Nagyon személyes portré Pauer Gyuláról

Alig múltam húszéves, mikor Baksa Soós Vera barátnõm felvitt Gyuláékhoz. Péntek volt, kis társaság gyûlt össze a hallban. Ez már nem a régi idõk legendás péntekje volt, mint késõbb megtudtam, de még Gyula betegsége elõtt jártunk. A legendás péntekekrõl szóló elvadult sztorikat ezer oldalról hallottam/hallom azóta is. A magyar mûvészvilág színe-java gyûlt össze az Egyetem téri stúdiólakásban, hogy vitatkozzon, iszogasson, és minden egyébben részt vegyen, amiben az ilyen házibulikon szokás.

Ez egy szolid péntek volt, hatanheten lehettünk, én voltam a legfiatalabb. Későre járt, Gyula gyerekei már aludhattak, én mindenesetre nem észleltem gyerekmotozást sehonnan. Valahogy nagyon sokat ittam, és úgy, ahogy voltam, bedőltem a galéria egyik üres ágyába, leszedve az egyik falvédőt takarónak. Reggel feltűnésmentesen kiosontam a lakásból, szégyelltem magam rendesen, és azt hittem, kapcsolatom Pauer Gyulával ezen a szép ponton megszakad. Úgy tűnt pár évig, hogy még akár igazam is lehet, nem volt kapcsolódási pont közöttünk, bár Vera megnyugtatott, hogy az én produkcióm még halvány árnyéka sem lehet azoknak a mutatványoknak, amik az Egyetem téren megestek.

FOTÓ: PAUER GELLÉRT
Később beláttam, igaza volt. De ekkor még nem ismertem jól Pauer művészetét és világát, erre csak később került sor, 2005 nyarán. Persze a kezembe került az eközben megjelent, Antal Istvánnal közösen jegyzett verseskötete, amit nagyon érdekesnek tartottam, és hallottam a szörnyű híreket a betegségéről (sőt, döbbenettel álltam azelőtt, hogy tud még a lebénulásból is művészetet csinálni - kaptam egyet az akkor gyártott képeslapjából, ahol tolókocsiban ül, és úgy néz a kamerába, mint Lenin), de személyesen nem találkoztunk.

FOTÓ: DABI M. ISTVÁN
Június volt, éppen el kellett hagynom a munkahelyemet, óriási depresszió tört rám. Már két napja hevertem otthon, mikor csörgött a telefonom, a vonal végén Pauer. Hogy van munkám, menjek fel hozzá, majd elmondja, miről is lenne szó. Másnap már fel is kerestem. A lakás megint lenyűgözött, a felkínált borok nem kevésbé, bár igyekeztem a régi műsoromat nem megismételni. Egyből a dolgok közepébe vágtunk. Megtudtam, hogy egy hónap múlva nyílik a Műcsarnok összes termében, mintegy 2500 négyzetméteren egy retrospektív kiállítás Gyula összes eddigi műveiből, és hogy a kiállítás keretén belül, a Műcsarnok középső termében - mintegy a kiállítás szíveként - újjászületik a nagyatádi pszeudo-színház, ennek megszervezése és műsorvezetése lenne a feladatom. Eleinte fel sem fogtam, mekkora fába vágtam a fejszémet. Hétről hétre szerda esténként egy működő előadást létrehozni, ami hűen reprezentálja a pszeudo lényegét, de célja nem a nosztalgia, még csak nem is az, hogy felvonultassuk, milyen sokrétű Gyula alkotói munkássága, illetve mily nagy azoknak a nagyszerű művészeknek a köre, akikkel pályája során együtt dolgozott, hanem magának a pszeudónak az újjáélesztése úgy, hogy mindezeket magában foglalja.

Bada Dadát is Gyula révén ismertem meg, véletlenül. Egy másik személyt kellett felhívnom, Gyula fejből mondta a számot. Én az ilyenkor használt titkárnői hangfekvésemben rebegtem a telefonba: "Jó napot kívánok, Karafiáth Orsolya vagyok, a Pauer-retrospektívkiállítás pszeudoszínpadának szervezője, és X-szel szeretnék beszélni." A válasz elképesztő volt. Reszelős hangú üvöltés: "Azt a szemét, sikkasztó állatot keresed? Azt a bunkó, kétszínű tahót? Xszet, azt a gennyes fattyút? X-szet, azt a baromarcot?" "Igen" - feleltem, mit mondhattam volna mást, meg ugye kezdtem már megtanulni, hogy a művész barátokkal óvatosan kell bánnunk, ki tudja, lehet, hogy X-nek ilyen a stílusa. "És mit akar attól a féregtől?" - dörögte a hang. "Meghívni fellépőnek, természetesen." "Na, én nem vagyok az a sátán! Én a Bada Dada vagyok! Engem kell meghívnia!" Na, itt már elő kellett vennem a diplomáciai érzékemet, nem mintha bármit is segített volna. "Meg kell kérdeznem Gyulát, mit szól ehhez a fejleményhez - próbálkoztam. "Nem kell itt kérdezősködni" - jött az üvöltés a vonal túlfeléről. Ekkor Gyula már mellettem állt, látta, segítségre szorulok. Felírtam egy kis cetlire, hogy Bada Dadával beszélek, mire Gyula felkiáltott: "Milyen igaz! Bada nélkül nincs pszeudo- színpad!" "Na látja - derült fel Bada -, de persze csak akkor vállalom, ha X, az a csaló rohadék nem lesz ott. És amúgy mennyit fizettek?" Azt ugye mondanom sem kell, hogy Bada szereplése volt szervezői munkám mélypontja. Késett vagy két órát, kiderült, aznap van a születésnapja, hozott a közönségnek is whiskyt és chipset (ő kalácskának nevezte), és bevallotta, előtte ő már felhajtott egy üveggel. A többi szereplő sem volt kevésbé érdekes, csak ugye a többiek kevésbé voltak problematikusak, és nem utolsósorban még élnek. Fellépett Víg Mihály, akivel több filmben együtt dolgoztak, többek között a Sátántangóban is, énekelt Bárdos Deák Ági, táncolt egy este valódi, hamísítatlan gogo-girl, utalva Pauer Gyula híressé vált, az öngyilkos szépségkirálynőről készített szobrára. Beszélt Tarr Béla, akinek több filmjében volt díszlettervező és színész egyaránt. Megjelentek a színházi rendezők is, író, zenész, színész barátok.

