Lukra futott nemzedék

- Megnéztem tegnap a honlapodat. Nem indult el rajta a világon semmi. Sem az életrajz, sem a szerepek végtelen sora. Csak a fotód jött fel. Na, gondoltam, jó kis felütés lesz a riport elejére: a mûvész, aki nem halad a korral, fittyet hány az elvárásoknak. Erre mi történik? Reggelre minden tökéletesen mûködik rajta: filmográfia, cikkek, kritikák. A poénból mára csak annyi maradt, hogy láthatóan nem ápolgatod, mintha nem lenne fontos. Miért is?

- Kicsit fontos, de néha megoldhatatlan feladat elé állított már a puszta bejutásom is a saját honlapomba. Másrészt megszaporodtak a mocsokságok a vendégkönyvemben. Nem estek jól.

- A színészbe tényleg csak az nem törli bele a lábát, aki nem akarja. Nem szoktad még meg? Meglep?

- Egyáltalán nem. Csak a névtelenségbe menekülő vagy fórumozó beceneveket használó fenenagy bátorságot utálom. Azt, hogy én az egész webfelületen Máté Gábor vagyok, a beirkáló meg anélkül, hogy vállalná az arcát, a nevét, úgy véli, mondhat, írhat, amit akar.

- Legyinthetnél is.

- Csakhogy miután többet dolgozom az átlagnál, mocskolódásból is több jut rám. Egy estére kritikából bőven elég nekem a tapsrendnél hallgatni, ahogyan erősödik vagy gyengül a taps.

- Figyeled?

- Hallom.

- Mit hallasz, hiszen úgyis tapsolnak?

- Azt, hogy nem erősödik annyira. Szerencsés esetben hatvan előadásból hatszor-hétszer jó vagyok annyira, hogy méltányolhatnák jobban is. Jólesne. Persze értem én, hogy a közönségnek nincsen összehasonlítási alapja, ő csak azt az estit látja, de én mégis tudom, érzem a különbséget. Tetszene, ha elismernék.

MAGYAR SZÉPSÉG - GOTHÁR PÉTER FILMJÉBEN FOTÓK: GORDON ESZTER
- Ha ezt húsz éve mondod, talán még megértem. Akkor még nem tudtam, hogy szinte mindenki magának játszik. Te nem?

- Kénytelen vagyok a közönségnek játszani, hiszen egyszer csak eljön a bemutató. De igazán próbálni szeretek, ott nincsen semmi bajom magammal. Aztán szeretek elbíbelődni a szereppel még egy ideig, de amikor már megvan, akkor szívem szerint én bizony abbahagynám.

- Szépen beleíródott a hardveredbe a kaposvári-vidéki színházi menetrend.

- Így lehet. Annak idején húsz-huszonöt előadásból nagyjából a tizenötödik után értem össze a szereppel, amelyen addig folyamatosan dolgoztam. Aztán már csak a közönség kényszerítő jelenléte az, ami miatt fölmegyek a színpadra. A munkámat igazság szerint befejeztem. A próbán viszont a saját gyönyörűségemre játszhatom. Az az igazi. Magam miatt csinálom, senki másért.

- Nem sikk bevallani, úgy hogy kösz. Feldob még a játék?

- Persze. Főleg ha jól játszom, és nem kell bosszankodnom. Igazán érdekel. Foglalkoztat, hogy lehet a rossz szerepből jó. Szeretek játszani, főként azért, mert sokkal jobb, mint a világ egyéb dolgaival bíbelődni. Mi egy nem létező világban élünk, nagyjából előre megírt szövegek között. Nagy adománya sorsomnak, hogy van hová menekülnöm.

- Színészként. Rendezőként sajnos nincs hová bújnod.

- Jó duma ez az elbújás, de én sem veszem egészen komolyan. Nem csak rendezőként, színészként is reflektálnom kell a világra. Nincs mese. Mindig a mából építkezünk, mit tehetnénk mást.

- Nem a rendező szabja meg, hogy mennyire építkezhetsz a mából?

- De.

- És ha ő mást szab meg?

- Szerencsére nekem olyan rendezőm még nem volt.

- Nagy mázli. Legalább tényleg tudod magadról, micsoda szerencséid voltak a pályán?

