A négy kopogás

I. Áramszünet

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon innen, de az Atlanti-óceánon túl, ott, ahol a kurta farkú malac túr, volt egy világszép hely, úgy hívták Cape Cod. Itt élt, éldegélt egy drámaíró, akit a környéken mindenki csak úgy ismert, hogy Tennessee Williams. Egy szép napon ez a Tennessee Williams vendégsereget fogadott a - saját bevallása szerint akkori zûrzavaros anyagi konstellációja miatt - rogyadozó viskójában. Igen ám, de sötétedéskor baljós árnyak borították be a házat. Kivágódott ugyanis a biztosíték, és mindezek tetejébe még felmondta a szolgálatot a vízvezetékrendszer is. Kisebbfajta árvíz öntötte hát el a fürdõszobát, miközben misztikus sötétségbe burkolózott a hajlék.

Az egyik üvegajtó mögött egyszer csak egy férfi sziluettje körvonalazódott. Bekopogott.

- Jó estét! Mr. Williamst keresem

- szólt a hang.

- Jó estét! Ért a villanyszereléshez?

- érdeklődött a házigazda. - És a duguláshoz?

A titokzatos férfi belenyúlt a túlcsordult vécétartályba és elhárította a problémát, majd csodák csodájára, megbűvölte az áramot is. A szobát beragyogta a fény, amely megvilágította a gyönyörű, karizmatikus ismeretlent.

- Hogy hívnak, fiam? - kérdezte megilletődve Williams.

- Marlon Brando - mutatkozott be a fiatalember, és elővarázsolt az esőkabátjából néhány gyűrött papírlapot. - Elia Kazan küldött. Hiszen tudja... A vágy villamosa miatt. Azt üzeni, hogy hallgasson meg. Azért jöttem, hogy Stanley Kowalski szerepéből fölolvassak.

Williams leült. Elővette a szöveget és végszavazott Brandónak.

Később bevallotta, hogy soha, sem azelőtt, sem azután nem volt szem- és fültanúja átütőbb előadásnak. Nem telt bele tíz perc, és a titokzatos idegené lett a főszerep.

Brando ott maradt éjszakára is. Betakarózott egy ócska pléddel, és egészen parányivá összekuporodva álomba szenderült a nappali kellős közepén.

 

II. Liliom

Volt a világon, ha nem is kerek erdő közepében, de Szeged városában okvetlenül, szóval volt egy színész. Ezt a színészt úgy hívták, hogy Páger Antal, és a Szegedi Nemzeti Színházban ő játszotta Molnár Ferenc Liliom című darabjának főszerepét. Az egyik előadás után valaki fölkereste őt az öltözőjében, megveregette a vállát, és ekképpen szólott:

- Öregem, ezt Molnárnak látnia kell!

Páger szó szerint vette a gratulációt. A következő szabadnapján kibandukolt a pályaudvarra, jegyet váltott, vonatra szállt, és meg sem állt a fővárosig. Ott útnak eredt, ment, mendegélt, egészen addig, amíg a Vígszínház művészbejáratáig nem ért. Ott aztán megtudakolta, hogy hol lakik ez a Molnár Ferenc. Meg is kapta a címet, amit fölvésett egy cédulára. Már esteledett, amikor megérkezett Molnárhoz.

Bekopogott.

Az inas nyitott ajtót, és megkérdezte, mi járatban van.

- Én vagyok Szegeden a Liliom - mutatkozott be Páger.

A nappaliban aztán előadta a Liliomból a nagymonológot. Molnár Ferenc a kanapén ült. Hallgatta. Megbűvölve. Megbabonázva. Megrökönyödve. Egy szó, mint száz, a szegedi Liliom hamarosan szerződést kapott Budapesten, és a korszak legnagyobb színésze lett.

 

III. Apróhirdetés

Egyszer régen, jó régen, volt egy ember, aki, hogy, hogy nem, véletlenül színész lett. New York városában vállalt alkalmi munkákat, leggyakrabban mosogatófiúként. Azon a napon is épp egy remekbeszabott mosogatói állásra ácsingózott a The Amsterdam News című napilapban mazsolázva, amikor a hirdetési rovatban figyelmes lett egy "színész kerestetik" feliratra. Mosogató kerestetik, színész kerestetik, portás kerestetik, liftes kerestetik. Egyre megy. Negyedóra múlva a 135. utca és a Lenox sugárút kereszteződésben lévő címen találta magát, a The American Negro Theatre alagsori bejáratánál.

Bekopogott.

- Segíthetek? - kérdezte odalentről egy érces hang.

- Igen. A hirdetésre jelentkezem.

- Színész vagy?

- Az hát!

Kezébe nyomtak egy szövegkönyvet. Huszonegyedik oldal. Tessék! Igen ám, de a fiú egész életében másfél évet ha járt iskolába, ezért az olvasás, finoman szólva, döcögött. Belebotlott a magánhangzókba és belebicsaklott a mássalhangzókba.

A drabális ember fölment a színpadra, tarkójánál fogva megragadta a fiút, és kihajította az ajtón. A következő szavakat bömbölte utána, útravalóul:

- Te nem vagy színész! Mért nem mész el inkább mosogatónak?

Azon a napon a fiú elhatározta, hogy színész lesz. Ma is az. A becsületes neve: Sidney Poitier.

 

IV. Varázsceruza

Egyszer volt, hol nem volt, még az Üveghegyen is túl, volt is, nem is, de csak mégis meg kellett annak esni, hogy volt egy teátrum, amit úgy hívtak, hogy Művész Színház. Na, ezt igazgatta réges-régen egy óriás. Egy színészrendező óriás, akit úgy hívtak, hogy Várkonyi Zoltán. Történt egyszer, hogy egy ifjú legény fölkerekedett, hogy megnézze magának ezt a színházat.

Bekopogott.

- Mi tetszik? - szóltak ki odabentről.

- A direktorral volna beszédem.

A kapu azonban nem akaródzott kinyílni. A legény csak nem hátrált meg, visszatért másnap is. A kapu mégsem tárult föl. Jött a legény harmadnap, negyednap, sőt, még egy hét múlva sem röstellt megjelenni. Addig-addig, míg láss csodát, bebocsátatott.

A nézőtéren megkérdezte tőle az óriás, hogy kiféle, miféle. A legény elmondta, hogy mi járatban van: színésznek készül. Az óriás a színpadra mutatott, mire a legény gyöngéden rámerészkedett a deszkákra. Megállt a színpad kellős közepén és mély levegőt vett. Belenyúlt a nadrágja bal zsebébe és elővett egy rövid ceruzát.

Fogta, és a füle mögé dugta. Egy szempillantás alatt textilkereskedő inassá alakult, aki épp a portékáját kínálja a kuncsaftoknak. Begyömöszölte a szájába. Ettől meg fogfájós pácienssé lényegült, aki az orvosára várakozik, zaklatottan. Az orra alá bigygyesztette. Varázsütésre bajuszos úrrá változott. Ezeregy karaktert rögtönzött, de egyetlenegy perc elég volt ahhoz, hogy az óriást magával ragadja ez a mesebeli képzelőerővel megáldott fiatalember.

A produkció végén Várkonyi magához intette, és szerepet kínált neki a következő darabban. Óriás lett ő is. Úgy hívták: Pécsi Sándor. Eddig volt, mese volt, talán igaz se volt.

CSIKÓS VIRÁG