NAGYON SZEMÉLYES PORTRÉ KARAFIÁTH ORSOLYÁRÓL
A közös munka során vált egyre világosabbá, milyen sokrétű művésszel van dolgom. Festő, szobrász, jelmezés díszlettervező, színész, költő és még ki tudja, mi. Tényleg a legnagyobbakkal dolgozott együtt, minden műfajból. Fel sem lehetne sorolni. Mint ahogy számos munkái közül is nehéz lenne kiemelni alkotásokat. "Tudod, Orsi - dőlt az asztalra egy nyári hajnalon az egyik rendező ismerősöm, aki dokumentumfilmet készül forgatni Gyula életéről -, ha ez a csávó egész életében semmit sem csinált volna a hetvenes évek óta, már akkor is a legjelentősebb művészeink egyikének kéne tartanunk. Kitalálta azt, már a hatvanas években, amivel mások csak most kísérleteznek! Kitalálta a virtualitást. A többi csak erre épül." ("A pszeudo görög szócska, azt jelenti, valami nem olyan, mint amilyennek látszik, vagyis hamis. A legfontosabb üzenete: valljuk be, hogy hazudunk. Ha a hazugság felismerhető, már nem hazugság. Pontosabb figyelemre készteti a szemlélőt. Szeretném azt a félreértést eloszlatni, hogy a pszeudo maga a hazugság. A leleplezett hazugság más kategória. A művészeti elemek egyike a hazugság, ezt tudomásul kell venni. A diktatúrában ezt nem vehették jó néven. A rendszerváltás után úgy tűnt, a pszeudo már nem olyan aktuális, hiányzik a közege, ezért is nyúlt meg a pályám kicsit. 1990 óta sorozatosan ismerem fel, hogy az egész élet - politikai és magánélet egyaránt - teli van hazugsággal. Ha erre nem készül fel az emberiség jobban, és nem ismeri meg a hazugság anatómiáját, akkor kevesebb lesz valamivel. Én a hazugság prófétája vagyok." - nyilatkozta nekem Gyula a retrospektív után.) Az első pszeudo manifesztum 1970-ben készült el. A második nem sokkal később, 1972-ben, és ennek záró mondata igen súlyos: "Az élet, amely még pszeudo művészetet teremt, megmenthető!" Ennek jegyében készült a híres torinói lepel szobra, a Maya (amelynek modellje felesége, Emma volt) és a többi nagyszabású munkák sora, kisplasztikákon át a festményekig. Hatalmas felismerés volt számomra, mikor rádöbbentem, művészetét még az is ismeri, aki nem ismeri. Gondolok itt az épületrekonstrukciókra, emlékművekre, közöttük a legmegrázóbbra, a cipőkre a Duna-parton. A II. világháború végén nyilaskeresztesek rendszeresen végezték ki a budapesti polgárokat a folyó partján. A vízbe lőtteknek csak a cipőjük maradt a parton, nekik állít emléket itt a Roosevelt tér és a Kossuth tér között Can Togay és Pauer Gyula ezzel a művel.

FOTÓ: PAUER STUDIO
És akkor még egy szót se szóltam arról a derűről, ami Gyulából árad. Ami a lendületet adja neki, hogy régen az elhallgatással, betiltásokkal, újabban a betegséggel szemben éljen és alkosson. ("Ez a hit. Hívő ember vagyok. A művészetet valójában nem tanítják, a művész benne van az emberben, és ezt csak tovább lehet fejleszteni. Született tehetségnek érzem magam, akinek az a dolga, hogy a környezetét olyan dolgokról informálja, amire a környezet nem figyel oda. Az újabb kori társadalmakban elfogadják a művészt, mint valami díszpintyet, különös, furcsa figurát, akinek életét cifra nyomorúság övezi, és nem szükségképpen tartozik a társadalom fontos szövetébe. A közösségnek meg kellene érteni: a művészre szüksége van. Mert a művész megnyit valamit a folytonosan bürokratizálódó és beszűkülő világból. Felmutat lehetőségeket, amikkel bárki élhet." Forrás szintén a 2005-ös, nekem adott interjú.) Pauer Gyula megkapta a legnagyobb elismeréseket, a Munkácsy- és a Kossuth-díjat, az V. kerület díszpolgára lett. Mégsem tud pihenni, dolgozik tovább. A nyár képzőművészeti szenzációja az Erektív fantazmagóriák, erotikus képeinek a kiállítása volt, legújabb műveit a Forrás Galériában láthatjuk. De hogy ne váljak ilyen személytelenné: alig várom már, hogy az a sorozat, amelyhez én álltam modellt, elkészüljön. Kíváncsi vagyok, egy ilyen kvalitású művész mit tud kihozni belőlem.
FOTÓ: PAUER STUDIO

KARAFIÁTH ORSOLYA