Az időállás képei

"Ahogy 1 nap híján 69 éves lettem én", meglep. Állnom kellett az idõt, kiállnom. 2007 õszén. Túl már a három majdnem-halálon, ahol az elsõ esetben talán az öngyógyítás mentett meg az embóliáttól, így, embóliát, mint Góliát, majd nagyralátásom, magam-bízása sodort be a hétsávos forgalomba, ahol már józanul álltam a jármûvek arasznyira-tõlem viharát, végül egy fatörzses baleset, ahol autó híján magam érintkeztem, magam "fogtam fel" az ütést, nem a kormánykerék esetleg, a mûszerfal, a szélvédõ, nem: az ütést, melyet elszenvedtem, legalább magam fogtam fel, bár egyik esetben sem tudtam felfogni, mi is a dolgok súlya. Csak saját túlsúlyomat érzékeltem stb.

A "stb." megy azért le, bár olyan nem leszek többé soha, amilyet tán Főszerkesztőm dokumentálni megenged nekem egyszer: milyen is voltam 56,5 kilósan, dupla sapkában, mint zsoké vagy sítréner.

De ezeket a vicceket most, hogy alkalom adódott volna, nem mondtam el, valóban igen parányinak éreztem magam a nagy-nagy közönség színe előtt, meg mintha csak képviseltem volna magamat, és így ugyan hogy is handabandázhatna bárki.

Ellenben épp mert oly izgalmas volt az, hogy kiálljam a Nagy Nap előtti időt, rákényszerített menekülő útvonalakra, ilyenek voltak a krétavonalak, felületek, nem felületesek, semmiféle vonalnak meg nem felelők. Persze, Ottlik emlékének gyötrésével kezdődött, jött Kosztolányi, majd egy festmény alapján Szép Ernő, s őt Szomory képében is megrajzoltam (mellőzöm), de nem mellőzöm Főszerkesztőm képét, szépségesen Szép Ernőét, mint Kárpáti Tamásét. Íme. Egyszeri esemény ez az arcképcsarnok, ígérem, Tobias Moretti vagy Beckham, vagy mások gyarló másaival csak erőteljes kárpátitamási unszolásra jelentkezem.

TANDORI DEZSŐ