogy akkor kizárólag nőknek szólna?

Lányoknak, kik olvassátok?

Hát, nem tudom, először is, ahogy, fölösleges mondani, kiállítása nem Baranyai Andrásról, hanem a képeiről szól, azt sem bizonygatnám, hogy nem én beszélek, ez a szöveg beszél.

Másodsorban pedig nem nőknek vagy férfiaknak, hanem a nagy vidáman bennünk működő animának. Mert a helyzet nem úgy áll, hogy a nők, ahogy vannak, cakpakk nem értik a les-szabályt, hanem hogy nem érthetik.

Amennyiben nők, és nem-férfiak. Annyiban, annyira vagy nő, édesem, amennyire és amennyiben nem érted. Mert - tudsz te, fiacskám, ha akarsz! - ugyan kicsoda véresen komolyan veszi a sportot, ami egyenértékű a focival, sőt, más nem is létezik-mániás ne lenne képes mintegy a holdból nézve baromságnak látni les-szabályostul, meg korner és taccs, úgy, ahogy van, az egészet. A háborút.

Akár a háborúnak ezt a szublimált formáját.

A háború kontextusa teremtette békét. A durvulást.

Odáig mennék, jó-jó, nem én, hanem ez a mondat - hogy az immanensé vált les-szabály eleve valamiképp egyfajta szublimált durvaság és lovagiasság egyszerre. A férfi durva. És lovagias. Tehát a nem-durva és nem-lovagias nő(ies).

A nők nem durvák, nincsenek fájdalmat okozó mozdulataik, ez már másik mondat, Baranyai András textúrájából. Nem durvulnak, és fogalmuk sincs a fair playről, ez mély művészi tapasztalat, vagy nem?, ugyan ki cáfolhatná, a műalkotások cáfolhatatlanok. Élvezd, ne tiltakozz! Ha élvezed, ne tagadd, ha tetszik neked, ne mondj ellent!

Ne állj ellen, és ne érts egyet, így együtt, akkor jobban jársz. Amennyire [jelző ide: mulatságos?, szánalmas?, bosszantó?] satöbbi, ha művészek nem látnak túl saját bizniszükön, képtelenek önkörükből kilépve más térbe lépni, tehát papolnak, kinyilatkoztatnak és heveny kultúrkritikát nyomatnak a tévébe’, annyira cáfolhatatlan maga a mű, akár mint belterjesség és/vagy apokaliptika is. Aki nagyon bír élvezni olyan alkotásokat, amelyekkel nagyon nem ért egyet, az nagyon bír élni.

És fordítva persze: legrosszabb, ha egyetértek azzal, amit épp csak lenyelek, azért nyelem, mint hajdan nagykanállal a csukamájolajat, mert az végre már valami rendes-helyes-természetes- egészséges dolog. Mondom, mindez azoknak szól, akik utálják a futballt.

Vagy mit tudom én, mit utálnak, ezt meg azt utálnak, és ugye, ki nem utál ezt meg azt? Ez viszont itt, téma ide vagy oda, nem foci, aki rendes-komoly futballt keres, a tévé távirányítóját nyomogassa, ne kiállításra járjon. Bern, Rio, középcsapat, Bundesliga-frizura, Öcsi és Maradona dacára, Baranyai András képeinek a témája igen, nyelve nem a futball. Sem csúfolás, sem ajnározás. A művek két látszólag távoli, egymással amúgy igazából szóba állni sem képes diskurzusnak teremtenek közös teret. Erősen javasolják a befelé forduló, egymásra fittyet hányó, mintegy a másik ellenében, más kárára közönségkereső beszédmódoknak, hogy hagyjanak föl kompetitív, kardosbaszós- partraszállós, kizárólagos-kizárós, már-már autista stratégiájukkal. Tényleg nőknek szól. Nekik szólna? Meg hát a férfiakhoz?

KUKORELLY ENDRE

*

(Elhangzott az OCTOGONart Galériában, Baranyai András FOCI! című kiállításának megnyitóján.)