- Abszolút. Sok mindent köszönhetek a szerencsémnek, miközben azt hiszem, sikerült néhány jó döntést is hoznom. De igazán nem hittem soha, hogy a kezemben lett volna az irányítás. Nagy mázlim volt.

- Nekem úgy tűnik, mintha a fájdalmak is elkerültek volna, de lehet, hogy figyelmetlen voltam.

- Értek méltánytalanságok, fájdalmak, igazságtalanságok is. Mellőzés talán nem. Illetve ha úgy adódott, hogy valahol hirtelen nem lettem fontos, akkor csináltam valami mást. Talán három-négy olyan év van az életemben, amelyről nehezen tudnék elszámolni művészi értelemben. Lehet, hogy színészként tarthatnék máshol vagy előrébb, de közben rendeztem, tanítottam, és ez nekem mind együtt volt fontos. Nem tudom magam külön nézni, mint színészt vagy rendezőt, vagy tanárt. Csak egyben.

- Lehet, hogy magadtól máshová tennéd a hangsúlyokat, de eleinte egyből színészként vettek rólad tudomást, méghozzá a Marat/Sade Kikiáltójaként. Ács János rendezése 1981-ben nagyszabású színházi tett volt, a te akkori színészi jelenléted nem kevésbé. Gondolkodtál azon, miért pont a Kikiáltóval passzoltál össze ennyire? Vagy ezt csak azért kérdezem, mert el akarom mondani neked?

- Akkor először elmondom az én verziómat. A történet azzal kezdődött, hogy nem is nekem szánták a Kikiáltót. Erre már senki sem emlékszik, néha én is gyanakszom, hátha nem is így történt. De mégis, mert ezt a szerepet én választottam magamnak.

- Akkor mégiscsak elmondom, hogy miért. Mert akkoriban olyan voltál, mint amilyen a Kikiáltóban kedvedre lehettél. Kívülálló és véleményező. Aztán most mondhatod, hogy gondolta a fene.

- Mondhatnám, de lehet, hogy így volt.

- Nem kell elfogadnod.

- Nem, de igazad lehet, mert nem pont olyan vagyok, mint egy normális színész.

- Miközben egyre olyanabb vagy.

- Hát persze, az évekkel szépen kifinomul az ember idegrendszere, aztán már nem foglalkozik azzal, hogy mer vagy nem mer. Csinálja, mert csinálódik.

- Az ám! Az idegrendszered! Hoszszú ideig úgy könyvelt el a szakma, mint "fejből színész"-t.

- Hm.

- Előnyét vagy hátrányát érzeted ennek?

- Kaposváron én nagyon jól gondozott színész voltam. Nagy és jó szerepekkel terhelve. Amelyek közül néhányra jó emlékeznem. A Hamletre, a Hermelinre, Beljajevre az Egy hónap falunban, Trofimovra a Cseresznyéskertben. Ennyivel elvagyok.

- Az emlékekkel vagy az eredménynyel?

- Nem emlékeznék most, ha nem forszíroznád. Az eredmények szempontjából nem vagyok elégedetlen. Az más kérdés, hogy miképpen dolgoztam, és mi okozott nehézséget a próbákon.

- Miért, mi?

- Minden.

- Talán abban volt az egyik legnagyobb szerencséd, hogy mindig hihettél annak, aki lent ült a nézőtéren és rendezett.

- És ezzel együtt mégis minden iszonyú nehéz. Hiszen magad vagy minden nehézség forrása. Magadat kell leküzdened, megfékezned, legyűrnöd. Aztán átlépned az árnyékodat, kiragadni magad a saját hajadnál fogva, szóval pokoli. Idegileg őrülten megterhelő.

- Azt, hogy mindeközben te voltál a nyolcvanas évek meghatározó fiatal, entellektüel filmes idolja, legalább élvezted?

- Ez csak a látszat. Kifejezetten elégedetlen voltam, hiszen a világ butult és durvult, nem ilyen filmeket készített, és egyre kevésbé volt éppen rám szüksége. Igazság szerint lekéstem. Hamarabb kellett volna jönnöm vagy tíz évvel.

- Neked még rémlik, milyen volt az a nyolcvanas évekbeli értelmiség, amilyen te is voltál? Hol kettő, hol három dimenzióban. Tehát filmen, színpadon, életben?

- Á, egyáltalán nem fontos ez. A mi generációnk, ahogy volt, lukra futott. Nem lett belőlünk semmi. A rendszerváltozással megszűntünk. Nem is létezünk, és megbízhatóan nem vagyunk képesek semmilyen hitet közvetíteni a gyerekeinknek. Negatívak vagyunk és cinikusak. Fogódzónk nincs, pedig kéne, mert ezt a mostani világot úgy nem értjük, ahogyan van. Ehhez már öregek vagyunk.

- Mikor jöttél rá, hogy a rendszerváltozásból nem fogunk jól kijönni?

- Abban a pillanatban.

- Holott veled nem történtek roszszul a dolgok.

- Csak nem fordultak jobbra. Azt vártam a saját életemtől, hogy ugyan a szabadságomtól megfosztva, mégis nagyon is megnyugtató közegekben dolgozhatom úgy - mondom ezt szándékosan -, hogy közben a szorosan vett művészi környezetemnek biztonságos hálót tudhatok teremteni.

Ehhez képest egyáltalán nem lehet tudni, mi lesz azzal a fiatalemberrel, aki elvégzi a színművészetit. Sőt, azt sem lehet tudni, érdemes-e neki beszélgetnie egy olyan emberrel, aki történetesen színházvezető. Mert lehet, hogy az csak egy szerencsétlen pechvogel, aki lényegében nem is tudja: van-e még valamilye, vagy már elvették tőle.

- A színházban élni majdnem olyan, mintha egy zárványban léteznél. Sajátos törvények, sajátos érdekek mentén. Persze a sikeres színház - amilyen a Katona is - folyamatosan reflektál a külső világra, miközben az a világ nem külső és belső, hanem ugyanaz. A színházban élés megadja a világ élhetőségének illúzióját.

- Olyannyira, hogy nemrég Zsámbéki Gábor megnézte Mácsait az Azt meséld el, Pista! című előadásban, aztán azt mondta: olyan volt, mintha a magyar színészek ilyenek lennének, a magyar közönség ilyen lenne, a világ ilyen lenne... A százvalahányadik előadáson tele volt a nézőtér, mindenki értette, miről beszélt Örkény, mit akart a Mácsai, és az egésznek mi köze volt éppen ahhoz az estéhez. Azt, hogy a kinti világ és a benti színházi este között különbség van, a Katonában is gyakran lehet érezni. Holott tudom én, hogy nem egy másik világ, nem egy másik hely.

- De igen.

- Igen. Másik hely, másik világ.

- Végül is, hogy kezdtél rendezni? Mert az köztudott volt, hogy akartál, nem csináltál titkot belőle. Csak vártál?

- Nem egészen. Negyedéves színészként felvételizni akartam a Zsámbéki rendezőosztályába, csak nem engedélyezték. Összeegyeztethetetlen volt a főiskola adminisztratív érdekeivel.

- Húha! Most te is lehetnél ötvenéves, háromdiplomás, heteroszexuális...

- Látod, miken múlik! Így aztán beértem Babarczy ígéretével. Azt mondta, Kaposváron úgyis rendezhetek, és még többet is fogok tanulni. Így lett. Először Jordán Tamással és Bezerédivel Karl Wittlinger drámáját, az Ismeri a tejutat? címűt rendeztem a stúdióban. Jó iskola volt, bár a premiert az intenzíven töltöttem a Bezerédi mellett, aki rosszul lett a színpadon.

KATONA JÓZSEF SZÍNHÁZ: MIT CSINÁL A KONGRESSZUS?
- Más itt hagyta volna abba.

- Gondolkodtam rajta én is erősen, tekintsem-e jelnek. Aztán meggyőztem magam. Mégiscsak jobban érdekeltek a színdarabok meg a szakma.

- Mitől könnyebb - ha az - színészként rendezni?

- Meglehetősen ismerem a színészetet, mint szakmát, és ez nagy segítség a rendezésben. Bármit kérek a színésztől, tudja, hogy én is megtenném. Az se hátrány, hogy látnak színészként is a színpadon, és tudják, nem vizet prédikálok.

- Dacára a színházban való elbújásnak, a rendezéseidben politizálsz. Biztos volt más is, de én a Mauzóleumra emlékszem a közeli régmúltból. Mintha Spiró Csirkefejét Parti Nagy tovább írta volna.

- Az első, írott változat olyan volt, mint egy novellafüzér. Az előadás minden tekintetben a közös munkánk eredménye. Fontos volt nekem, hittem benne. Parti Nagy igazán nagyvonalú volt, mert néha ide-oda tologattam a jeleneteket, sőt, az utolsó tíz napban dőlt el az is, hogy egyben játszszuk. Az egész munkafolyamat, a próbák, az előadások - nagy adománya volt az életemnek. A politizálás pedig adottság. Színházi anyanyelv. Major Tamás jelenléte az életemben azért is meghatározó, mert nem is tudok másképpen színházul gondolkodni. Nekem úgy kell politizálni előadásokkal, ahogyan ő csinálta - ilyen egyszerű. Amikor fiatal voltam, arra vágytam, hogy Major tanítson. Egyszer le is írtam ezt egy akkori naplómban: milyen jó is lenne, ha Major tanítana színészeket. Valami csoda folytán ez éppen a mi osztályunkban bekövetkezett. Azt hiszem, értettem őt.

- Jut eszembe: írás. Az induló Magyar Narancsba rendszeresen újságírtál. Aztán eltűntél. Mi történt?

- Már csak magamnak írogatok, magamról. A Narancsot azért hagytam abba, mert rájöttem, nem tetszik az nekem, hogy az egyik oldalon én írok, a másikon meg valaki más rólam. Zavart. Etikátlannak éreztem.

- Azt nem érzed legalábbis aggályosnak, hogy miközben nagy kedvvel tanítasz a színművészetin, a növendékeid sorsát a legcsekélyebb mértékben sem tudod befolyásolni? Fölkészítesz egy szakmára, amely nem várja a növendékeidet tárt kapukkal.

- Jelentkeznek.

- Értem. Ez az ő felelősségük, nem a tiéd.

- De tanulni ezt a szakmát is kell, noha eléggé körülményes körülírni, mit jelent a tanítás esetünkben. De nekem igazán határozott elképzeléseim vannak arról, hogy mit kell tanítanom, és ezzel honnan hová kellene eljutnunk. Szándékaim szerint meg akarom teremteni azokat a biztos alapokat, ahová a pályán lévő színész mindig visszanyúlhat.

- Recept nincs, fogások nincsenek, mi van?

- Emberek vannak. Amint elkezdek foglalkozni velük, ösztönösen megérzem, mit kellene csinálnom, és tudom, hogy a biztos alapok megszerzéséhez nagyon sokáig kell munkálkodnunk. Hosszú folyamat, amíg az ember megérti az ösztöneit, ehhez hozzárendeli a színházról való gondolkozását. Beletartozik minden: hogyan kell a világot nézni, benne önmagát; mihez kell hozzászoktatnia magát, hogy színésszé válhasson. Olyan ez az egész, mint egy lassú vízbeereszkedés. Mindez barátságos és laboratóriumi körülmények között, hogy megszeressék ezt a pályát, és jól érezzék magukat benne. Azt hiszem, ebben a folyamatban sokat tudok segíteni nekik. De ezek persze általánosságok. Ha pontról pontra elmagyaráznám, szétfeszítené ennek a beszélgetésnek a kereteit.

- Mennyire vagy háromféle? Tanár, rendező és színész?

- Néha figyelnem kell magamat, mert tanárként sosem lehetek annyira durva, mint rendezőként. A tanár toleranciaküszöbe máshol van, mint a rendezőé.

- Észreveszed néha, felfogod, hogy a most próbálkozóknak te vagy az egyetemen az, aki a te idődben Várkonyi volt, Nádasdy, urambocsá’ Major?

- Már majdnem belegondoltam, de inkább elhessegettem ezt a gondolatot. Megnehezítené az életemet, ha foglalkoznék vele. Bár néha érzékelem, és ilyenkor meglepődöm.

- De betartod az örökölt játékszabályokat? Ismerős szülőknek sem árulod el, hogy a gyerekük átjutott a harmadikon?

- Ha ezek örökölt játékszabályok, akkor igen. Betartom, mert szerintem így tisztességes. Nincsenek előnyök, és ezt amennyire lehet, komolyan is veszem. Mindenkinek jobb így.

SÁNDOR ERZSI